vissza a főoldalra

 2010.04.30. 

Csurka István: Két gyász mögöttese

A lengyelség földre borító tragédiájában minden bizonnyal a magyarság osztozott legmélyebben egész Európában. Ez magától értetődik a két történelem összekötő érrendszere és különösen a huszadik század közös hányattatásai következtében. De van az együttérzésnek mélyebb oka is. A többször felosztott, többször megtizedelt lengyel nemzet sorsa, éppen felosztásai, megtizedelése miatt tragikus sors, miként a miénk is elvesztett, megbosszult szabadságharcaink és trianoni felosztásunk miatt. Nem nagy túlzás talán azt mondani, hogy a lengyel-magyar barátság, az összetartozás érzése ebben a tragédiához való odaláncoltságban képződik meg. A történelmi változások ritmusa, az európai helykeresés üteme is hasonló. Szeretjük a lengyeleket, s ők talán még jobban lelkesednek értünk, és értelmiségünk java mindeddig ellenállt annak a lengyelektől eltávolító – persze, a saját magyarságunktól is eltávolító – galád politikának, amely az utóbbi liberál-bolsevik években, a most szétesett MSZP és a megszűnt SZDSZ, a Soros Györgyféle nemzetietlenség ártó tevékenysége következtében keletkezett. Ezért volt felemelő látvány a szentmise, Erdő Péter bíboros érsek emlékezése a színültig telt Szent István-bazilikában, s ezért volt helyes a nemzeti gyásznap elrendelése is, amely legalább a középületekre fekete zászlót tűzött az oromzatokra. Az, ami Szmolenszk mellett történt, valóban kivételes és minden vonatkozásában lengyelszerű tragédia. Amikor egy repülőszerencsétlenség következtében egy már éppenséggel nem ellenséges, de még barátságosnak sem mondható, s bűnelkövetéssel terhelt ország fölött odavész az államfő és az állam majdnem teljes katonai vezérkara, a nemzeti bank elnöke, a magas rangú tábori lelkészek kara és itt fejezi be hosszú életét Ryszard Kaczorowsky, a lengyel emigráns kormány utolsó elnöke, akkor nehéz fenntartás nélkül elhinni a baleset véletlenszerűségét.

A mai tragédia a lelkünkben ráborul a 22 ezer lengyel katona tarkón lövésére és tömegsírjára. Hozzáadódik. Most már 22 ezer és még száz. Mintha a világ-gonosz Sztalin csontkeze felnyúlt volna, immár nem a Kreml falából, hanem ki tudja, honnan, s lerántotta volna a lengyel gépet. Katynnal együtt élni eddig is nehéz volt, most ezzel az új-Katynnal talán még nehezebb. De ez most legalább katarzis, akár véletlen volt, akár titkosszolgálati – átstartolás? –, ez most komoly katarzis. Talán nekünk is, magyaroknak. A katyni mészárlást először el kellett fogadni a németek gaztettének. Igaz, a Wehrmacht akkor még nem jutott el Szmolenszk térségébe, de a győztesnek mindent szabad és mindent lehet. Az amerikai és angol szövetségesek természetesen tudtak a felfoghatatlan gonoszságú emberirtásról, s hiába harcolt sok lengyel hazafi a kötelékükben vagy mellettük a nácik ellen, a szovjet szövetséges mindennél fontosabb volt, (Roosevelt rajongott Sztalinért) tehát lenyelték a dolgot. (Persze azért is, mert maguk is végbevittek hasonló népirtásokat, s másikokra pedig készültek. A háborús bűnösök nürnbergi perében még megtiltották a német vádlottaknak, hogy Katyn előhozásával védekezzenek, s Ausztriában bíróság elé állították és komoly börtönbüntetésre ítélték barátunkat, többszöri vendégünket, David Irvinget, az angol történészt, aki a magyar forradalom története mellett és Drezda terrorbombázása mellett megírta a Nürnbergi Per történetét is. Ahogy a német nép tudta mi és miért történt Drezdával a háború utolsó napjaiban, amikor már minden eldőlt és a városban csak sebesülteket ápoló kórházak, menekültek és történelmi emlékek, múzeumok, csak kultúra volt és semmi hadicél, de nem beszélhettek róla évtizedeken át és voltaképpen ma sem beszélhetnek róla, ugyanúgy tudták a lengyelek is, a hozzátartozók és az egész közvélemény, hogy ki követte el a tömeggyilkosságot.

