2010.04.15.

Megjelent a Havi Magyar Fórum április száma!

Csurka István: Átstartolás (2.-12. oldal)

Mert hát, emlékezzünk csak 2006. október 23-ára és a körötte képzett legendára, és benne Morvai Krisztina szerepére, amely sohasem nélkülözhette a valóság elemeit. A hôsnô már akkor is az egyetlen volt. Az egyedüli jogvédô. Ott állt a forgatagban valahol a Filmmúzeum sarkán, nem messzire a magyar rendôrök között menetelô izraeli katonáktól. Fogta két Baló Györgytôl származó és a Lauder Javne zsidó iskolába járó gyermeke kezét, és ugyanezzel a megrendüléssel, amellyel most felháborodásának adott hangot – átstartolta magát. (A rend kedvéért meg kell jegyezni, hogy természetesen semmi szó nem érheti azt a szülôt, aki egyházi iskolába, akár zsidó egyházi iskolába íratja gyermekét, a Lauder Javne azonban nem csupán vallási iskola, hanem káderképzô is. Az itt végzett ifjú sokkal könnyebben lehet vezetô, milliárdos és a magyar sors feletti döntnök, mint aki a piaristákhoz járt). Ott, a borzalomban, a könnygázban és az emberi jogok eltiprásának gyalázatában jött rá, hogy neki a jogtiprottak oldalán van a helye, és az áldozatokat meg kell védenie a rendôri brutalitástól. Morvai Krisztina egész lelke ott „stand a pityere” megváltozott. Úgy érezte, fel kell számolnia magában azt az embert, akit eddig Baló György feleségeként az elnyomó rendôrséghez és feltámadó proletárdiktatúrához, a zsarnoksághoz kötött minden. Hiszen férje – és az elôzô zsidó férje is, akitôl a legidôsebb gyermeke származik – ezt az elnyomást szolgálta ki. Benne Izraelt, az izraeli megszállást, a zsidóság hegemóniáját, a magyar élet feletti korlátlan uralmát.

Dr. Kiss Lajos: Rövidre fogva – Camus halhatatlansága (13.oldal)

A francia köztársasági elnöknek az az ötlete támadt, hogy egy 20. századi nagy író hamvai is kapjanak helyet a Pantheonban. Úgy ítélte meg, hogy Albert Camus méltó erre a kitüntetésre. A nemzeti közvélemény nem fogadta egységesen az elnök javaslatát. Nem az író teljesítményét tekintik kevésnek. A kitüntető ajánlatot a Camus-hívek egy része nem találja az íróhoz illőnek. Megkérdezték a család tagjait is, hogy mit szólnak az elnök javaslatához. Én az író leányának nyilatkozatára emlékszem. Kedves-bátortalanul bizonytalankodott. Hogy ő kicsinyke tényező ahhoz, hogy ilyen jelentős ügyben véleményt mondjon. A fivére is töprengőnek tetszett. Szinte érezni lehetett, hogy nemet szeretnének mondani. A franciák most felteszik a nálunk szokatlan kérdést: Camus vajon elfogadná-e örök szállásul a Pantheont? A család bizonytalankodik. Valódi hívei nemet suttognak. Nem odavaló.

A Pantheonban nyugodni persze dicsőség. A felvilágosodás két nagy alakját, Voltaire-t és Rousseau-t is oda temették. Az életben nem fértek öszsze. Végre örök nyugodtan, örök közönyben pihenhettek. Volna – tegyük hozzá. A Pantheon a halhatatlanság színtere. De az élet nem az. Új felfogás, új politika jött, s a két vetélytárs filozófust kiűzte öröknek szánt sírjából. Aki a Pantheonról bírálóan gondolkodik, felteheti a kérdést: Voltaire és Rousseau egymás mellé fektetése nem jelenti-e szellemi arcuk, eltérő lényük jellemző jegyeinek eltörlését. Persze, a felvilágosodás bölcselői külön úton jártak, s ez utóéletükben is fontos. Így gondolkodnak némelyek. A nemzet ne fürtben ölelje keblére nagyjait. Az érdem individuális. A kegyeletes emlékezés is igazodjék hozzá. Tisztelje a külön arcot. A személyiség valódi magját: a jelleget.

