vissza a főoldalra

 2010.04.23. 

Isten szeret
Ablak a végtelenre–Csaba testvér gondolatai

Böjte Csaba ferences szerzetes gondolatairól számolok be, de előtte néhány szó az egykor Budapesten élt ferencesről, Faddy Othmár atyáról. Történt pedig, hogy interjút készítettem a rádióban Othmár atyával. Roppant egyszerűen és világosan beszélt mindenről. Kijelentette, hogy az Isten nem hülye. Meghökkentem a kitételen, és mondtam a mikrofon előtt: no de atya! Mire ő hangsúlyosan megismételte a mondatot, és magyarázatként hozzátette: Isten mindenható, selejtet soha nem teremtett. Nincs tehát selejtes ember sem. Persze van gonoszság a világon, de ennek más az eredete.

Faddy Othmár szeretetre méltó barát volt. Valahol Szeged környékén született egy népes paraszti családban. Majd örök hűséget esküdött hivatásának. Sok-sok évet ült börtönben a kommunista rendszer jóvoltából. Derűjét azonban megőrizte, és az életet szerette. Ferences bohém módon. Egy alkalommal a Nógrád megyei Tar községben találkoztam vele egy plébánián. Kislányomat is magammal vittem. Othmár atyán egy divatos, kockás zakó volt. Megkérdeztem: Atya, hogy nézel ki? Azt mondta: várjál, mindjárt visszajövök. Elment, és magára öltötte a rendi ruhát. Na, így már jobban nézek ki? – kérdezte. Kislányom nagyon megszerette az öreg papot. Mondom, ezek a ferencesek bohémek.

Olvasva Böjte Csaba szerzetes interjúkötetét, elképedek roppant egyszerű és világos szóhasználatán. A szövegben fel-feltűnik a tizenévesek laza szövegfonása. Nemhiába, hisz köztük él, 1500 gyerek gondját viseli. Nézem a kötet borítólapján a szerzetesről készült fényképet. Ül a rendi ruhában, fejét lehajtja, kezét összekulcsolja, és tűnődik. Min tűnődik? Biztos lehetsz benne, hogy Isten végtelen jóságáról. A kordán, amivel a habitust összekötik, ott a három csomó. Mit jelent ez a három csomó? Engedelmesség, tisztaság, szegénység. Ez a három fogalom tökéletesen ráillik erre a fiatal papra. Mert pap ő mindörökké. Böjte Csabával Karikó Éva beszélget, magáról az Istenről, az ő fiáról, Jézus Krisztusról, és sorra veszi az Apostoli Hitvallás, a Hiszekegy tételeit. Nemrégen olvastuk XVI. Benedek pápa könyvét a Názáreti Jézusról. A pápa, ki korábban a Hittani Kongregáció vezetője volt Vatikánban, a Miatyánk imádság szövegét elemezte. Ami ebben a szövegben benne van, az csupán hét kérés, amit az Úrhoz intézünk, ha imádkozunk, ha tudunk imádkozni. Az egykori Ratzinger bíboros könyve német alapossággal megírt mű, és roppant pontos okfejtés. Érzelem is van ebben a műben, de a ráció uralkodik mindenek fölött. Csaba testvér gondolataiban mindenek előtt a jóságot, az érzelmet fedezzük fel, de ott van minden mondatában a ráció is.

Legelőször arra kérdésre válaszol, hogy ő hogyan ismerte és szerette meg a jó Istent. Azt mondja:

„Az én családom mindig is vallásos volt, nagytatám egyháztanácsos volt. Templomba jártam, de ez akkor még nem volt tudatos Isten melletti döntés.

Az első személyes élményem: édesapám 5 és fél éves koromban meghalt. (1956 után rendszerellenes izgatásért börtönbe zárták, négy és fél év múlva szabadult, rá két hónapra meghalt a fogságban elszenvedett kínzások következtében.) Kijártam hozzá a temetőbe, a sírja mellett öntöttem ki a szívemet, mint fiú az apjának. Nagyon hamar megéreztem, hogy valójában nem egy földi, hanem egy mennyei Atyával beszélek. Ezek az élmények nagyon erősek voltak, megéreztem, hogy Valaki hall engem, meghallgat, megért, sőt válaszol is az imámra. 1978-ban kaptam olyan útlevelet, amellyel elmehettem Magyarországra. Akkor érettségiztem. Egyedül voltam, kiültem József Attila bronzszobra mellé a Duna-partra, és írtam egy levelet, amit Jézusnak címeztem. Hajtogattam belőle egy papírhajót, és a Dunára eresztettem. Talán ez volt az első tudatos Isten felé fordulásom. Majd józan eszemmel kezdtem keresni az élet értelmét. Akkoriban a kommunizmus dúlt-fúlt Erdélyben is, sokan megkeseredtek, és én arra gondoltam, jó lenne találkozni egy boldog emberrel. Akármerre keresgéltem, azt láttam, hogy igazából csak azok az emberek kiegyensúlyozottak, akik Istent keresik, az ő közelében élnek.”

