|
 2010.04.23.
Shakespeare:
Lear király
(Nemzeti
Színház Nagyszínpad)
Shakespeare
alkotói korszakában a tragédiák korának nevezik azt az időszakot,
ami a Hamlet keletkezésétől az Athéni Timon megírásáig, tehát
körülbelül 1601-től 1608-i terjed. Ebbe a vonulatba tartozik a
Lear király, ami nyomtatásban először 1608-ban jelent meg, de
már 1607-ben játszották az öreg királynak és három leányának
történetét. Ennek a kelta eredetű mesének első irodalmi változatát
a 12. században tette közzé Geoffry of Monmouth a Historia
Britorum című latin nyelvű krónikájában, ami Shakespeare történelmi
drámáinak egyik leggyakoribb forrása. Magyarországon 1795-ben
adták elő Mérey Sándornak az ősmagyar korba helyezett
Szabolcs vezér című darabját, ami a Lear király átdolgozásából
keletkezett. Shakespeare műve hazánkban először vidéki színpadokon
tűnt fel: Kolozsvárott 1811-ben, Székesfehérváron 1819-ben,
Kassán 1837-ben. Pesten, 1838-ban a Nemzeti Színház mutatta be
Egressy Gáborral a főszerepben. A Nemzeti 1865-től majdnem száz
éven keresztül Vörösmarty Mihály fordításában játszotta a
drámát, 1964-től viszont Mészöly Dezső fordításában.
Ebben az évben, azaz még 1964-ben egy különleges előadása is
volt a Lear királynak: a Vígszínházban
Peter Brook rendezésében a Royal Shakespeare Company
tagjai állították színpadra.
A
Nemzeti Színházat immáron 172 esztendeje kivételesen bensőséges
kapcsolat fűzi ehhez a Shakespeare-darabhoz, ezért már
2002-ben, az új épület átadása óta többször is műsorára
akarta tűzni, de mindig közbejött valami, és meghiúsult a
bemutató. Öt évet kellett várni ahhoz, hogy a pesti publikum
2007 februárjában újra elmélázhasson a tragédia mondanivalóján.
Ennek a felújításnak az volt érdekessége, hogy a rendező, az
1958-ban Marosvásárhelyen született Bocsárdi László nemcsak
Budapesten, hanem ezzel párhuzamban a sepsiszentgyörgyi Tamási
Áron Színházban – aminek az igazgatója – is rendezte a
Lear királyt. Ez a produkció bő egy évig ment, 2008. április
22-én játszották utoljára. Most viszont alig telt el két év:
március 19-én újra bemutatták a Budapesti Tavaszi Fesztivállal
közös programként a Nemzetközi Színházi Fesztivál keretén
belül.
 A
Lear királynak nincs bonyolult története: az idősödő király
felosztja birodalmát három lánya között, mert úgy gondolja,
ez a nagyvonalú tett meghozza majd neki azt a testi-lelki
nyugalmat, ami után vágyakozik. Két nagyobb lánya úgy
viselkedik, ahogyan azt a bőkezűen adakozó király elvárja, a
kisebbik azonban nem, ő bátran elmondja véleményét, amivel
magára haragítja apját, aki kitagadja. Később azonban ráébred,
helytelenül cselekedett, a két lány méltatlan bizalmára, a
legfiatalabb viszont őszintén szereti, de akkor már késő,
mert semmije sem maradt.
Ebből
a Gothár Péter rendezte előadásból eltűnik a mese, egy
nagyon is valós, 21. századi sztori, olyasféle szövevényes bűnügyi
történet kerekedik ki, amiről a nagyalakú színes bulvárlapok
és kereskedelmi televíziók magazinműsorai nap, mint nap beszámolnak.
A szenilis apa – nem egyenlő arányban – osztja szét három
gyermeke között tekintélyes vagyonát, az egészet két idősebb
lányának juttatja, akik ezután már hallani sem akarnak róla,
csak a terhükre van, a látását sem bírják, míg a
kisemmizett kisebb viszont valamiféle szívjóságtól vezérelve
fölkarolja. A mellékszereplők sem maradnak alul a gonoszságban:
meg és tőrbe csalják egymást, fikarcnyi előnyért bárki elárulja
a másikat, legyen az az apja vagy a testvére, féktelen hatalomvágyukban
a gyilkosságtól sem riadnak vissza. Mindenkit önös érdeke, előbbre
jutása és karriervágya mozgat. Varró Dániel új, időnkénti
obszcén kifejezéseket tartalmazó fordítása is a mához közelíti
a drámát. Ez utóbbi a célt szolgálják a homoszexuális
jelenetek is. Gothár Péter díszletei és Izsák Lili jelmezei
is ennek a koncepciónak felelnek meg. A színészek hatalmas, mélybarna,
nyomasztó térben játszanak, a kisebb jeleneteket ezen a falon lévő
ablakszerűségekben adják elő. A jelmezek nem köthetők egyik
divatirányzathoz sem, nem a 17. századra jellemzők, ma viszont
nem hordanak ilyen ruhákat az emberek.
A
színészek a produkció nézhetősége érdekében igyekeznek
mindent megtenni, ami tőlük telhető. Bodrogi Gyula, a Nemzet Színésze
tudása legjavát nyújtja, a két vendégművész: Gálffi László
és Znamenák István is felnő a feladathoz, de a középgeneráció
tagjai – élükön Alföldi Róbert igazgatóval – alaposan
kitesznek magukért: Kulka János, Nagy Mari, Schell Judit,
Makranczi Zalán, Rába Roland, Marton Róbert teljesítményére
sem lehet panasz. Baj inkább a fiatal színésznővel, Molnár
Piroskával van, nem a színészi alakításával, hanem a szövegmondásával,
olyan elnyelten képzi a hangokat, és morzsolva ejti a szavakat,
hogy nem lehet érteni, amit mond. Ebben a Lear királyban egy
beszíthatatlan öregember szeszélyéből és meggondolatlanságából
fakadó szomorú és tipikusan hétköznapi sorsát láthatja a néző,
és hogy a publikumnak egy csepp kétsége ne támadjon ennek a történetnek
az aktualitása felől, ezért emelt hangsúllyal hallhatja:
„amilyen a kor, olyan az ember”... (Felső képen: Nagy Mari,
Orth Péter, Mészáros Piroska, Schell Judit; alsó képen:
Bodrogi Gyula és Kulka János)
Dr. Petővári Ágnes
|