Kocsis Géza: A könyvnyomtatás kezdetei Magyarországon (32.oldal)

Karai László budai prépost és alkancellár 1470. második felében érkezett Rómába, ahol már több nyomda működött. Karait küldetése több napra a Szent Özséb kolostorhoz kötötte. E kolostor falai között üzemelt a Georgius Lauer vezette egyházi nyomda, amelynek egyik tipográfusa Andreas Hess volt. Karai rábírta Hess-t, hogy költözzön Budára és alapítson nyomdát. Hess András Lauertől megkapta antikva betűtípusának a matricáit, valamint egy betűöntő felszerelést, majd 1472. február végén-március elején elindult Magyarországra. Körülbelül 1 hónapi utazás után április elején érkezhetett meg Budára. Hess András minden bizonnyal a korszak nyomdáihoz hasonló műhelyt rendezett be Budán. A nyomda berendezése sokféle gonddal járt. A betűkészlet előállítására, különféle eszközök és anyagok szolgáltak: kifaragott betűbélyegzők benyomatai (matricák), betűöntő műszer, ólom, sajtók, nyomdafesték, festékező labdák, s mindenekelőtt nagy mennyiségben papír.

Horváth Lajos: „Idegenvezető” által pusztított magyar múlt (37.oldal)

A Magyar Írószövetség, Tokaji Írótábor, Írók Szakszervezete, Fiatal Írók Szövetsége, Magyar Művészeti Akadémia és Magyar PEN Club /Benyhe János főtitkár/ bátortalan közös nyilatkozatot tett közzé 2009. július elején a magyar nyelv védelmének szándékával. Ebből egy rövid részlet. „Egyes államokban jogszabályokkal korlátozzák a magyarság nyelvhasználati lehetőségeit, s különösen a tanulóifjúságét, akiket így gátolnak anyanyelvüknek és az ahhoz kötődő kultúrájuknak az elsajátításában. Eltorzítják az egykori Magyar Királyság történelmét, művelődéstörténetét, nyilvános helyeken akadályozzák, korlátozzák a magyar nyelvű feliratok elhelyezését.” Fogadjuk el, hogy feltüntetett szervezetek 2009-ben is észlelték a magyarirtásnak ezt a fajtáját, ha nem is kellő mélységében. Ugyanis legkevesebb a trianoni békeborzalom, 1920 óta eszik, falják, habzsolják, emésztik a zsákmányul ejtett magyar nemzetrészeket a velünk szomszédos államok. Ennek a szlovák, román, szerb stb. töltekezésnek a következménye, hogy a magyar nyelv a Kárpát-medencében zsugorodik a központi részek felé. Az elcsatolt és ilyenformán nemzetközi kényszerrel magára hagyott magyar nyelv- és államterületen a zsugorodásnak egyik mutatója, jelensége a szórványosodás.

N. László Endre: Ti madari teda ukázli! (41.oldal)

H ittel hitte, hogy lesz magyar feltámadás, s hogy azt én is megélem, hiszen akkor mindössze huszonhat éves voltam… A forradalom híre mégis úgy ért, olyan váratlanul, hogy hirtelenében nem is tudtam mit kezdeni vele. Egy szép, egy csodálatos álom, amiből mindjárt felébresztenek. Iskolánk bejárata előtt izgatottan tárgyalt valamit egy csapat pedagógus. Az egyik szlovák kolléga fordult először hozzám hírrel:

– Laco, pocul si, co sa stalo? (Laci, hallottad, hogy mi történt?)

– Co, som mal pocut? (Mit kellett volna hallanom?) – kérdeztem vissza, s először valamiféle szenzációs sporthírre gondoltam, de egy másik kolléga már újságolta is, mégpedig ragyogó arccal:

– V Madarsku vypukla revolúcia! (Magyarországon kitört a forradalom!) – és közben ujjongva, engem ölelgetve folytatta: – Ti Madari teda ukázali! (Hát ezek a magyarok megmutatták!)

Öten-hatan, magyarul és szlovákul, egymás szavába vágva, sírva és nevetve kacagták felém ragyogó arccal, s én nagyon szerettem volna, de nem akartam hinni a fülemnek. Rohantam be az iskolába, végig a hosszú folyosón, mint akit a tatár kerget. A közös magyar-szlovák tantestületi szoba leginkább egy felbolydult méhkashoz hasonlított. Az egyik tanár magyarul, a másik szlovákul ujjongta a forradalom hírét, mint valami csodát. Hiszen csoda is volt, egy legcsodálatosabb csoda, hogy:

FELSZÁLLOTT A TURUL – FELSZÁLLOTT A PÁVA! –

Ady Endre várt, egyik legnagyobb csodája.