És ezenközben Böjte Csaba elgondolkodott, és tűnődött a világ elképesztő színes valóságán. Azt írja a pap:

„Az autó számára nem készül vaníliás, epres és kakaós üzemanyag – megtölti az ember benzinnel, és megy. Az ember is működhetne hasonlóan. Az Isten teremthetett volna egyféle „üzemanyagot”, ételt számunkra, például salátát – csak azt ennék, és a saláta társadalma lennénk. Milyen jó, hogy sokféle íz, sokféle szín, sokféle illat létezik. Mindegyik más és egymást felülmúlja. Mind-mind ajándék, és arról szól, hogy Isten, aki megalkotta számunkra, nagyon szeret bennünket. Ha egy fiú elmegy egy lányhoz, és ott megkínálják egy csésze teával, az arról szól, hogy elfogadják, örülnek neki. Ha egy hatfogásos vacsorát készítenek számára, akkor felkötheti a gatyáját, és elmehet gyűrűt vásárolni, hogy megkérje a lány kezét. Mert nagy-nagy szeretettel fogadták. A jó Isten nem hatfogásos vacsorával vár minket, hanem hihetetlenül sok szépséggel, finomsággal. Emlékszem, mikor először rádöbbentem, hogy az eper finom zamata, a megalvadt tej savanykás íze, és mindaz, ami körülöttem van, ajándék. Mikor kezembe vettem egy falat kenyeret, és beleharaptam, tudatosan figyeltem, hogy amikor elolvad a számban, hányféle ízt érzékelek. Utána kezembe vettem egy pohár friss vizet, leöblítettem a falatot, éreztem, hogy végigfolyik torkomon, és arra gondoltam: nem szabad, hogy ez magától értetődő legyen. A szívemet elöntötte a hála: köszönöm Uram, hogy ezt az ízt kitaláltad, ezt számomra elérhetővé, élvezhetővé tetted. Az eszmélésnek ez volt az egyik alsó lépcsőfoka.” (21. old.)

Majd így folytatja Böjte Csaba:

„Ahogyan nem vágyakozunk nemlétező étel után, tudnánk-e vágyódni Isten után akkor, ha nem létezne. Nem lehet, hogy minden ember valamikor, talán születése előtt találkozott az Istennel?” – kérdezte a szerkesztőnő az atyát.

„Anyánk, az egyház nem hisz az ember preegzisztenciájában, hogy születésünk előtt léteztünk volna valamilyen másik dimenzióban.

A semmiből, a nemlétből indulunk el, anyánk méhében két sejt találkozásából alakul ki az életünk, hogy felnőjünk mennyei Atyához. Ahogy a virág vágyik a fény után, hajlik a nap felé, bennünk is megvan a végtelen jóság, szeretet, megértés, igazság, bölcsesség iránti vágy, és az a szép, hogy Istenben mindezeket megtaláljuk.”

Valamikor a múlt század elején Budapesten a központi teológián a Szentháromság-tant a Szentháromság egylényegűségét Schütz professzor németül tanította a kispapoknak, a teológusoknak, magyarul alig lehetett értelmezni ennek a dogmának a lényegét. Böjte Csaba ferences rendi szerzetes elképesztő egyszerűségével viszi közel az emberhez ezt a tanítást. Elmeséli:

