vissza a főoldalra

 2010.04.30. 

Rokonmúzsák

Csavlek Etelka operaénekesnő, kerámiaművész Budapesten született. A Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban érettségizett, majd az Iparművészeti Főiskolán diplomázott kerámia szakon, Csekovszky Árpád növendékeként, 1970-ben. Önállóan, saját műhelyében dolgozott. Énekelni magánúton tanult Pauk Annánál, később Dr. Sípos Jenő volt az énekmestere. 1982-ben lett a Magyar Állami Operaház magánénekese. 1985-ben Violettát énekelt Párizsban, a Zefirelli rendezte Traviatában. 1987-ben San Franciscóban Pamina, 1988-ban a Cosi fan tutte-ban Fiordiligi volt. 1991-ben Mozart C-moll miséjének és 2000-ben Liszt Ferenc Esztergomi miséjének szoprán szólóját énekelt II. János Pál pápa előtt a Vatikánban. Rendszeresen szerepelt koncertpódiumokon Magyarországon és külföldön, többek között Grazban, Kairóban, Londonban, Rómában, Párizsban, Frankfurtban, St. Gallenben. 1991-ben a Magyar Televízió portréfilmet készített róla, melynek díszletterveit Wegenast Róbert készítette. A Televízió Zenés Színházának produkcióiban is lehetőséget kapott. A Szinetár Miklós rendezte Hoffmann meséiben Giuliettát, Beethowen Fidelio című operájában a címszereplő szólamát énekelte és játszotta. Művészetét1987-ben Liszt Ferenc díjjal, 1990-ben Székely Mihály emlékplakettel, majd 1997-ben Érdemes Művész kitüntetéssel jutalmazták. Rendszeresen kiállít hazai és külföldi, egyéni- és csoportos kiállításokon. Tagja a Magyar Keramikusok Társaságának, a Képző- és Iparművészek Szövetségének és a Magyar Zeneművészeti Társaságnak. Diplomamunkáját, melyet Kodály Zoltán: Kisemberek dalai című műve ihletett, a budapesti Bogdánfy úti óvodában állították fel. Szent Lukács gyógyítja a betegeket című domborműve Tapolcán a Csobánc u. 5. számú ház homlokzatát díszíti.

 –Április 15-én, Pomázon, a művelődési házban nyílt meg Csavlek Etelka keramikus és Csavlek András festőművész közös kiállítása. Ilyen esetben azonos témájú műveket állítanak ki?

 –Ez nekem eszembe se jutott. Mindketten a saját elképzelésünk szerint alkotunk. Nem beszéljük meg előre, hogy ki milyen alkotásokat visz egy adott kiállításra. A kiállított művek mégis valamilyen szinten harmóniában állnak egymással. Ennek bizonyára az lehet a kézenfekvő magyarázata, hogy testvérek vagyunk. Ha két művész színvonalasan dolgozik, s értéket produkál, akkor az alkotások közt összhang alakul ki. Mostanában terrakotta –szobrokat állítok ki. Abba a művészeti korszakba érkeztem, mikor a terrakotta és a plasztika bűvkörében élek. Az így készült alkotások nagyon jól illenek fivérem színes képeihez. Amikor színes munkáim voltak, akkor pedig azért volt harmonikus a kiállításunk, mert kiegészítettük egymást. András „drámaibb, töprengőbb alkat; természetesen az én munkáimban is van mélység, de egy nő másként fogalmazza meg azt, ami foglalkoztatja.

 –Meghatározza a kiállítás helyszíne, az adott település kulturális közege azt, hogy milyen alkotások kerüljenek a látogatók elé?