S mintha ez a csoda egy csapásra megváltoztatott volna mindent, mindenkit. Új és szép magyar lélek költözött ezekbe a különben közönyös, sokszor kicsinyes, korán kiábrándult, elfásult emberekbe. Azokba, akik a körülményekhez képest nagyon jól kijöttek egymással, csak éppen az igazgatót nem kedvelték néhányan, velem együtt.

Tárcák, novellák:

Michel Onfray: Anyám önéletrajza

Rab István: Kincsekért, semmiért

Borbély László: Büntetlenek (3.)

Versben élő haza:

Balogh József, Németh Károly, Korondi F. János, Böszörményi Kozák Miklós, Balla Máté, Szabolcsy Bulcsú, Budai Kulcsár János, Kiss Lajos és Kiss Dénes versei.

Dr. Gyarmati Péter: A XXI. század közepén (58.oldal)

Lett-e új alaptörvényünk, van-e új tulajdonfogalmunk, lett-e új államunk, vannak-e új eszményképeink, vannak-e olyanok akiket tisztelhetünk és becsülhetünk? Vannak-e tisztelendők, méltóságosak? Van-e tisztelet, van-e becsület, van egyáltalán erkölcs? Mi a múltunk, a gyökerünk? Ugye az elmúlt ötven évnél többet nem tudunk, csak az örökös vereséget, ami teljesen felejteni való! Hát ezt sulykolják mostani vezetőink is, legfeljebb egy kis keresztényi mit-tudomén-micsodát kevernek hozzá. Na és persze még Szent István királyt, aki mindezt előidézte. Olyat kényszerítve az itt letelepedettekre, amelyről Trianonban végképp kiderült, hogy mi is a miénk. Az egykori vicc szerint, valakinek kíméletesen meg kell mondani, hogy mindenét elvesztette: hát attól megkérdezték, látja-e mi van a ló hátsó lába között, látom felelte, amire megmondták neki, hogy hát az van neki. Így vagyunk sajnos és már nem hosszú az út amelyen több ősünk, rokonunk, társunk végigment: mint a csángók, a székelyek.

Bene Éva: Tilos a papás-mamás! (65.oldal)

A z erkölcs minden törvénynél magasabb törvény, mert Isten parancsaira épül. Az erkölcstelen magatartás szembeszegülés Istennel, a bűn következménye pedig a büntetés. Bizonyított, hogy erkölcsi életünk és egészségünk között szoros összefüggés, ok-okozati kapcsolat áll fenn. Isten parancsainak áthágása lelki feszültséget, békétlenséget, bűntudatot, lelkifurdalást okoz, a pszichés stressz halmozódása pedig a pszichoszomatikus megbetegedések (magas vérnyomás, szívinfarktus, gyomorfekély, neurózis, pánikbetegség, depresszió, stb.) kialakulását vonja maga után. Hazánkban a legtöbb halálozásért a pszichoszomatikus betegségek felelősek. Ezért minden olyan jelenséggel, minden olyan ideológiával szemben, amely erkölcstelen, amely bűnbe sodorhatja az embert, fel kell emelni a szavunkat. A legújabb veszély: a gender-ideológia. Miről is van szó? Két asszony találkozik, az egyik babakocsit tol. – Milyen szép kis baba! Kisfiú vagy kislány? – kérdezi az egyik. – Majd ő eldönti! – válaszol a modern anyuka. A közelmúltban született rendelet szerint a gyermekek óvodai nevelését mentesíteni kell a nemi sztereotípiák ásatag hagyományaitól. Az ország súlyos gondjai, problémái közepette nincs is fontosabb feladat, mint annak a kérdésnek az eldöntése: játszhatnak-e az óvodások papás-mamást? A nőmozgalom a XX. sz. végén már nemcsak a nemi szerepek „diszkriminatív megosztását” kérdőjelezte meg, a nemi különbségeket is vita tárgyává tette. Állításuk szerint két nem, a nemzőszervektől eltekintve azonos, és az a nem, melyet a gyermeknek születésekor adnak, legalább annyira társadalmi döntés, mint amennyire biológiai tények elismerése. A feministák véleménye szerint a férfiak és a nők vérmérséklete, természete, magatartása közötti különbség nem velünk született adottság, hanem az emberi kultúra és szocializáció „eredménye”. Ha megvédjük gyermekeinket a társadalmi és vallási előítéletektől, az emberek szabadon, tetszésük szerint fogják felvenni nemi szerepüket. A nemek hagyományos megkülönböztetését vallási alapon álló, elavult „szexizmusnak” nevezték, a nemek közötti hasonlóság és egyenlőség eszméjét pedig haladásnak, a társadalmi és kulturális fejlődés eredményének kiáltották ki. A nőmozgalom szélsőséges képviselői már a fiúk és a lányok számára készített különböző játékokban is „nemi diszkriminációt” véltek felfedezni, és elítélték a gyermekjátékokban megnyilvánuló ásatag „szexizmust”. Ez az álláspont emelkedett törvényerőre, az óvodai nevelésre vonatkozó legutóbbi rendeletben is.