„Szent Ágoston éppen a Szentháromság titkán töprengett, amikor meglátott egy gyereket, aki a tengerparton kagylóhéjjal merte egy kis gödörbe a vizet. Megkérdezte: „Mit csinálsz te, gyerek?”, aki magától értetődő természetességgel felelte: „Átmerem a tengert a gödörbe.” A püspök elkacagta magát. „Nem látod milyen nagy a tenger, és milyen pici az a gödör? Hogyan sikerülhetne neked ez?! A gyerek elcsodálkozott, és kíváncsian visszakérdezett: „És a bácsi vajon mit csinál?” Ágoston csendesen tovább ment, és megértette, hogy valójában ő is ugyanezt teszi: agyába a pici csontgolyókba akarja a világmindenség hatalmas titkát belemerni. Gondolom elmosolyodott, és megértette, hogy vannak dolgok, amelyeket a földön nem tudunk felfogni, Isten teljessége befogadhatatlan emberi elménkbe, piciny cseppeket foghatunk fel csupán. Kinyilatkoztatás nélkül a Szentháromságról nagyon keveset tudnánk. Ha Isten jónak látta ezt tudatni velünk, akkor nagyon fontos üzenete van, amely életünk meghatározó igazsága. Próbáljunk mi is közösségben élni, mert a Szentháromság egy szeretetteljes közösség, amelybe bennünket is meghívtak. Csak ebbe a közösségbe besimulva teljesedhet ki a mi életünk.” (21. old.)

Böjte Csaba Szentháromságról szóló elmélkedéséből nem idézek, jobb azt a maga tejességében a szerzőtől elolvasni.

Gyakran hallani: ha Isten és az ő Fia maga a jóság, akkor miért tűri azt a töméntelen gonoszságot, ami a földet beborítja? A szerzetes pofonegyszerű választ ad, íme:

„Ha valaki addig rángatja a szekrényt, míg magára borítja, ne az asztalost szidja, hanem saját magát. A mi rossz döntéseink, bűneink következményeit nem szabad Isten nyakába varrnunk.”

Ez alighanem így van – állapíthatjuk meg magunkban.

„Az Isten által teremtett világ jó! Sajnos a gonosz lélek sokszor elemi részecskékre robbantja ezt a csodás mozaikot, világunkat. De ha alázattal, szelíd türelemmel elkezdjük a részeket egymás mellé rakosgatni, Isten élő arca válik láthatóvá.”

Egyébként írja a mi szerzetesünk:

„Ha születésünkkor egy listán felsorolva megkapnánk azokat a nehézségeket, amelyek érni fognak minket, biztosan összeomolnánk, és neki sem indulnánk az életnek. A szenvedés olyan ajtó, amelyen – akarva nem akarva – keresztül kell mennünk. A szenvedés szintén egy misztérium, mint a Szentháromság, csak nagy alázattal beszélhetünk róla. Krisztus szenvedésével nem szüntette meg az emberi fájdalmat, hanem annak értelmetlenségét vette el, általa tisztulhat, erősödhet emberségünk, szeretetünk, önfeláldozásunk. Kodály Zoltán valahogy így fogalmazott: „Életutunkon a keresztek olyanok, mint a kottában, felemelnek.” Azt mondják, hogy a mai világ rosszabb, mint az elmúlt világ? Azt üzeni nekünk a páter: „Nem az aranykorból jövünk, de hiszem, hogy úton vagyunk az aranykor felé. A mai helyzet sem rózsás, de a mai világ nem rosszabb, mint a régi, inkább őszintébb, szókimondóbb. Szerintem a mai hatalom gyakorlói nem rosszabbak, hanem jobban láthatóak a régebbieknél. Eljött az az idő, amikor az emberek szennyesét sokkal nehezebb elrejteni, mint régebben, de ez nem jelenti azt, hogy rosszabbak vagyunk, hanem a tisztulás újabb állomásához értünk.”

Ezen a megállapításon is jócskán elgondolkodhatunk.

Hozzáteszi Böjte Csaba:

„Számomra Isten stílusára vall, hogy nem magányosan trónol a mennyben egy lakatlan szigeten, hanem benépesíti az általa a teremtett világot. A gonoszt, a sötétet nem Isten teremtette. A sötét a fény hiánya. A gonosz a szeretet hiánya. A gonosz lélekben nincs jelen a szeretet, az Isten, mert tudatosan kizárja őt.”

Böjte Csaba sorra veszi a nagy misztériumokat az általa adott interjúban. Felteszi a kérdést, hogy Jézus miért szűztől született. Azt mondja az atya a tőle megszokott egyszerűséggel és közvetlenséggel: „Ezt a forgatókönyvet a jó Isten írta. Ha mi találtuk volna ki, akkor lehetett volna variálni, hogy egy másik változat jobb lenne.” Így tudja meg az ember, hogy Istennek van forgatókönyve, és ebbe a forgatókönyvbe, bármennyire kicsinyek és parányi lények vagyunk, ott vagyunk.

