vissza a főoldalra

 2010.04.02. 

Csurka István: A tudatlanság

Nem a tudatlanság ma a leghatékonyabb világpolitikai tényező? A tömeg tudatlanságát, a tömegember nehézkedési erejét, amellyel rendszereket dönt meg és rendszereket alkot, a proletár tömeg elvakultságát, vérengzésre hajlandóságát már a huszadik század elején felfedezte a filozófia. A mai tudatlanság azonban kissé más természetű. Mert miközben az ember a tudománya segítségével kiszabadul a világűrbe, számítógépet használ és világhálót, s az információk másodpercek alatt száguldják körbe a Földet, aközben a tömeg tudatlansága, gondolkodásra és mérlegelésre való képtelensége úgyszólván őserdei. Azt sem tudjuk, hányféle tudatlanság létezik ma. A mai tudatlanság ugyanis gerjesztett, gyártott, tudatiparilag előállított termék. Szemben a huszadik század elején felfedezett és már a XIX. században létrejött, a hamis felszabadítás élményével becsapott tömeg tudatlanságával, a mai, úgyszólván teljes mértékben hatalmi eszközökkel, félrevezetéssel és a fogyasztói ember létformájával kierőszakolt borzalmas tény. A globális nagytőkének, a minden információval rendelkező szűk körű háttérhatalomnak, a nemzetközi nagytőkének van szüksége a tudatlan – gój – tömegre, s ezért előállítja. Tévével, rádióval, az ezekben megjelenő tömegkultúrával és sztárkultusszal, az anyagiasság előtérbe tolásával és ugyanakkor az iskola tönkretételével, és egy hamis világkép sulykolásával. A múlt eltörlése – ami benne van az Internacionálé szövegében – egyik fő célja a globális butításnak. A múltjától megfosztott nemzet – halott. A mai plázatudatlansághoz nemcsak plázák felépítésére volt szükség, hanem a beléjük terelhető tömegre is. Ezt a beterelést, a plázaigényt, a gondolkodás nélküli létezés igényét, az üres ődöngés igényét, a passzív szórakozás igényét a tévék, a reklámok a plázaépítések előtt már évtizedek óta folytatták. Ez tulajdonképpen nyomásgyakorlás volt, új formájú nyomásgyakorlás. Ma már a plázákban ődöngő tömeg nem érez nyomást magán, hanem elhiszi, hogy korszerűen él. Amikor a kirakatok előtt eszi a hamburgert és márkákról és az áraikról folytat értékvitát, tulajdonképpen filozófusnak érzi magát. Ez a tudatlanság négyzetre emelése. Ehhez képest a középkori ember, aki szűk utcáinak kövezetére ürítette éjjeliedényeit és akit pestisjárványok tizedeltek, de mégis hittel emelte szemét az égre és hitt a bűnei bocsánatában, gondolkodó és teljes életet élő lény volt. Nehéz ugyanis annál nagyobb tudatlanságot elképzelni, mint ha valaki megvásárolva egy tárgyat elhiszi, hogy ezáltal szellemileg is gazdagodott.