Petővári Ágnes színikritikája

von Mayenburg: A csúnya (72.oldal)

Marius von Meyenburg darabját Szabó Máté rendezi, az előadás egyszerre mulattató és elgondolkodtató hatását Khell Csörsz futószalag díszlete még alaposabban kiemeli, és azt az eltávolodást juttatja a közönség eszébe, ami a harmadik évezred embere és ennek az embernek a maga alkotta világa között kialakult. A csúnya egyfajta példabeszéd, hogy mivé válik az úgynevezett modern ember, ha semmi sem gátolja az akaratát, és erkölcsi meggondolások sem befolyásolják tetteit.

Vasvári Erika: Don Giovanni (73.oldal)

Ha a Don Givannival foglalkozunk, fel kell idézni legnagyobb méltatójának, a dán filozófus – teológusnak, Sören Kierkegaardnak a nevét. Teljes könyvet szentelt élete nagy szellemi szerelmének Mozart Don Juanja címmel. Zenével talán egyetlen más filozófus sem foglalkozott ennyire behatóan. Platon inkább csak óvott felismert nagy erejétől, és több nagy gondolkodó beszámolt róla, milyen hatást váltott ki belőle a muzsika. Kierkegaard mindamellett, hogy szerelmes rajongással (saját maga nevezi szerelmesnek magát), túlfűtött szavakkal ad hálát az égnek, hogy ismerheti Mozart Don Giovanniját – minden előadását meghallgatta –, körvonalazta a zene mibenlétét is az emberi életben. (Nem állom meg a közbevetést: épp a zene létezése, alkotása és élvezete az egyik legerősebb bizonyítéka az ember önálló, nem állatvilágból való származásának. Állatok nem fogják fel a muzsikát, vagy zavarja őket.) Tehát mit jelent a zene egy filozófus számára, és miért éppen a Don Giovanni a non plus ultra annyi gyönyörű klasszikus műremek között? Kierkegaard először a közeg, közvetítés fogalmakat határozza meg. A zenét minden művészetek közt a legközvetlenebb közegként határozza meg, mivel legtávolabb áll a szavakkal kifejezhető, konkrét tartalmakat megjelenítő ágaktól (festészet, szobrászat, szépirodalom). A zene tehát a legelvontabb közeg, de vajon mi a legelvontabb eszme, amely művészi feldolgozásra alkalmas, vagyis nem tudományos leírásra való?

Kiss Dénes: Agy, ész, tudat (75.oldal)

A tudomány nem egy dolog tudása, hanem soké. Valójában óriási összegzés. De tagadhatatlan az összefüggés, amihez hasonlók százával találhatók a nyelvünkben. Folytassuk a felsorolást.

Ész – eszme, eszmény, eszébe jut, észben tartja, észrevesz, észrevett, észrevétel, észrevétlen, eszmélkedik, föleszmél, eszméletlen, eszmeképző, eszelős, eszes, elme – elmélet, elmés, elmebaj, elmeszülemény, észszerű – gondolat – és így tovább. A képzőkkel, ragokkal, összetételekkel még sokféle szót alkothatunk. Ám most talán a legfontosabb tisztázni, hogy az agy élő, hús-vér anyag. Sajátosan szerveződött és működő testrész. Ami működik, az mégis inkább az elme. Mondhatjuk, hogy amikor az agy működik, akkor elmévé válik. (Ugye elmés megállapítás?!) Az elménkkel gondolatokat teremtünk, a gondolatok általában a képzelet teremtettjei.