„A gyerekek a földön – kevés kivételtől eltekintve – a test és a vér kívánságából születnek. Szent József úgy lett apa, hogy szólt neki a mennyei Atya: „Ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, hiszen a benne fogant élet a Szentlélektől van.” (Mt. 1,20) „Az Istennek, aki a világot teremtette, nem adhat életet egy földi apa, csak maga az Isten. Az angyal azt mondta Szűz Máriának: „A Szentlélek száll rád, s a magasságbéli ereje borít be árnyékával.” Ezért a születendő szentet az Isten fiának fogják hívni.” (Lk. 1,35) (90. oldal)

Aztán elidőzünk a könyvben azon a 30 esztendőn, amíg Jézus élt, de nem tanított. Így magyarázza ezt a 30 esztendőt Böjte Csaba: „30 éves kora előtt is biztosan voltak bajok, szenvedések, és nem állt neki „maszekolni”, hanem megélte az emberi lét szépségét, a barátkozás, a munka alkotó örömét. Sokszor fontoskodunk, teszünk-veszünk, izgágák vagyunk, úgy érezzük, minden csak rajtunk múlik. Csodálom Jézus végtelen nyugalmát, türelmét, hogy ő, mint a világmindenség ura, csendesen dolgozik egy asztalosműhelyben. Szeretem magam elé képzelni, hogy Szent József fogja a fűrész egyik végét, a másikat a Mindenható Isten, vágják a fát, bölcsőt, ajtót, ablakot készítenek, együtt dolgozik Isten az emberrel. Ezzel megszenteli a kétkezi munkát, az emberi verejtéket, az alkotó tevékenységet.”

A kép elgondolkodtató és nagyon szép. Jézusról szólván leírják a könyvben:

„Ő mint Isten, nagyon jól látja, hogy nem babra megy a játék, a földi életnek hatalmas a tétje, az ember dönthet a végtelen és a semmi között.”

És ezzel mindannyian így vagyunk, kicsik és nagyok, erősek és gyengék.

Felteszik a kérdést sokszor a ferences szerzetesnek: Jézus miért nem támasztott fel minden halottat? A válasz megint csak roppant egyszerű:

„Mert a halál az élet rendjéhez tartozik. Szent Ágoston azt mondja: Nem az a nagy csoda, hogy Krisztus megszaporította a kenyeret, és ötezer embernek enni adott, hanem az, hogy a sáros, fekete földből millióknak és millióknak ad enni nap mint nap az Isten. Képes a föld megteremni a maga kenyerét. Ehhez hasonlóan nem az a nagy csoda, hogy Lázárt feltámasztja, hanem hogy uralkodik élet és halál felett. Ezek a csodák láthatóbbá, érthetőbbé teszik Isten irántunk való végtelen jóságát, szeretetét és hatalmát, mindannyiunk számára világosabbá válik, hogy Isten az élet ura, hogy képes feltámadni, és örök élettel megajándékozni gyermekeit.”

Sokszor magunk között beszélgetve próbáljuk megérteni a mondatot: Jézus alászállt halálakor a pokol tornácára. A kérdés az volt, hogy mit keresett Jézus a pokol tornácán?

„Az egyház úgy tanítja, hogy Krisztus haláláig nem volt nyitott a mennyek országa. Jézus a kulcs, aki kitárja a kaput az ószövetségi igazak és a világ minden embere előtt. Az alvilág a kereszténység előtti korban a meghalt igazak lelkeinek tartózkodási helye, az úgynevezett pokol tornáca volt (ezt a kifejezést a korabeli emberek használták), nem azonos a mai értelemben használt pokol szóval, amely az elkárhozottak szenvedő helye. Tehát Jézus valóban meghalt, átélte azt a félelmet, fájdalmat, amit minden ember megtapasztal halálakor. Ezáltal biztosak lehetünk abban, hogy a halál völgyében is velünk van az Isten, és megnyitja a kaput a feltámadáshoz.” (104. oldal)

Sokszor olvastuk a szeretet himnuszát. Mondhatnánk azt is, hogy ez a világirodalom remeke. A szeretet himnuszát a maga szavaival így tolmácsolja Böjte Csaba ferences:

„Én hiába szeretem a szobám csendjében az utcagyereket! Nem arra van szüksége, hogy könnyes, szende szemembe nézzen, hanem hogy legyen kenyér az asztalán, fedél a feje felett, étel a tányérján, ceruza a kezében, takaró az ágyán, kapjon jó szót, simogatást.”

Ez a hitvallása ennek a ferences bohémnak, ennek az általunk jól ismert és nagyon szeretett arcnak, Csaba testvérnek. Forgassuk ezt a könyvet minél gyakrabban.

(Ablak a végtelenre – Helikon Kiadó, Budapest, 2010.)