vissza a főoldalra

 2010.04.30. 

Nádtetős szocializmus
Galgóczi Erzsébet emlékezete

A napokban újra eltűnődtem azon, hogy vajon miért gyakorolt rám írói pályám kezdetén oly nagy hatást Galgóczi Erzsébet (1930. augusztus 27-1989. május 20.) életműve? A fővárosban születtem, a parasztság ábrázolásának gondolata nem foglalkoztatott, az írónő műveit viszonylag későn kezdtem olvasni, akkor is inkább a riportjait és szociográfiáit, mert ezt választottam főiskolai szakdolgozatom témájának. Ha jól emlékszem, a konzulens tanáromnak sem tudtam egyértelmű választ adni, amikor a témaválasztás hátteréről érdeklődött. Szerettem volna olyan mondanivalót találni, mely a szépirodalom és a hírlapírás határmezsgyéjén mozog, mivel a magam számára is ezt a területet éreztem otthonosnak. Így „fedeztem fel" Galgóczi Erzsébetet, aki anélkül is befolyással volt rám, hogy személyesen találkoztunk volna.

Csak arról írt, amit hitelesnek vélt. Arról amit átélt, vagy mások megtapasztaltak. Kevésbé érdekelte a fikció, csakis a konkrét ellenőrizhető valóság. Paraszti sorból származott, a Győr megyei Ménfőn született a család hetedik gyermekeként, a falu szélén fekvő szőlőhegyi házban.

„Azt hiszem a leglényegesebb ebben a falusi származásban, hogy a falu sohasem azonos egy nagyvárosi háztömbbel vagy kerülettel, ahol teljesen véletlenszerűen kerülnek össze az emberek - emlékezett vissza az írónő. - A falu történelmileg kialakult szerves képződmény, mely kicsiben tükrözi az egész emberi világmindenséget. Nem véletlen tehát, hogy abban a faluban kik laknak, s hogy köztük milyen kapcsolat van. Az én szülőfalum valójában az akkor 1000 lakosú Ménfő, mely csak 1935-ben egyesült Csanakkal. Az ilyen társadalom még egy gyermek számára is áttekinthető. Olyan kicsi falu volt ez, hogy egész egyszerűen nem volt értelmisége. Egy kántortanító meg még egy másik tanító lakott csak nálunk, de se plébánosa, se jegyzője, se orvosa, s persze postája sem volt Ménfőnek. Csak szegény parasztok voltak meg gazdag parasztok. De a gazdagok is csak viszonylag voltak azok, mert nem jobbágyfalu volt az, hanem a zselléreké. Ami annyit jelent, hogy nem tartozott semmiféle urasághoz, de nem is volt földje. Az én szüleim például 1914-ben házasodtak össze: egy házzal, házhellyel, egyetlen hold földdel kezdték. A két háború között, amikor a Bezerédi uraság elszegényedett, vettek még egy-egy darab földet. A felszabaduláskor körülbelül 10 katasztrális holdjuk volt, ennyit dolgoztak össze. De erre már nyolc gyerek jutott volna. Ha most visszagondolok gyermekkoromra, nekem mint írónak az adta a legnagyobb élményt, hogy én ezt a falut töviről hegyire ismertem.”

A Győri Állami Leánylíceumban érettségizett 1949-ben, ősszel beiratkozott a budapesti bölcsészkarra, majd hat hét után hazament és a Győri Vagongyár átképzős esztergályosa lett. Miután az Életünk a legboldogabb nékünk című novellájával megnyerte a Művelt Nép irodalmi pályázatát, külsős munkatársa a Szabad Ifjúságnak. A rendszer káderpolitikájának jóvoltából: a Színművészeti Főiskolán tanulhatott (Hubay Miklós tanítványa volt, akárcsak Csurka István.), felvették az Írószövetségbe, elbeszéléskötetre kapott szerződést a Szépirodalmi Kiadótól, szovjet ösztöndíjra jelölték. Mégsem vált a rendszer szócsövévé.