 –Nálunk nincs szó erről. Bizonyára azért kérnek fel minket egy-egy tárlatra, mert ismerik munkáinkat. Azt pedig ránk bízzák, hogy milyen alkotásokat vigyünk magunkkal. Érdekes, hogy mindig rátalál, erősen megérinti a mű azt az embert, aki befogadja, s nem zárkózik el a szépség elől. Azt írták be régen a vendégkönyvekbe, hogy ha rátekintenek a munkáimra, akkor „felragyog a Nap, s mosolyra fakadunk.” Azóta változott a világ, meg én is, s az operafiguráim közt is vannak drámaiak, elgondolkoztatók, szomorúak. Ilyen pl. Puccini Bohéméletéből vett Colline, akit kabátjával ábrázolok, de ide tartozik a Tiborc-, a Melinda- és az Angelica-sorozatom is. 2008-ban Pécsett volt kiállításunk a kőtárban. Akkor állítottam ki azt a Jézus-kelyhet –az alkotáson az evangéliumok különböző történetei láthatók - , amire nagyon büszke vagyok. Ezt a kelyhet látta Dévény Sándor Ybl-és Kossuth-díjas építész, s nagyon szerényen, s csendben megjegyezte: el tudná képzelni a stációkat abban a stílusban, ahogy ezt a művet megmintáztam, s a Kékesden épülő, még felszentelés előtt álló templomban szívesen látná kerámia dombormű keresztút alkotásomat, de nincs pénzük rá. Mindig is vágytam a stációkat megmintázni, s nagyon örültem neki, hogy már adott a hely, ami szinte sugallja a megoldást. A kékesdi templom felépítésére 1999 óta gyűjtöttek. Egy fantasztikus energiájú és elszántságú asszonynak, Kungl Jánosné Erzsébetnek az érdeme, hogy Kékesden felépült a templom. Az ő felkérésére 2007 nyarán felléptem a „Művészek és Tudósok a Templomokért" jótékony célú előadáson a Pécsváradi Művelődési Központban. A templom tehát közadakozásból épült fel. Nagyon sok sportoló, művész, közéleti személyiség járult hozzá ahhoz, hogy ebben a 200 fős faluban felépüljön az Úr hajléka. Elvállaltam a munkát – az építészhez és a többi művészhez hasonlóan – szívességből a nemes cél érdekében. A templom fala belül tégla volt, s kb. egy A4-es lap méretének megfelelő helyet véstek ki a munkások egy-egy stáció helyének. Domborműveimet később beragasztották a helyükre. A templomot 2009. szeptember 27-én szentelte fel Mayer Mihály pécsi megyéspüspök, az ünnepi misét pedig Bábel Balázs kalocsai érsek celebrálta.  

–Könnyű volt elkészíteni ezeket a stációkat?

 –Operaénekesi pályámon többször vágytam egy adott szerepre, s mikor azt megkaptam, akkor szembesültem a feladat nagyságával. Ebben az esetben is hasonló történt. 2008. december 4-én már tudtam, hogy rám vár a keresztút elkészítése, de csak 2009 tavaszán álltam neki a munkának. A kezdet volt nehéz. Korongozzam rá a figurákat a domborműre, vagy mintázzam? – ez a kérdés is foglalkoztatott. Majdnem lemeztelenített férfi testet sem mintáztam addig. Az első stáció volt a legnehezebb, majd sorba jöttek a következők. Ez azért volt számomra csodálatos munka, mert lelkileg részese lehettem a keresztútnak. A stációknál az is nehézséget okozott, hogy anatómiailag is megfeleljenek a részletek. Figuráimnál és ezeknél a domborműveknél is csak akkor születik meg a lelki kapcsolat az alkotással, amikor elkészül az arc és a szem. Ebből a szemből erő, vagy szomorúság sugározhat.

 –Mikor is készül el teljes mértékben egy alkotás?

 –Amikor elengedem, s úgy érzem, mindent megtettem azért, hogy képes továbbadni mondandómat.

 –Előfordul, hogy régebbi alkotásait ki szeretné javítani?

