|
 2010.04.02.
Egy célországi bennszülött jegyzete
Természetesen
fogalmam sincsen afelől, hogy a múlt hét szerdáján hazánk fölött
órákon át „gyakorlatozó” két izraeli kémrepülő mit
csinálhatott légterünkben, miért közelítette meg kétszer is
Ferihegy betonját, hogy aztán leszállás nélkül átstartolva
tovább repüljön. Miképpen fogalmam sincsen arról sem, hogy mi
a különbség a kémgépek és a fölöttünk grasszáló,
katonai felderítő feladatokra kialakított, minden elképzelhető
elektromos lehallgatásra képes, interkontinentális hatótávolságú,
szigorúan titkos bevetésű izraeli Nahson Sávit becenevű repülők
között. Állítólag mindösszesen három van belőlük, ebből
kettő éppen minket vizitált. Micsoda kivételezettség ez nekünk!
Nézhetem, mondhatom, ízlelgethetem bárhogy is, de bizony múlt
szerdán mi voltunk a célország az izraeli hírszerzés számára.
Én pedig, értelemszerűen – és anélkül, hogy ezt akkor
tudtam volna –, célországi bennszülött lettem. Nem voltam
katona, meg aztán nem is nagyon érdekel semmi technikai téma,
de mert a társadalmiak igen, utólag azt kell mondanom,
kifejezetten jól jött, hogy ne mondjam szerencsés így hetekkel
a választás előtt ez a kémrepülősdi botrány, ugyanis száz
politikai elemzésnél is látványosabban bizonyítja, hogy
milyen gazdátlan, magára hagyott lett Magyarország. Hazánkkal
és velünk már mindent lehet. Akármit, és garantáltan következmények,
elszámoltatás, felelősségre vonás nélkül. Szegény, kiátkozott
Szabó Dezső jut eszembe, aki nyugatról hazatértében
Hegyeshalomnál kinézett a vonat ablakán és elkezdte dúdolni
szomorkás, erdélyi kedvencét: „Ki tanyája ez a nyárfás, /
nem hallik be a kurjantás? / Alszanak tán vagy nem hallják,
vagy talán nem is akarják?” És mintha csak Szabó Dezső nótájának
élő illusztrációi lennének, napok óta magyarázkodik,
hebeg-habog és a másikra mutat a magyar honvédelem, a diplomácia
és a légtérfelügyelet szűkebb-tágabb Szekér-tábora.
Feszengésük oka, hogy nem csak a honvédelmi tárca első
embere, de még a miniszterelnök is csak másnap, a szemfüles
sajtóból értesült az izraeli gépek látogatásáról. A jelek
szerint, ha tőlük függ, ezek az idegen katonai repülők oda
mennek, azt csinálnak, amit akarnak, sőt, ha úgy gondolják jónak,
ufó-mód elrabolhatták volna nemzeti kincsünket, a sokoldalú
Szollár Domokost – óh, irgalom atyja, ne hagyj el! Mindnyájunk
szerencséjére nem tették, így aztán Szollár másnap meggyőző
pantomim- mozgások kíséretében magyarázta meg a köznépnek,
hogy nincsen abban semmi, sőt, nagyon happy dolog az, ha
Magyarország felett parádéznak egy idegen – még csak nem is
NATO-tag – nemzet katonai felderítőgépei, hiszen – ez volt
a főszóvívő főérve – le sem szálltak! Így persze egészen
más a leányzó fekvése, kérem, mindenki nyugodjon meg!