„1950-ben, amikor bekerültem a főiskolára, volt egy társadalmi lelkesedés, hogy parasztok, munkások gyerekei tovább tanulhassanak. Aztán gyorsan jött a kiábrándulás. Második évfolyamban kiderült, hogy középparasztok a szüleim, és ezért csökkentették az ösztöndíjamat. Ekkor volt a beszolgáltatási rendszer csúcspontja. A szüleimtől elvettek mindent. Ha a tehenünk nem adott annyi tejet, a tyúk nem tojt annyi tojást, amennyit előírtak, be kellett menni Győrbe a piacra, megvenni és ingyen beadni. Ez iszonyú lelkiismereti válságot okozott nekünk. Mi magyar parasztok kellünk ennek a rendszernek vagy nem?... A magyar parasztságot az a vezető garnitúra, aki hazajött Moszkvából nem ismerte, fasisztának tekintette... Abból a tételből indultak ki, hogy a parasztot meg kell félemlíteni, hogy dolgozzon. Miközben engem az állam eltartott, kizsákmányolta a szüleimet. Mindez egy gondolkodó fiatalnak túl nagy konfliktust okozott.”

1952 karácsonyán, mint máskor, hazautazott a szüleihez. Az ünnepek alatt csak krumplit ehettek, mert nem maradt semmijük. Ezer forint adót fizettek havonta, és rengeteg büntetést minden miatt, amit a rafinált közigazgatási emberek csak ki tudtak találni. Nem lehetett tovább azt hazudni, hogy emelkedik az életszínvonal. Nem lehetett tovább hazudni, hogy Magyországon legfőbb érték az ember. Eleinte úgy gondolta, hogy csak az ő falujában fordulhat elő ilyesmi, és kizárólag a kiskirályként uralkodó helyi pártvezetők tehetnek a túlkapásokról. A Gyomirtás (1953) című nagy felháborodást kiváltó riportja tulajdonképpen ezt a kizsákmányolást mutatja be. Meghurcolták érte. A vizsgálat során úgy szembesítették riportalanyaival, ahogyan a bűncslekeménnyel gyanúsítottakat szokás, s a megfélemlített parasztok mindent letagadtak.

Galgóczi Erzsébetnek hamarosan szembesülnie kellett azzal, hogy a terror és a kizskámányolás alól az ország egyetlen települése sem kivétel. A parasztot mindenhol ellenségként kezelik, bárkit kuláknak nyilváníthatnak mondvacsinált okok miatt. A megrázó tapasztalatok nyomán a tények tisztelete formálta realistává vált.

„Az életem mindig párhuzamosan alakult az ország sorsával. A magyar parasztság 1952-ben válságba jutott, akkor jutottam válságba én is. 1959-ben megalakították a tsz-eket, a parasztság fellélegzett, én is. Közben én írtam mindenféle novellákat. 1954-ben az egyiket bevittem a Csillag-hoz. Arról szólt, hogy a szerelmet hogyan eszi meg a nyomor. A főszerkesztő azzal adta vissza, hogy nem tipikus történet és én egy közepes író vagyok. Akkor eltűnődtem, hogy egy huszonnégy éves emberről hogyan lehet egyáltalán megállapítani, hogy közepes vagy nem közepes? Ez a válság 1952-től 1956-ig egyfolytában tartott. Semmit nem tudtam megírni, ráadásul egzisztenciális problémáim is voltak. 1957 januárjában megszűnt az újság, ahol dolgoztam, és többet nem kaptam állást. Egy évig 56-57-ben rajta voltam a feketelistán, nem is mertek elfogadni tőlem semmilyen kéziratot. Ha nem Darvas József a filmgyár igazgatója, aki korábban is ismert már, és nem ajánl fel egy szerződést, hogy írjam össze, mi történt 1956-ban, akkor egyszerűen éhenhaltam volna.”

Magánéleti és szakmai traumák közepette kereste szépíróként a saját hangját, nem volt se lakása, se állása, írásaival hiába kilincselt. Alkalmi segélyekből, kiküldetési díjakból, ösztöndíjakból, szociográfiai felmérésekből élt 1961-ben megjelent a Félúton című regénye, illetve új elbeszéléseinek gyűjteménye, Ott is csak hó van címmel.

*

Húsz évig írt riportokat és szociográfiákat. Megnyíltak előtte az emberek, hogy miért, azt ő maga így mesélte el: „Bementem az állomás éttermébe, zsúfolt volt, erre odakéredzkedtem egy feketébe öltözött idősebb nő asztalához. Beszélgetni kezdett velem, hová utazom, honnan jövök stb. És a harmadik mondatnál elkezdte mesélni az életét, hogy ő apáca volt, és amikor megszüntették a szerzetesrendeket, hazament a szülőfalujába, és azóta harangozó és sekrestyés a templomban. Ebből élt. Nem tudta, ki vagyok, nem is kérdezte, én meg sosem mondom a foglalkozásomat, szeretek inkognitóban élni. Egész este az életét mesélte. A végén megkérdeztem tőle, mondja, miért mondta el mindezt nekem? Azt felelte: mert magának olyan sorslátó szeme van.”