 –Inkább megtoldanám őket, de nem teszem, mert egy adott alkotás az akkori tudásom, világlátásom függvényében készül el. Volt egy időszak, amikor nagyon sokat játszottam az Operaházban, s a korongozásra alig maradt időm. Ám, mikor újra nekiláttam a kerámiázásnak nem tudtam ott folytatni, ahol abbahagytam. Itt nem csak technikai módszerről van szó, hanem lelki és szellemi gazdagodásról.

 –Testvére, András mostanában nagyon sok korpuszt alkot. Önnek is van ilyen meghatározó témája?

 –Édesapám anno nekünk nagyon sokat mesélt. A népmesék hőseit így többször megformáztam. Gyermekkoromban sokat jártunk állatkertbe, s innen eredhet, hogy több állatot ábrázoltam. Jó a humorérzékem, optimista természetű ember vagyok, s ez is átsüt kerámiáimon. Az operaénekesi pálya pedig az operafigurákat ihlette. Az előbbi témához kapcsolódik: ha összehasonlítom az évekkel ezelőtt és a közelmúltban készült Tiborc-alkotásaimat, akkor bizony a mostani jóval karakteresebb, gondterheltebb. Ennek oka, hogy a mai gazdasági, politikai helyzetet erőteljesebben élem át, s mindez kerámiáimon is jelentkezik. A mai magyar Tiborcoknak pedig igen sok okuk van a panaszra. Remélem ez nem tart már sokáig. Bánkot még nem alkottam meg, talán mert ez a hős egy igen súlyos lelki válságon megy keresztül. Ha már az operafiguráknál tartunk: a Bajazzók Caniója nem egy egyszerű bohóc, hanem igazi komédiás. A figurát úgy fogalmaztam meg, hogy amikor hűtlen asszonyát megölte, ő is meghalt, s darabjaira esett szét. A Bohémélet Colline-ja pedig úgy öleli a kabátját, mintha magából egy darabot szakított volna le azért, hogy barátja szerelmesének életén segítsen.

 –A szűkebb és tágabb környeztében zajló események mennyire befolyásolják művészetét?

 –Ez teljesen témafüggő. Előfordult, hogy láttam egy igen megható életjelenetet, s az hatott a művészetemre. Bizonyára emlékszünk a feketébe öltözött iszonyatos pózban kéregető koldusasszonyokra. Ilyen köznapi hatások is vannak. Egyszer láttam egy aluljáróban egy térdtől lefelé csonkolt lábú koldust, aki egy összehajtott papírdobozon ült és szájharmonikázott. Ölében egy pokróc, s azon a kiskutyája. Ezt a jelenetet meg is mintáztam.

 –Főleg figurális műveket alkot?

 –Nonfigurális alkotásaim nincsenek. Nem az én világom a figura-nélküliség. Nem jelente az ilyen alkotás sem örömet, sem élményt. S amiben nem érzem jól magam, abban bizonyára nem tudnék jót alkotni.

 –Ünnepi alkalmakra, pl. születésnap, karácsony szokott kerámiákat készíteni?

 –Most, Húsvétra nem kerámiát készítettem, hanem aranyfestékkel, aranyfilccel rajzoltam meg tojásokat. A tojásokon Krisztus szenvedéseinek és feltámadásának epizódjai láthatók.

 –S amint látom, korán sem giccsesen, hanem művészien. Érdemes idejárni locsolkodni. Honnan volt ez az ötlet? Ez a munka hatalmas türelmet igényel.

 –Férjem barátai küldtek fel gyönyörű törtfehér színű tojásokat. Akkor vetődött fel a gondolat: fessek rájuk korpuszt. Ezt a festést nem lehet elkapkodni, mert eléggé időigényes ahhoz, hogy minőségi munka szülessen. Mindennek az alapja a rajzkészség, az ihlet és a kreatív hozzáállás. Készítek textilképeket is, s az unokáimnak adventi naptárakat.

 –Lépjünk vissza az időben. Tudtommal a kézügyességét apai nagyapjától örökölte.

