|
 2010.04.16.
Nem „kurkászás”
Akadnak olyan
„tudósok”, akik az híresztelik, azt hiszik, hogy az emberi
beszéd, a szavak alakítása olyasmi, mint a majmoknál az a
„fejvakaró” cselekedet, amit kurkászásnak hívnak. Igaz,
akik ilyesmit gondolnak vagy idéznek, nem magyar nyelvűek. Ezt
fontos megállapítani. S azt is, hogy aki nem ismeri a magyar
nyelvet, annak nincs esélye arra, hogy a nyelvek vagy például
az ősnyelv lényegéhez közel férkőzzön, mert fel kell
ismerni nyelvünkben a logika és a számtan alapvetően uralkodó,
működését meghatározó jellegét. Ugyanis nyugodt lélekkel
és meggyőződéssel állíthatjuk, hogy a magyar nyelvben már a
hangzóknak van önálló jelentéstartalma és egyetlen szavunk
sem véletlenül jelenti azt, amit jelent. A hangzók sokféle okból
már meghatározzák a jelentést. Nem csak az ilyen jelentésekre
gondolunk, mint például az „ó”, „o” magánhangzóké,
amelyek az „ó”, mint ódon, régi, ócska stb. szavaink
jelentéstartalmát döntően meghatározzák. Hanem például az
„a-a” vagy „á-á” kettőzésekre, az elnyúló „a”-ra,
„á”-ra, „ó”-ra, „e”-re. Például „aaaa”,
dehogy. Vagy „áááá”, de nagyon örülök. A magánhangzók
esetében több példát tudunk, de például a „szszsz” nem más,
mint sziszegés vagy az ismert és sokszor használt „pszt”.
Mi mondjuk, hogy mit piszegsz, ne piszegj, mert így alakult ki a
piszegés szavunk. A kovács a kalapáccsal keményen kopácsol. A
magyar nyelvben példátlanul nagy a hangutánzó szógyökök aránya.
Szinte azt mondhatjuk, alig tudunk olyan mondatot kimondani,
amelyikben ne volna ilyen szó. De feltűnően és példátlanul
sok az ilyen szavak száma, mint a dobol, dobog, cuppog, dalol, dúdol,
az „l” hangzóval „lalázik”, a tettel, téttel, tetőzik
s egyúttal tetézik, betetézi tettét és így tovább. A kutya
„ú”-val tutol. Mivel az ugatás legfontosabb hangzója az „ú-u”,
a kutya ú-kat u-gat, ú-kat mond, „ú” a vessző, „ú” a
pont. Hogy az étel, ital jólesett, azt így jelezzük: cp, azaz
cuppantunk. Nem elég azonban, hogy ezeket a hangzókat kiejtjük,
a nyelvünk szóvá teszi, – ez pedig, hogy mi is szóvá tesszük,
jellegzetes magyar mondás – azaz nyelvünk szavakká alakítja
e megfigyeléseket. A sok hő-hő-ből lesz a hőkölés, a hátra
hökkenés, meghökkenés stb., Az „ó, ha én”, „ó, ha
nekem” és így tovább átalakult szóvá, így jött létre az
„óhajtás” majd a „sóhajtás” szavunk. A példákat
nagyon hosszan sorolhatnánk, hiszen ez a szóképző lehetőség
a magyar nyelv jellegzetessége. Ez tehát nem „kurkászás”,
hanem logikus szóvá alakítás. Tehát hangzóink már jelentések
is vagy azok gyökerei, amelyekből logikusan következnek magunk
a „felépítmények” a szavak! Azt is állítjuk, hogy az
ember ok nélkül nem ad hangot! A magyar nyelv remek példákat
alkotott és alkot a logika sokféle jelenlétére. Ha lerajzolnánk
az összefüggéseket rendszereket, sajátos szerkezeteket mutatnának.
Vegyük az állítólag csak magyarul ejthető tiszta „a”
hangzót. Lássuk a jellegzetességeit. Mély hangzó. Sötét
hangzó. Komor hangzó. Amíg az „ií” magas hang, síphang,
világos hang, füttyhang, s ha csak nem sikoly, az „e”-vel,
„é”-vel többnyire a nevetés fényes, azaz fénylő hangja.