Azt a paraszti világot ábrázolta, amelyet személyesen is a sajátjának érzett. Úgy érezte, hogy nem azok az emberek viszik előre a világot, akik elhallgatják az ellentmondásokat, hanem, akik feltárják azokat. Munkásságát szüntelenül jellemezte a megalkuvást nem ismerő igazságkeresés. Olyan korszakban alkotott, amikor a kimondható igazságnak határa volt. Az utolsó sajtóperem (1980) című cikkben megnevezte a mosonmagyaróvári sortűz egyik felelősét, az egykori börtönparancsnokot, akit a káderpolitika a termelőszövetkezet élére helyezett. Korábban 1964-ben megírta a mosonmagyaróvári vérengzést interjúalanyok visszaemlékezései és hozzáférhető periratok alapján A főügyész felesége című kisregényében, de a kézirat csak 1968-ban jelent meg nyomtatásban a Fiú a kastélyból című kötetben. A Kádár-korszak egyetemes metafóráját alkotta meg, amikor egyik riportkötetének azt a címet adta, hogy Nádtetős szocializmus (1970). Munkásságát szüntelenül jellemezte a megalkuvást nem ismerő igazságkeresés. Számos kötetének már a címe is erre utal: Kinek a törvénye?, Bizonyiték nincs, A közös bűn, Törvényen kívül és belül, A törvény szövedéke.

Számtalanszor felhívta a figyelmet arra, hogy a fiatalok elvándorlása miatt el fognak néptelenedni a falvak és az idősek kiszolgáltatottan magukra maradnak. A hagyományos vidéki közösségek nem átalakulnak, hanem örökre felbomlanak. „Sorslátóként” már a hetvenes években megérezte, hogy az életszínvonal emelkedésért valójában mekkora árat fizet majd a lakosság. A boldogulás és a szebb jövő ígérete ugyanis azt is jelentette, hogy felmenői életformájával egyszer s mindenkorra szakítva lemond a termőföld birtoklásának esélyéről. Lényegében az egész életműve nem más, mint elkeseredett harc a parasztság életének megváltoztatásáért; a tanulás, a gépesítés, az életmódváltás jegyében és a tudatlanság, az önbizalomhiány, a gyarlóság, a rosszhiszeműség vagy az ártó szándék ellen. Egymás után leplezte le a téeszeken, a parasztokon élősködő bűnözőket és gazembereket. Ki nem állhatta az ilyen karrieristákat. Rájött arra, hogy nem csupán az egyéneket terheli a felelősség. A hatalmi szisztéma bizonyos körei választják ki azokat a vezetőket, akik céljaiknak megfelelnek és végrehajtják az előre eltervezett visszaéléseket. Nem is csoda, ha Galgóczi Erzsébet egy idő után nem volt szívesen látott vendég a megyében. Érkezésének hírére, az illetékesek „Galgóczi-riadót” rendeltek el.