 –Áttételesen. Édesapám apja asztalos volt. Kézügyességét örökölték a gyerekei és mi is. Apuék négyen voltak testvérek, ő szintén asztalosként kezdte, később a mai iparművészeti gimnázium elődjében, az akkori Iparrajz Iskola bútorszakosztályának a vezetője lett. Estin végezte el a Műegyetem építész karát, így lett építészmérnök. A nagybátyám csodálatosan és ügyesen faragott, faszobrász lett belőle, munkáit külföldön is megvették, a nagynéném pedig a grafikus pályát választotta. Több tudományos könyvet illusztrált. Édesanyámnak pedig gyönyörű énekhangja volt. Bennem ez a két művészi gén ötvöződött.

 –Igaz, hogy a történelmi Magyarország egymástól igen messze fekvő területeiről származnak felmenői?

 – Sőt: apai nagymamám lengyel származású volt. A Csavlek név pedig valahonnan a Délvidékről származik, talán szerb eredetű. Édesanyám Győr-Sopron megyében született, anyai ágon horvát származású, apai ágon pedig tót.

 –Arról olvastam, hogy mindig is énekes szeretett volna lenni, de mikor döntötte el, hogy a zene műfaján belül az operát választja?

 –Szinte azonnal. Édesanyámmal sokat énekeltünk együtt, s ő rajongott a kor koloratúrszoprán operaénekesiért. Az Éj királynőjének áriája volt a kedvence. Tíz évesen voltam először operában, s Beethoven Fidelioját láttam. Ennek főszerepét később sokszor énekeltem. Énekesi törekvéseimet főleg édesanyám támogatta. Apám tanácsára viszont a kerámia felé vitt először az utam. Így diplomáztam le az Iparművészeti Főiskolán. .A főiskola utolsó évében jártam felvételi előkészítőre is a Zeneakadémiára. A sors fintora, hogy Sass Sylviával együtt jártunk oda, de egyikünket sem vettek fel. Nekem azt mondták, járjak még egy évet, akkor biztosan bejutok, de nem felvételiztem a következő évben, mert akkor már megismertem a leendő férjemet. Elhatároztam, hogy férjhez megyek, hogy gyerekeket szeretnék, és a zsebemben egy iparművészeti diplomával a kerámiánál maradok. Később, egy nagyobb – majd hét éves szünet után – döntöttem úgy, hogy folytatom énektanulmányaimat. Remek tanárnőm volt, Pauk Anna, az ő munkájának az eredménye, hogy 1982-ben az Operaház magánékese lettem. Megadta az Isten, hogy az operák mellett nagyon sok oratóriumot énekelhettem. Életemben kétszer is felléphettem Őszentsége, II. János Pál pápa előtt. Először 1991-ben az assisi fesztiválon, a pápai rezidencián Mozart C-moll miséjének szopránszólóját énekelhettem több. Ezen a misén több magyar és a volt szocialista blokkból érkező művész lépett fel. Érdekesség, hogy az oratóriumot a gdanski balett közreműködésével adtuk elő. Rajtam kívül Takács Tamara, Daróczi Tamás és Peter Mikulás voltak a szólisták. Majd 2000-ben ismét felléphettem a Szentatya előtt, akkor Rómában, a kongresszusi teremben adtuk elő Liszt Esztergomi miséjét magyar énekes kollégáimmal és a Danubia Ifjúsági Zenekarral. Felemelő és megható élmény volt, örök emlékként őrzöm.

 –Kislányként volt szerepálma? Elképzelte magát pl. Melindaként a színpadon?