Ők
fent voltak, mi lent, ugyan már mi a fenét árthattak volna nekünk
odafentről? Más szakvélemények szerint mindez csupán vihar
egy pohár vízben, ugyanis nincs semmiféle kémrepülőügy: a
világ legutolsó csúcstechnológiájával felszerelt, párban
repülő „elektronikus porszívók” légterünkben körözése
bagatell esemény. Szerintük nem érdemes foglalkozni azzal a
mellékes ténnyel sem, hogy ahol elrepülnek, ott több száz
kilométeres körön belül minden létező elektromos információt
– (telefonok, faxok, SMS-ek, komputereken tárolt anyagok,
banktitkok, bankkártya használatok, irányító-, riasztó- és
biztonsági rendszerek, személyi azonosítók stb.) – összeszednek,
tárolnak, aztán majd otthon kiértékelnek. Biztos vagyok benne,
hogy nem érdekelte, de ha történetesen érdekelte volna őket,
hogy szerénységem éppen min dolgozik, úgy kikapták volna
merevlemezemről a tárolt fájlokat, hogy nemcsak én, de öreg
komputerem sem vett volna észre semmit. Ennyi több mint elég a
csúcstechnológiából, maradjunk a politikánál. Miért van az,
hogy a mai magyar politikai elit erkölcsileg annyira retardált,
hogy a legteljesebb mértékben alkalmatlan az ország vezetésére
és megvédésére? Miért van az, hogy a legfelsőbb irányítói
posztokon csupa olyan – általában többdiplomás, perfekt
angol nyelvtudású – személyiség ül, aki semmiféle erkölcsi,
emberi, hazafiúi felelősséget, netán csak homályos aggodalmat
nem érzett a hír hallatán: két izraeli kémrepülő berepülést
kér Magyarország légterébe. Sőt, a szükséges aláírások
és pecsétek is oda kerültek a dokumentumra, de szinte sub rosa,
titokban, összeesküvés-szerűen. Ha nem így lett volna, elképzelhető,
hogy a honvédelmi tárca illetékese, de még a kormányfő is a
sajtóból értesüljön a történtekről? Ez persze nem menti
fel Szekerest és Bajnait sem, hiszen ezt a rendszert ők hozták
létre, ők irányítják, ez az ő rendszerük, ezért a hiányos
tájékoztatásnak, a sub rosa ügyvitelnek e két férfiú egyáltalán
nem áldozata, sokkal inkább létrehozója. Az orvostudomány
legfrissebb felfedezései meglepő módon abba az irányba
mutatnak, hogy számos betegség, amelyről korábban nem is
gondoltuk volna (pl. rák, gyomorfekély, de még az elhízás is)
fertőzés útján, vírustól, bacilustól is eredhet. Vajon miféle
vírus támadhatta meg ezt az országot, amely ennyire kiölt
fiaiból minden hazafias érzést? A reformkorban, 160-170 évvel
ezelőtt hazánkban tombolt, lávázott, izzott és robbant a
nemzeti lelkesedés. Lapozgatom Kölcsey verseit és azon morfondírozom,
hogy korunk közéletének harsány figurái – úgy 30 és 60 év
között – egyáltalán képesek lennének-e megérteni, hogy
tulajdonképpen mit is írt Kölcsey? Mit tud kezdeni Bajnai,
Gyurcsány, Lendvai, Bokros, Dávid vagy Retkes az efféle üzenetekkel:
„Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak /
Hagyd örökül, ha kihunysz: A haza minden előtt.” Rosszmájú
lennék, ha azt gyanítanám, hogy ők valami más jellegű, kevésbé
elvont örökséget szánnak gyermekeiknek? Aztán mit kezdhetnének
ezzel a másik mondattal: „Nemzeti fény a cél. Hogy elérd,
forrj egybe, magyar nép.” Kölcsey egész életét „a Haza
oltárára” helyezve élte, valójában nem volt más motiváció
az életében, csak a haza, de azt úgy szerette, óvta, vigyázta,
mint közvetlen családtagot, mint jól ismert, szeretett személyt
szokás. Széchenyi pedig belebolondult abba a kínzó gyötrelembe,
hogy talán mégsem tett eleget a hazáért, talán pénzzel,
tettel, szóval, kiállással többet is tehetett volna annál,
amit tett, mert ugyebár „csak a gyenge szereti önmagát, az erős
egész nemzetét hordozza szívében”. Miért van az, hogy a
Hitel ezen mondatához egyetlen mai magyar kormánytag arcképét
sem tudom hozzá passzintani, és őszintén szólva a T. Ház
patkójában ülő 386-ból is csak alig egynéhányhoz? Aztán az
a zűrös szerda csak elmúlt, és lassan minden visszaállt a régi
kerékvágásba. A zsidó kémek, infóval degeszre tömve hazarepültek,
nekünk meg itt maradt a Bajnai-kormány, amelynek megfelelő szóvívő
a Szollár Domokos, és itt maradt az évértékelő Gyurcsány.
És élünk tovább, ahogy tudunk, és ahogy engednek élni a
magyarok országában. Abban az országban, amelyről a már idézett
Kölcsey kétségbeesetten állapította meg: „Névben él csak,
többé nincs jelen.”
(Megjelent a Magyar Fórum 2010. évi 12-es számában.)
Szőcs Zoltán
|