*

1979-ben meghívták az Egyesült Államokba, hogy a magyar származású egyetemi tanárok washingtoni konferenciáján tartson előadást a magyar szociográfiáról és saját munkásságáról. Ekkor mondta el neki egy emigráns, hogy a MAORT-perben elítélt, majd 1955-ben kiengedett Papp Simon geodéta kutatót soha nem rehabilitálták, jóllehet koholt vádak alapján ítélték őt előbb halálra, majd enyhítették büntetését életfogytiglanra. Munkatársai a kapott utasításokból 1950-ben rájöttek, hogy a göcseji olajkitermelést továbbra is Papp Simon irányítja a börtönből. Galgóczi Erzsébet hosszas kutatómunkába kezdett. Időközben felkérték, hogy vállaljon képviselő-jelöltséget szülőfaluja körzetében. Elvállalta, azt remélte, hogy így betekintést nyerhet a MAORT-per bizalmasan kezelt anyagába. Vidravas című regénye hősévé azonban nem Papp Simon alakmását Simon Pált tette, hanem Rév Orsolyát, akinek alakjához saját életőből is merített motívumokat. (A címben szereplő Vidravas elsődleges értelemben tányér alakú, nyeles, gyilkos csapda, amelyet Orsolya, a regény főhőse a baromfiakat pusztító ragadozó elfogására szeretett volna felállítani pajtájuk padlásán, de egy rossz mozdulattól a kelepce olyan erővel csípte be a bal hüvelykujját, hogy csaknem amputálni kellett. Szimbolikus értelemben a vidravas értelmezhető a parasztságot szorongató intézkedésként, illetve az egyes szereplőket fogva tartó helyzetként.) A fiatal parasztlányt kizárják a Képzőművészeti Főiskoláról, mert az apját törvénytelenül kuláklistára teszik. Rév Orsolya sorsán keresztül - az 1948-tól 1956-ig terjedő időszakban - ábrázolja a többi fontos szereplőt, a bebörtönzött Simon Pált, kitelepített feleségét, Emma nénit, Gyetvay professzorékat és Smukk Tóni ÁVH-s őrnagyot. A Szépirodalmi Kiadó lektorálásra kiadta a regényt Timár Istvánnak az 1948-as MAORT-per nyomozótisztjének, aki azt írta, hogy „ez a kézirat Galgóczi Erzsébet magasraívelő, gazdag, írói pályafutásának olyan eltévelyedése, amelynek indokait képtelen megfejteni”. (Ahhoz, hogy Galgóczi Erzsébet 1984 augusztusában, a születése napján feljegyezhesse magának, hogy „kezemben van a könyvem első példánya”, több javításra és átírásra volt szükség valamint további lektorokra, akik közül az egyik Berecz János volt, aki jóindulatú véleményével hozzájárult a mű kiadásához.)

A könyv őszintén vall az ötvenes évek törvénytelenségeiről. Az irodalomban az elsők között adott hangot annak az óhajnak, melyet százezrek - megnyomorítottak és kifosztottak - akarata hitelesített. Minden példány - körülbelül százezer kötet - elfogyott. Az utánnyomás terjesztését azonban bírói határozattal betiltották. Erre az adott alkalmat, hogy az egyik fejezetben név szerint szerepel egy vidéki bíró, aki mindenéből kiforgat egy adóhátrálékkal terhelt parasztot. Az egykori bíró felperesként magánkeresetet adott be, hitelrontással vádolta az írónőt. A letiltás híre csak fokozta az érdeklődést a Vidravas iránt, melyet pult alól árultak. A tárgyalás végül megegyezéssel és kézfogással zárult. (A győri Műhely című lap 1996-ban különszámot szentelt a Vidravas keletkezésének, ebben megtalálható többek között a per anyaga is.)

A Nemzeti Színház 1989 tavaszán mutatta be a Vidravas című regényből készült drámát, a színpadi adaptáció azonban nem aratott akkora sikert, mint a könyv. Májusban az írónő szívinfarktust kapott, tíz nappal később katolikus szertartás szerint temették el a ménfői földbe.

Galgóczi Erzsébet mindent tudott a föld és az ember viszonyáról, ennek drámaiságát kibontva vált egy őszintétlen társadalom lelkiismeretévé. Ötvenkilenc éves volt, javában alkothatott volna még az elkövetkezendő demokráciában is, nagyformátumú terveket szőtt, már címet is adott az anyagnak, Az utolsó paraszt: „Már régebben eszembe jutott, hogy hiányzik egy hézagpótló regény, a magyar parasztság utolsó száz évének története, és körülbelül tíz évvel ezelőtt ehhez is összegyűjtöttem az adatokat: mindenféle levéltárakban és más helyeken is. Ma már szinte minden idevonatkozó adat a birtokomban van. Arra gondoltam nemrégiben, hozzálátok és megírom. Anyám mindenre emlékezett, amit a szülei, nagyszülei meséltek neki, tehát az ő életrajzán keresztül tulajdonképpen visszamehetek a múlt század utolsó harmadára, akár a jobbágyfelszabadításig, amit ugyan a '48-as törvény szavazott meg, de csak a kiegyezés után kezdték végrehajtani. Nemrégiben átnéztem az anyagot, és kicsit megijedtem tőle, mert nem volt kedvem krónikát írni, mást pedig abból nem tudtam volna. És akkor eszembe jutott egy konfliktus, ami végigvonult az anyám életén, egy olyan súlyos és nehéz konfliktus, amely össze tudja rántani a »krónika« szerkezetét. Tehát nem vagyok kénytelen az időrendet követni, csomópontokat ragadhatok meg, és onnan kiindulva szabadon kalandozhatok az időben. Hát most ezt írom...”

(Írásunkkal Galgóczi Erzsébet írónőre emlékezünk, aki idén lenne nyolcvan éves)