 –Erre nem emlékszem. Amikor elkezdtem komolyabban énekelni tanulni, s kialakult a hangom, akkor már fantáziáltam. Elképzeléseim csekély kivétellel megvalósultak. A Traviata Violettáját Párizsban énekeltem, és sok Mozart szerepem is volt. Nagyon sok szerepet – még operettet is - énekeltem, s így nem lehetett beskatulyázni a lírai, vagy a drámai szerepkörbe. Sok Verdi-és Wagner zenedrámában is felléptem. A Tannhäuser Erzsébetje egyik legkedvesebb szerepem volt.

 –Első nagy Verdi-alakítása a Lombardok Giseldája volt.

 –A Giselda mellett Melindát, a Parsifal egyik viráglányát és a Hoffmann meséi Giuliettáját, a Don Giovanni Donna Annáját pedig stúdiumként kellett énekelnem. A Bánk bánban partnerem Ilosfalvy Róbert volt, aki akkor énekelte először a nagyúr szerepét. Giseldát pedig annak köszönhetem, hogy a szerep addigi alakítói, Sass Sylvia és Tokody Ilona rengeteget énekeltek külföldön, így Pitti Katalinnak és nekem osztották ki. Összesen kétszer énekeltem el Donna Anna szerepét a Ljubimov-féle rendezésben. Akkoriban minden szoprán Donna Anna akart lenni. Engem viszont Donna Elvira alakja sokkal jobban vonzott. Utóbbit Esztergomban és Szentendrét szabadtéren énekelhettem.

 –Említettük már az 1985-ös párizsi Traviatát. Ezt Zefirelli rendezte. Milyen volt együtt dolgozni a híres rendezővel?

 –Zefirelli kitűnő rendező és óriási játékos, mindent megmutatott, amiről úgy érezte, hogy a művész nem tudja megoldani. Tehát előjátszott. Ha pedig olyat is hozzá tudtunk tenni a koncepcióhoz, ami az ő elképzelésében nem volt benne, de megfelel a szituációnak, azt minden további nélkül elfogadta. Ez a rendezés a filmjének volt a színpadi adaptációja. Jómagam a második szereposztásban énekeltem a főszerepet. A produkció másik magyar szólistája Miller Lajos volt, aki az első szereposztásban énekelte az öreg Germonte szerepét. Zefirellitől kértem egy dedikált fényképet, melyre azt írta, hogy bízik a tehetségemben és sikeremben. Asszisztense közölte velem, hogy szeretnének még velem dolgozni, de sajnos nem így alakult.

 –Két évre rá már San Franciscóban énekelt.

 –A párizsi premierre eljött a világ összes jelentős operaházának igazgatója, impresszáriója. A Traviatában látott a San Fransiscó-i Opera igazgatója, Terrence A. McEwen, akinek beajánlottak próbaéneklésre. A Traviata egyik áriáját énekeltem, majd az igazgató úr megkérdezte tőlem, nem tudom-e Paminát. Mondtam, dehogynem, csak magyarul. Nem baj, -mondta - , énekelje el, hiszen mindenki a saját nyelvén tud a legtermészetesebben énekelni. A kottatár már bezárt, de a kísérő megnyugtatott, hogy fejből tudja a darabot. Elkezdtük, egyszer csak hallom ám, hogy a zongorista félreütöget. Gondoltam, biztos, hogy nem én tévesztek, énekeltem tovább, vártam, hogy majd csak visszatalál az eredeti hangnembe. Így történt, s amikor befejeztük, megjelent McEwen úr, és nevetve mondta: „maga nagy művész, örülünk, hogy nem hagyta magát eltéríteni! Várom San Franciscóban!” Ez 1986. januárjában történt, és 1987-ben már A varázsfuvola Pamináját énekeltem ott. A következő évben a Cosi fan tutte Fiordiligijét alakítottam, Ferrando kedves kollégám, Gulyás Dénes volt. Annyira megszeretett engem McEwen úr, hogy 10 évre akart szerződtetni, minden évben új szerepre, vagy a nyári fesztiválra. Sajnos ez a terve nem valósult meg, mert két év után a betegsége miatt leköszönt az igazgatói posztról. Ezt követően az új vezetés félrerakta a dossziémat. Tudomásul vettem ezt, mint ahogy azt is: ha valaki 35 évesen kerül be a színházba, kevesebb lehetőséget kap. A zeneértő közönség soraiból is fülembe jutott egy megjegyzés: mit vesztettünk azzal, hogy ez a művésznő későn kezdte a pályáját. Mindig is szerettem a színházat, de nem volt az otthonom. Négy gyönyörű unokám van, s harmonikus családi életet élünk.