 Amikor Sikorszky tábornok, a lengyel emigráns hadsereg főparancsnoka még a háború alatt Moszkvában Sztalinnal tárgyalt, megkérdezte tőle, mi történt a huszonkétezer lengyel katonával, Sztalin cinikusan azt válaszolta: megszöktek. S hová, feszegette tovább a kérdést a tábornok. A Generalisszimusz válasza ez volt: Mandzsúriába. Sikorszkyt ezután néhány hónap múlva repülőszerencsétlenség érte valahol Irán fölött. Gépét lelőtték. Így ő is katyni áldozat.

Az új -Katyn nem kevésbé feldolgozhatatlan, megmagyarázhatatlan. Az eset államvezetési kiterjedése, a hely, az alkalom és mindezeknek a mai lengyel politikával és a politika irányával való összefüggése kétségtelen tény. Az immár nem felosztott, de eléggé a német és orosz erőtér között ingó, s egy darabig a Lisszaboni Szerződés aláírásának is ellenálló lengyel katolikus politika kapott most nagy figyelmeztetést. A véletlentől, kérdezhetjük. Ha igen, akkor ez maga az isteni ujjmutatás. Lengyel ember, ha meginogna benned tragikus léted tudata, lengyel, katolikus összetartásod, akkor Én most figyelmeztetlek. Maradjon meg ebben a globalizmusban legalább egy európai nép annak, aminek teremtettem. (Ez természetesen igazságtalan sok európai nemzettel, északival és délivel, s csak annyi igaz belőle, hogy minden elnemzetietlenedőnek, minden multikulturálisnak szól. Nemzetnek kell maradnotok.) Természetesen elsősorban nekünk, akik az utóbbi időkben jócskán elcsángáltunk magunktól, a lényegünktől. Most a választások két fordulója között, tekintettel az első forduló Fidesz-sikereire, csak annyit mondhatunk, hogy megkezdődött a magyarság ébredési folyamata. Most nekünk Katynt, és új-Katynt is fel kell dolgoznunk. Ahogyan új-Katyn elkezd tiszta vizet önteni a lengyel-orosz viszonyba, és a nagy megdöbbenés összeforrasztja a lengyelséget, egy magasan a politikán felüli összefogásban, egy szellemben, ugyanúgy nekünk is alkalmat kell adjon arra, hogy legfontosabb sorskérdésünkkel szembenézzünk.