Az emberi beszédet, bármilyen okból a majmok „kurkászásához”
hasonlítani, nevetséges, de legalábbis mulatságos dolog. Egyszóval:
komolytalan! Azonban mi értjük, hogy más nyelvek alkalmatlanok
arra, hogy önmaguk létrejöttéről és működéséről igazán
alapos, logikus elméletet nem képesek létrehozni. A magyar
nyelv pedig amikor beszélünk, a működő agy munkálkodását
utánozza, mutatja. Már korábban ezt a nem éppen szép szót
használtuk ezzel kapcsolatban, hogy a magyar nyelv „leképezi”
az agy működését. Talán a térbeli részt, az írással síkban
mutatja, de maga a beszéd térbeli képződmény. Az agyunk maga
is térben hajtja végre munkáját, hiszen nagyjából gömb
alakban nyilvánul meg, megy végbe maga a gondolkodás is. Nem véletlenül
írtunk nem régen a „gömbgondolkodás” lehető létezéséről,
sőt, akár a kényszerűnek is mondható megvalósulásáról. De
maga a gondolkodás nem is lehet más, mint térben történő képek
alkotása, fogalmak megformálása. S ha a nagyjából gömb alakú
agyunk munkáját befolyásolhatja ez a gömb alak, akkor ebben is
azonos állapotú az emberiség, meg lehet próbálkozni az
egyetemes nyelvtannal. Úgy gondoljuk, hogy minden gömb alakú
testben valamilyen feszültség keletkezi, tehát vonzás feszül
benne, ami eligazítja a gondolatok keletkezését, majd az útját
is. Így aztán valóban föltételezhető, hogy már a hang-csíra
egyúttal jelentés-mag is. És mindez nem erőltetett „agyalás”,
hanem igazi izgalmas kérdés. Az természetesen érdekes dolog,
izgalmas biológiai tevékenység, hogy a dallam miképpen marad
meg bennünk és miként lesz belőle énekelt dal? Az emlékezés
mindenféle formája csodálatos titok. De az, hogy egész és
nagy remekműveket a zongoraművészek „fejből” játsszák
– lám milyen pontosan fejezi ki a nyelvünk, hogy fejből, azaz
a fejben lévő agyból! – ugyancsak rendkívüli csoda. Nem is
véletlen, hogy azt próbáljuk megfigyelni, hogy erre a kérdésre
a nyelvünk miféle választ ad? Egyáltalán, ad valamilyen
feleletet? Eddig úgy láttuk, hogy nyelvünk érzékeli az agyunk
működését és azt tapasztaltuk, hogy oda-vissza létezik közlés,
azaz az agy irányítja természetesen a beszédet, a hangzók
formálásától kezdve a szavak összerakásáig, illetve a
mondatok szerkesztéséig. Abban is bízunk, hogyha az agy közölhet
velünk bármit, akkor ugyanazon az „úton” mi is közölhetünk
dolgokat az aggyal. Persze ez a „közlés” nem olyan, mint
valami levél, ami így kezdünk: „Kedves Agy…” Hanem azt már
közlésnek tekinthetjük, ha tudatosodik bennünk, hogy miképpen
működik ez a fontos szervünk. Ha már képesek vagyunk arra,
hogy felismerjük, a gondolat keletkezését, születését, például
úgy, hogy mi előzte meg a gondolatot? Milyen külső vagy belső
hatás, inger? Mert azt már leszögeztük, hogy szó sincs semmiféle
oktalan kurkászásról, komoly élettani, biológia rendszer
teszi a dolgát, válaszol, de azt is mondhatjuk, hogy visszaszól.
De hogyan történik ez a válaszolás? Eleve minden élő, már a
sejt is „válaszol” az ingerlésre. Valamiképpen jelzi, hogy
érintették. Valamit elkezdünk végig gondolni. Alaposan, következetesen.
Nyomakodunk be az agyba a gondolattal ( vagy szavakkal? ) és
ingerlünk idegközpontokat. Mivel ezek a központok száz és
ezer más központtal is kapcsolatban vannak, nyilván továbbítják
szerte az ingereket. Aztán, – így gondoljuk – valahol,
valamelyik idegsejtben létezik már annak a fogalomnak párja,
rokona, testvére, így aztán máris érzékeli ezt és megszületik
valamilyen jelzés. Ami talán még nem a válasz, hanem átfut még
néhány idegtesten, ráragad valami és így rettentő sebesen
kialakul valamilyen válasz. Illetve nem akármilyen, mert ha mi
is következetesek voltunk, a gondolatunk – a kérdés – sok
mindent érintett, ezek az „érintések” is ingerek voltak és
egyáltalán nem véletlenül, hanem irányítottan kapták az érintést,
az ingereket, maguk is logikusan kapcsolódnak az eredeti
szavakhoz, azaz gondolathoz. Ennek gyakorlati részét megfelelő
kísérletekkel nyilván követni lehet és követik is. Tehát az
inger „tartalmát” először „szétosztja” az ingerelt
idegsejt. Válasszunk találomra egyszerű mondatot arra nézve,
hogy miként képzeljük el ennek gyakorlatát? Mondjuk: „A festő
már elkészült munkájával a házamon.” Az agy megkapja ezt a
mondatot és villámgyorsan szét osztja. Rögtön kiderül
ilyen-olyan idegsejtekben, hogy nem festőművészről van szó,
mert a szétosztott szavak, fogalmak már ott tárolódnak valahol
és azt is „tudják” e vizsgálódó sejtek, hogy a házat, a
szobákat szobafestők festik. A szó-környezet maga az első válogató,
az első pontos értelmező. Azt is megállapíthatjuk a logika
szerint, hogy nem tudnánk értelmezni igazán a mondatot, ha nem
mondanánk a végén ezt a szót „házamon”. Hiszen festőművész
is végezhetett a munkájával, vagyis elkészült új képével.
A mondatokban lévő, összetartozó szavakat „végigfuttatja”
belső rendszerén az agy, így tudja értelmezni a szavak akkori
jelentését. S lám, milyen érdekes és alaposan logikus a nyelvünk.
A „jelentés” szavunkban benne van a „jelen”, a mostaniság.
Tehát a szónak az éppen akkori jelentése. Ha jelentésről
beszélünk, mint az abban a pillanatban, abban a „jelenben”
való értelmezést vesszük figyelembe, azaz veszi figyelembe a működő
agy. De, hogy ezt meg tudja tenni, egy-egy beszélgetés alkalmával
száz meg száz vagy talán ezer meg ezer idegsejt segítségét
kell igénybe vennie. Ha ezt a villámgyors és nagyon sok érintést
igénylő tevékenységet végig gondoljuk, rögtön derengeni
kezd, hogy miért van az agyunkban húsz milliárd neuron. Erre a
nagy mennyiségű „ellenőrzésre” nemcsak beszélgetéskor,
gondolkodáskor, hanem például olvasáskor is szüntelenül szükségünk
van. Ebben a munkálkodásban kétségtelenül a mennyiség biztosíthatja
a minőséget, azaz az értés teljességét.
Kiss Dénes
(Megjelent a Havi
Magyar Fórum 2010. évi márciusi számában.)
|