Több lett, mint a másik, aki még nem tudta megvenni azt a tárgyat. Soroljunk fel néhány jellegzetes mai tudatlanágformát? Mámoros a hagyományokra alapuló kocsmatudatlanság, amelyben az a hatékony, hogy az egymást hülyítő kótyagosok minden kocsmalátogatás után egymás hülyeségétől is elbódulva dülöngélnek haza. Ezzel szemben áll a bezárkózásos lakótelepi tudatlanág, amely pörkölt- és káposztaszagban tenyészik. De van még elvtársi, avagy pártfunkcionáriusi tudatlanság is, amely nosztalgiává jegecesedik. De mai élő tudatlanságok közül mégis a leghatékonyabb és a legfelsőbb fokú a sztártudatlanság. A sztártudatlanságban minden együtt van, amire a megbukott liberális, pénzügyi világhatalomnak ma szüksége van a teljes félrevezetéshez. A sztár természetszerűen szép, okos, gazdag és sikeres. Sztár csak sikeres ember lehet. A sztár példakép, mert tud élni, minden vágyát ki tudja elégíteni. Elődje, az úgynevezett „menő” ember, még a tévék előtti időkből csak a szájpropagandára támaszkodhatott. A mai sztár tulajdonképpen emberfeletti lény. Fenékig üríti a mai nap élvezeteinek poharát. Tudjuk hány asszonyt, férfit, hány egyneműt, hermafroditát fogyasztott el, hány órát tölt naponta a konditeremben és mi a hobbija. A sztár az élet császára, fontosabb ember, mint a politikus. Nem is szólva egyéb mellékszereplőkről, mint a tudós, az író, a felelős vezető. A politikus azonban, ha sztárként viselkedik, megközelítheti a sztár népszerűségét. Ma a politikusokat megtanítják sztárként viselkedni. Obama és neje sztárok. Előtte Clinton elnök is sztár volt, de az Ovális Szobában lebukott Mónika Lewinskyvel folytatott orális műveletei miatt. De csak ideiglenesen, mert ma mint volt-politikus sztár, akinek megvan engedve az ilyesmi, újra tündöklik. Ez azért egy észrevétlenül hagyott, de jellegzetes adalék a liberális romlottsághoz. Magyarországon, tekintettel arra, hogy a magyar néptől meglehetősen idegen, csak az utóbbi húsz évben sikerült bevezetni és hatékonyan működővé tenni a sztárkultuszt. Kádár János korában a végére már kifejlődött valami énekes-, színész -, humorista sztárállomány, de a hollywoodi módszerek még nem törtek be és Kádár krumplipaprikásos – ultis kispolgársága, proletár önérzete nem tette lehetővé, hogy a sztárkultusz áthatoljon a politikába. A politikusnak meg kellett maradnia politikai hírességnek. A pártfunkcionáriusok marxizmus-leninizmusban sztárolták magukat. A rendszerváltás után sem egy csapásra változott meg a helyzet. Nagy lendületet csak a kereskedelmi televíziók bejövetelével vett a dolog. Akkor mindent elöntött az amerikanizáció, s a Metro-Goldwyn-sztárok a bulvársajtó minden címoldaláról kiszorították a magyar hírességeket.

Ma már még a csupasz női popók is többnyire az amerikai reklámügynökségek saját popói. De aztán megindult a sztárkészítés a magyar képernyőn is. Jöttek és arattak a Vágó Istvánok és a Mónikák és a gitárosok és a gitártalanok. A tömeg észre sem vette, hogy tudatlanná van téve. Elhisz valamit, ami valójában nincs és nem is lehet. A sztár, aki sokszor még a saját műfajának sem kiemelkedő tudású alakja, félistenné felnövelve a népbutítás első számú fegyvere. A társadalom nagy része nyugdíjasként, munkanélküliként, putrilakóként, de sokszor még munka és házi foglalatosság közben is fel van ragadva a képernyőre és folyton sztárt lát. Természetes, hogy közben észrevétlen átalakul. Megtanul hinni a sztárnak. A sztár, ha nem mond semmit, azzal mond mindent. A sztár az életformájával, a félistenségével vonz, csábit, befolyásol. Azt, hogy a sztár valamilyen politikai erő szolgálatában áll, a néző sose veszi észre. Így válik a sztár a legnagyobb befolyásoló erővé. Amerikában látták meg először, hogy a sztárkultuszt, a szórakoztató ipart össze kell keverni a politikával. A politikusokból sztárt kell csinálni. Meg kell tanítani őket sztárként élni, viselkedni és a választókkal el kell hitetni, hogy az a jó politikus, amelyik nagy sztár. A választási kampányok idején sztárok szerepet vállaltak a politikusok kampányában, együtt mutatkoztak velük – leereszkedtek hozzájuk – a politikusok pedig megtanultak sztárként viselkedni. Meg-megmérkőztek egymással, demokrata a republikánussal és hagyták pontozni magukat. A legtöbb pontot az kapta, amelyik jobban szerepelt – mint sztár. Nem a válaszaik tartalma, pontossága számított, hanem lényegében az előadásmód, a sztárság. A mérkőzés után a sajtó mindig értékelte a sztárok teljesítményét és, ha a közönség ítélete nem a nagytőke érdeke szerint alakult, véletlenül, akkor átmagyarázta a vetélkedőt. A valódi teljesítmény közben teljesen elveszett. De hát kit érdekelt a valódi teljesítmény? Az elbutított amerikai tömeg a kissé emelkedettebb fogalmazást, a gondolatot már meg sem érti, a tényekről fogalma sincs, csak plázaszinten tudja értékelni a szavakat és csak azt veszi észre, hogy ha az egyik több és nagyobb „Sale”-t, leárazást, kiárusítást ígér, mint a másik. A magyarországi választási kampányokban először Medgyessy Pétert sztárolták és rá illett is a sztárgúnya, mert korábban is szeretett sztárként viselkedni, és Kádár talán éppen ezért nem kedvelte. A kísérlet bevált, Medgyessy sztárként legyőzte Orbánt – persze választási csalás is volt a dologban –, mert Orbánt ugyan megtanították néhány sztárszerű viselkedési formára, de ő nem tudta a gondolatait kiküszöbölni a vitából és alulmaradt.