 Az Országgyűlés februári utolsó ülésén az MSZP-SZDSZ számszerű többsége meghozta a holokauszt tagadását tiltó törvényt, mégpedig a kommunizmus bűneinek azonos tagadását tiltó törvénycikk nélkül. Így, a holokauszt arányainak, számszerűségének, a technikai végrehajtás módszereinek tagadása bűntett, a katyni tömeggyilkosság tényszerűen feltárt megtörténtének tagadása viszont nem. Az új-Katyn felett lengő gyanakvás felhője és az esetleges új elkövetés ebből táplálkozik. Így, akár ad absurdum víve a dolgot, hangoztathatja bárki, írásban és szóban, hogy szerinte ezek a lengyel tisztek Mandzsúriába szöktek, és ott kell keresni őket. Semmi baja nem lesz. Ámde nem azt jelenti ez, éspedig egyáltalán nem ad absurdum víve, hogy áldozat és áldozat, ember és ember között jellegzetes, elválasztó különbség van? És természetesen nemcsak azért, mert a holokausztnak sokkal több áldozata van huszonkétezernél, hanem azért, mert ez a magyar törvény és a rendszer, amelyik meghozta, nem is látja a történelem nem-zsidó áldozatait. De van ennél nagyobb baja is: rosszra ösztönöz. Részben a saját vélemény visszatartására, mélyen lenyelésére, olyan alkalmazkodásra valamihez, ami nem tartozik az egyén által őszintén végrehajtott alkalmazkodások körébe. Tehát hazugságra nevel. Mert természetesen nem mindenki van arról a zsidó állításról meggyőzve és meggyőződve, aki most hallgat, hogy a holokauszt úgy történt, ahogyan állítják és annyian voltak az áldozatok, amennyinek most állítják. Akár akarja tehát ez a törvény, akár nem, ez bizony határvonalat húz zsidó és nem-zsidó közé. Pontosabban a zsidók és a nem-zsidók egy-egy része közé. Mert ha az embernek valamit nem szabad kimondania vagy hangoztatnia, amiről a tapasztalatai mást mondanak, akkor az az ember nem szabad és a szabadsága elvonását odaszámlázza valakiknek. Új-Katyn fényében látszik igazán ennek a törvénynek aktuálpolitikai, hatalmi célja. Ha ugyanis új-Katynban valami szándékosság történt, akkor arra felhatalmazást nemcsak a nagy erő adott, hanem ez az egész Európán, s főként a legyőzött, leigázott országokon végighengergetett törvény is. Egy biztos: ebből nem lesz asszimiláció. Így a zsidóság nem tud beolvadni a magyarságba, a magyarság pedig legfeljebb azután kényszerül erre, ha létszáma leapadt a kritikus alá, amikor majd már számszerűleg is több idegen és köztük a holokauszttrónon ülő zsidó lesz a Csonka- országban. Nem kívánom sem a zsidóságnak, sem a magyarságnak ezt a kényszerasszimilációt. Ugyanabban a közép-európai időben, amikor Lech Kaczynszkit és feleségét elhelyezték a krakkói Wawel Székesegyház temetkezési csarnokában, Pilsudszky marsall hamvainak közelébe, Budapesten elindult az „Élet menete”. Ez volt a tizennyolcadik. Körülbelül tízezer holokausztra emlékező magyar állampolgár részvételét jelentették az újságok és a híradások. Tehát körülbelül a fele volt az ezen az alkalmon soha nem látott nagyságú tömeg annak, mint amit a katyni erdőben tarkón lőttek. A fokozott hajlandóság a megemlékezésre – Belváros, Lipótváros, Duna-part a Vizafogóig – nyilvánvalóan a választási harcnak és az addigi eredménynek köszönhető. Azok, akik a holokauszt tagadását tiltó törvényt meghozták és azok, akiknek az érdekében meghozták, a korábbi hatalom és háttérhatalom birtokosai, nagy vagyonok tulajdonosai, az off-shore cégek gazdái, a legjobb lakásokban élők, a magas, partizán- nyugdíjat élvezők most veszélyben látják, érzik hatalmukat és részesedésüket a holokauszt utóéletéből származó jólétükből. Ezért, noha a választást már megfordítani nem tudják, sőt a félelmük a Fidesz ellenük való politizálása tekintetében alaptalan, nem bírnak magukkal, és nem akarják elismerni, hogy a történelem kereke fordult egyet. Ez az emberi történelem egy ismerős jelensége. Hiába halad a menet élén Rogán Antal ötödik kerületi fideszes polgármester, ők félnek, mert félni akarnak. Félnek a jövőtől, a Fidesztől, Orbántól, a halott Kaczynskitől, a Wawel székesegyháztól és mindenekelőtt félnek maguktól. Isten ments, hogy észrevegyék a Fideszben jelen lévő és becsületesen dolgozó zsidó embereket. Ez egy beteges lélekállapot, amely a magyarellenes rendszer összeomlásából jött létre. Nem a holokausztból, hanem a holokauszt jogán szerzett privilégiumok csorbulásából. Annak az egy tonna aranynak a jelképes, utólagos elvesztéséből, amelyet Weisz Manfréd, báró Chorin és társai magukkal vihettek Svájcba, amikor a Csepel Műveket átengedték az SS-nek és távozhattak vele, miközben a zsidó nép bevagoníroztatott. Hol van Weisz Manfréd, Chorin és a többi aranya? Hol van a teljes magyar aranykészlet? Ki adta el, ki játszotta zsidó kézre? És most ők itt maradnak magyar uralom alatt? Nem az a kérdés számukra, hogy ez akarja e bántani őket, mint zsidókat, hanem az arany elvesztése. A nemzet most a fennmaradáshoz szükséges arányosabb, igazságosabb elosztást követeli. A megvalósítás a Fidesz-kormányra és Országgyűlésre van bízva. Most egy bizonyos önkorlátozást kérhet tőlük a többség, semmi mást. Egy icipici lemondást a régi hatalomról, pénzről, exkluzivitásról.