 –A kerámiázás inkább a hobbija, míg az éneklés a foglalkozása?

 –Mindkettő a hivatásom, s mindkettőt hobbiként művelem.

 –Az operaszínpadon viszont vannak kötöttségek, pl. a rendezés szerint kell játszani.

 –Hatalmas öröm a színpadon énekelni. Adott egy szituáció, de azon belül a kifejezésmódban szabadságunk van, természetesen a darab követelményeinek megfelelően. Szerencsére a sosem gátolt az éneklésben, ha a színpadon mozognom kellett. Az éneklés és a mozgás nálam kiegészítette egymást. Amint színpadra léptem, az a hősnő jelent meg, akit a zeneszerző megteremtett.

 –Ennek köszönheti, hogy több kortárs opera szerepét is magára osztották?

 –Lehetséges. Az első Tünde szerepe volt Bozay Attila: Csongor és Tündéjéből. Ezt a szerepet tagságom elején kaptam meg. De énekeltem Fekete Gyula Római láz, Britten A csavar fordul egyet, s Gyöngyösi: A gólyakalifa c. operájában is. Az utóbbiban és Haydn Philemon és Baucisában már karakterszerepet kaptam. Ahogy haladunk előre a korban, úgy jönnek az ilyen szerepek.

 –S ne hagyjuk ki Vajda János Mario és a varázsló c. operáját, amiben Angioleri asszonyt alakította. Mi lehet a titka annak, hogy ezt a művet nagyon sokszor játszották, míg a többi kortárs művet 10-15 előadás után levették a műsorról?

 –Ez egy kis ékszere a magyar operairodalom koronájának. A közönség is szereti, s éppen ezért folyamatosan műsoron kéne lennie. Azt tervezték, hogy idén felújítják ezt az operát, de sajnos ez nem valósult meg. Az előadássorozat sikeréhez hozzájárult Tóth János személye, aki parádésan alakította Cippolát.

 –Az, hogy a tv-ben nincsenek operaközvetítések, s még az Erkel Színház is becsukta kapuit, bezárta-e az opera műfaját a sznobok világába?

 –Ez egy nagyon szomorú folyamat betetőzése. Gyermekkorunkban az Erkel Színház előadásai alatt még az utolsó sorokban is ültek. Hagyományos, szép rendezésekben játszották az operákat. Egy operaprodukció évekig ment, s szó sem volt öncélú rendezői aktualizálásról. Így az ember életének szerves részévé vált az opera, a magyar kultúra csodás ékköve. Jól tudjuk, hogy a zene gyógyít, felemel. Manapság nagyon kevesen tudják megfizetni az Operaház jegyeit, így sok gyereket megfosztanak egy csodálatos élménytől. Ráadásul olyan rendezésekben mennek a darabok, hogy magyarázni kell, miről is szól a cselekmény. A rendező végigviszi logikusan a koncepciót, de nem azt látjuk a színpadon, amiről eredetileg szól az opera. Ma már olyan is előfordul, hogy a rendező kihagy az adott műből áriákat. Képzeljük el, hogy egy múzeum igazgatója azt mondja: én ennek a festménynek csak az egyik részét állítom ki, a többi nem érdekel. Képtelenség lenne. Remélem, hogy ez a folyamat megfordul, s olyan kultúrpolitika lesz az uralkodó, ami a széles rétegek számára is megnyitja az Operaház kapuját.