Aztán jött Gyurcsány, aki már kiképzett, hosszú tanfolyamokon előkészített profi sztárként lépett fel. Mindennel elhalmozták, ami egy sztárbutikban kapható. Sportminiszterként még hadart, de hosszú kínlódással lefékezték a beszédsebességét. Láttuk, amint fut, táncol és úszik és elvegyül népes családja körében. Már nem miniszterelnök, de ma is megmaradt sztárnak. Persze, hogy még vannak, akik vágyódnak utána. Őszödön megmutatta, hogy ocsmányul is tud beszélni, ami egy mai sztárnak többnyire természetes. Ma minden sztár egy kicsit Gyurcsányos: egy kicsit trágár, s csak annyira rámenős, mint Gyurcsány. Vágó Istvánt, az elegáns, választékos sztárt egy kissé háttérbe vonták, hogy ne rontsa a populáris Gyurcsány esélyeit és ne támogassa akaratlanul is Orbán belülről jövő intelligens viselkedését. Ez is mutatja, hogy menynyire egy kézből és egy cél érdekében irányítanak mindent.

A mostani választási kampány abszolút sztárja azonban Morvai Krisztina. Ő született sztártehetség, anyja Fekete-Schwart Katalin, a Rothschild ruhaszalon egykori nagyon szép manökenje, s a szerepjátszási tehetséget valószínűleg tőle örökölte. Morvai Krisztina nem azzal hat, amit mond, hanem ahogyan mondja. Sztárként mondja. Morvai Krisztina nagyon nagy tudással, gondosan lett kiválasztva sztárpolitikusnak, vagy politikus sztárnak. A kiválasztásban azonban a legfontosabb tényező a megfelelő, az évek óta tartó előkészítő munka, a sztárkultusz hatásának beérése volt. A magyar tömegember ma már a sztárkultusz rabja. Észre sem veszi. Ami nem sztárosan, hatásosan, kicsit fellengzősen, nagyképűen és egyszerű panelekből építkezve van neki előadva, attól már viszolyog egy kicsit. Kell neki az a kicsit fiús, kissé hetyke, de kacér mosoly, amellyel ő kivágja: „Adjon az Isten!” és közben talán Jehovára, héberül Jáhvére, vagy Adonajra gondol, meg arra sok hülye, buta gojra, aki ott ujjong előtte. Mindegy. Jól csinálja, jól húzza maga után a tömeget, amelyet azonban egy egész szomorú korszak dolgozott meg előtte. Morvai Krisztina előző életében, a Baló Györggyel töltött évek alatt valószínűleg nem is gondolt arra, hogy valaha politikai sztár lesz, vagy sztárpolitikus és egy magyar radikális párt sztárja, de valakik, akik a dolgokat és a zsidó megszállást intézik, 2006 táján hirtelen észrevették. Nem volt nehéz, hiszen ott forgott a köreikben Baló Györggyel együtt, aki riporter és szerkesztő sztár tudott lenni, képernyős és mikrofonos azzal a beszédhibával, amije van neki. Ez egy sötét, de nagyon erős kiválasztó és alkalmazó gépezet működését mutatja. Ehhez nem kell összeesküvés-elmélet, ezek tények. A Jobbikos tömegnek már mindegy mit mond az ő Krisztinájuk. A sztár hangjától, furcsa, kissé ferde mosolyától tűzbe jönnek. Mást nem is hallanak a világból. Személyisége a jogvédelmi gyakorlatoktól és a magánélet ellentmondásaitól