Szőcs Zoltán: Noteszfirkák (77.oldal)

Bulgakov remekművének – amely kétség nélkül a világirodalom csúcsteljesítménye – emlékezetes jelenete, amikor a kétségbe esett Mester nem tud idézni egykori regényéből, mert rég elégette a kéziratot. Problémáját Woland, az ördögi helytartó egyszerűen nem érti: „Ilyesmi nem létezik: kézirat sosem ég el” – mormolja enerváltan, majd egy mozdulattal előveszi az állítólag elhamvasztott paksamétát. Mindez a borzongató miszticizmus világába tartozott Sztalin Moszkvájában, amikor Bulgakov leírta, ma már nem az. Mindennapos tapasztalatom, hogy, amit egyszer a komputerbe elmentettem, gyakorlatilag nem lehet kitörölni: valahol a merevlemezen, valami „árnyékfájlként” csak megmarad a szöveg, és kellő hozzáértéssel újból látható lesz. A látszólag teljesen kiürített, minden létező adattól mentesített, leselejtezett banki komputer telis-tele van információk, üzleti kimutatások, számlaegyenlegek tömegével, amiről fogalma sincsen új gazdájának, hacsak nem szakértője a lappangó fájlok megtalálásának. Hogy mit jelent ez? Azt, hogy belátásunk szerint módunkban van bármit leírni, gondolni, kijelenteni, tenni, de semmi lehetőségünk sincsen az utólagos visszavonásra! Amit teszünk vagy tettünk, vagy csupán gondoltunk, minden örökre szól. A kibernetika korának fiaként abszolút reálisnak tartom a bibliai figyelmeztetést: nem hullhat le hajszál úgy a fejemről, hogy Isten ne tudna arról. Cicero említi a nagy tudású Themisztoklészt, „akit minden görögök között messze a legderekabbnak tartunk”, és aki, miután felhívták figyelmét egy akkor divatos emlékezetfejlesztő módszerre, így fakadt ki: „Inkább a felejtést szeretném megtanulni”. Tökéletesen megértem Themisztoklészt, aki nyilván tisztában volt a szerepleosztással: a teremtmény bármit alakíthat, módosíthat, formálhat a teremtett világ rendjén, de egy vonatkozásban nincsen hatalma: megszüntetni, negligálni, annullálni, felejteni, megtörténtet meg nem történtté tenni nem tud. Az csakis a Teremtőisten jogosítványa. Programozottan tanulhatunk, de nem felejthetünk. Pedig de jó is lenne, de fontos is lenne, még a cselekvésnél is fontosabb lenne egy DELETE-gomb lenyomásával semmissé tenni – a múltban, jelenben vagy a jövőben –, ami nyomaszt. „Csak az a vég! Csak azt tudnám feledni!” – sóhajtja Ádám, miközben tudja, hogy sohasem lesz módjában ez a hőn áhított felejtés.

Dr. Losonci Miklós halálára

A Havi Magyar Fórum megbízható, régi munkatársa volt. Egyedi jelenség, korszerűtlen ember: kedves és lelkes. E két tulajdonsága, az önzetlensége volt a legjellemzőbb szememben, felkészültsége, széles horizontú tudása, roppant munkabírása inkább csak mellékes feltételei voltak vaskos, szerteágazó életműve megszületésének. Művészettörténeti, műkritikai, építészeti, irodalmi, esztétikai tanításait nem az analízis, csakis a szintézis mozgatta: nem rombolt, nem szedett szét, nem fitymált, nem keveselt, nem a hibákra vadászott, ha műalkotást elemzett, vagy művészt mutatott be: viszont megkereste és megtalálta benne – legyen bármilyen halk és halovány – az eredetit, a dicsérni valót, a szépet, az értékeset – és csak arra koncentráltan végezte a recenzensi és egyetemi oktatói munkát. Ritka ma az ilyen jóindulat, és gyanítom, a „szakma” nem is mindig vette komolyan. Nem úgy a művészek, akik szerették, hívták, becsülték, mert érezték, hogy ő is becsüli őket. Rengeteg barátja volt, még több tanítványa. Szentendre városának ismert, becsült alakja, díszpolgára, az ottani művészeti élet egyik szervezője volt. Nagyon sokan lettünk szomorúak halálhírét véve, de a legnagyobb gyász mindenképpen feleségét, Losonci Lilla festőművésznőt érte, akit 57 évi házasság után ért ez a tragédia.

Hamvai Szentendre izbégi-templomában nyugszanak.