kezdve fel van építve, ki van találva. Élete sztárélet. Zsidó származását eltagadja, az a csúf, aki ezt firtatja, az ő élete egy nagy szolgálat és egy örök „adjon az isten”. És látjuk, hogy neki már adott. Ő pedig szétosztja magát a tudatlan tömeg között. Egy hollywoodi nő se csinálná különbül. Mellette Vona szintén sztár, de még csak kezdemény. Ő még egy kicsit „Mokány Berci” ahhoz, hogy hollyvoodi sztár legyen és az államférfi jellemző tulajdonságait még nehéz ráaggatni. Neki még mindig nagyokat kell mondani, hogy államférfi- sztárként elfogadtassék. De már ő is sztár, mert sztárolják. A XVI. kerületi Jobbik választási lapjában, amelyben egy Vas Zoltán nevű jelöltet, egy névtelen és múlttalan embert mutatnak be, ezt írják Vonáról: „Vona Gábor mellőzve minden színpadias gesztust, közvetlenül és őszintén fordult az XVI. kerületi egybegyűltekhez, higgadtan sorolva az ország bajait, melyeket csak „radikális” beavatkozással lehet gyógyítani. Közel másfél órás, de mégis sodró lendületű beszédét többször is tapssal szakította meg a közönség, kifejezve egyetértését vagy éppen tetszését, mikor Vona Gábor a Jobbik választási programjának a részleteit ismertette. A Jobbik kormányfőjelöltje államférfiúi higgadtsággal szólt az országot sújtó válságról és a kivezető útról, mindenki számára érthetően, a hétköznapi emberek nyelvén. Ez a természetesség és felelősségérzet a magyar nemzet sorsa iránt magával ragadta a hallgatóságot…”

Vona sztársága és államférfiúi habitusa tehát még pötyög. Még nagy szavakkal, pátoszosan kell államférfiúvá feldicsérni, de nem baj, mert a sztárnő húzza magával. Ketten együtt fenn ragyognak az égbolton, a csillagok közt. A kép, amelyet a Vona-emelő szöveg mellé illesztettek, idős asszonyokat mutat, akik a tőlük telhető elmélyültséggel nézik a kibontakozó sztárt és az államférfit. Kicsit testesek már szegények, görnyedtek a sok munkától, de látszik rajtuk, hogy most nyugdíjas éveikben különösen sok időt töltenek a képernyő előtt – és hisznek. Mert egy jól megdolgozott társadalomban, mint amilyen most már a magyar is – nem ezért kellett még négy év Gyurcsányból? –, a sztárkultusz áldozatai már minden elhisznek. A konzervatív oldal ilyen eszközökkel nem rendelkezik. A konzervatív oldal, a nemzeti-polgári oldal irtózik a sztárkultusztól. Vezetőjét vezérnek elfogadja, miként az Árpád- korban is tette már és egész nemzeti történelme során, de sztárnak nem. Az számára lealacsonyító. Az a proletároknak való.

Akik a Jobbikot és a Jobbik felfuttatását kitalálták, megcsinálták, be nem avatott ember számára kifürkészhetetlen taktikával, erővel, pénzzel, hozzáértéssel, alapos munkát végeztek. De könnyű dolguk volt, mert a sztárkultuszt is ők építették fel és az egész nemzetitudat- sorvasztó munkát is ők végezték el, elsősorban Izrael érdekében. A megszállás érdekében.