 A vonuló nagy tömeg azt mutatja, hogy a Belváros és Lipócia társadalma ezt sem vállalja szívesen. Ha lesz is kormányváltás, ha eléri is a kétharmadot a zömében magyar, keresztény középosztály, a sok vidéki magyar, a holokauszt-kérdést alig értő magyarság, a nehezen élők társadalma, az ő hatvanéves privilégiumaikhoz ne nyúljon senki. Mert az kvázi holokauszt- tagadás. Emlékezni, ősöket megtisztelni, gyászolni és a gyászban összegyűlni és vonulni, emlékhelyeket teremteni és szónokolni előttük, természetesen mindenkinek joga van, sőt azt is mondhatnánk, a magyar zsidóság ezzel az emlékezéssel a kötelességét teljesíti. Mégis miért ül meg az emlékezésben és a vasbakancsok melletti vonulásban a gyanakvás egynémely eleme? A múlt miatt, az eltelt hatvan holokauszt-privilégiumos év miatt. Olyan viszony ez, mint Katyn, és új-Katyn viszonya. Miért nehéz visszafojtani a véleményt, hogy a holokausztra való emlékezések száma, híre, hírértéke egy kicsit túlzott. És egy kicsit pénzszagú. Ez most a szmolenszki becsapódás tűzfényében jól látszik. Mert annak ellenére, hogy sokak meggyőződésen alapuló önkéntes, őszinte részvételét ezeken a holokausztalkalmakon nem óhajtjuk elvitatni, látjuk, a goj és a zsidó sereglésből, a betöltött pozíciókból olvassuk ki, hogy ez a jelenlét többek számára – pofafürdő. Régebben méginkább az volt. Sok-sok értelmiségi már évtizedekkel ezelőtt is pontosan tudta, hogy a holokauszttagadás vagy az antiszemitaság leghalványabb gyanúja is elég ahhoz, hogy valaki soha ne lépjen feljebb a fizetési osztályok lépcsőin. Vagy esetleg visszalökjék. Mert itt, ebben a fővárosban és ebben az országban már 1945 óta, amikor Sztalin azért, hogy a szovjet-orosz megszállásból fakadó gyűlöleteket átterelje a zsidókra, négy moszkovita kezébe adta a főhatalmat és ezek a közreműködőik kiválasztásában soha nem tévedtek. Vagyis a holokauszthoz, azaz a zsidósághoz mint uralkodó réteghez való igazodás, a behódolás, évtizedek óta alapkérdése a magyar életnek. Ezért az idők folyamán majdnem minden igazi részvét, gyász kiveszett belőle. Előtérbe került a protokoll. Politikai harc, állásbörze, és egyes esetekben a tanult foglalkozás, a tehetség kibontásának eszköze lett. Volt persze, kétségtelen, más út is. A kommunista eszme jóformán írástudás nélküli bebiflázása a nyers népi káder részéről, és a különös kegyetlenség. Nem lehet tehát azt állítani, hogy az elmúlt hetven év egyetlen kommunista káderképzője és vezetőállító pártintézménye a zsidósághoz való viszony volt, de az értelmiségi foglalkozások, a művészetek köreiben kétségtelenül ez volt a meghatározó. Ezt Aczél György, volt cionista teremtette meg. Persze, emellett működött még a III/III és a jelentésekkel elért vagy megtartott állások rendszere, de a belső megfigyelőrendszer élén is mindenkor zsidók álltak, akik mindent jelentettek Aczélnak. Ez a vonulás tehát meg van terhelve a múlttal, Aczéllal, és a zsidóság egy nagy részének rendszerváltásban teljesített nem éppen nagybecsű, a magyarság sorsának a megértését egyáltalán nem tartalmazó hegemóniájával. A kiválasztás, amelyet bátran nevezhetünk kontraszelekciónak is, kézbentartásával. Mert ma még a nagyhatalmú kiválasztók minden kinevezés előtt pontosan tudják a kinevezendő vagy az elküldendő faji, vallási hovatartozást és a zsidókérdéshez való viszonyát és aszerint döntenek. Ugyanakkor, ha valaki kívülről és a saját fajtája védelmében meg meri kérdezni, hogy miért ennyire egyoldalú a kinevezési rend és miért van ennyi holokausztáldozati leszármazott a magas polcokon, az antiszemita, fajüldöző és joga sincs kérdezni, hiszen ő nem tarthatja számon, hogy ki kicsoda. Csak egy belső kör, de az, pontosan, mindenre kiterjedően. Mint a volhiniai kahalokban.

 Ezért tehát ez a holokausztra emlékező vonulás, a színtiszta politikai harc jegyében zajlott. Most kiélezettebben, mint eddig bármikor. Harc a hatalomért, harc a hatalom megtartásáért, amikor már nincs is a kezükben. De maradjon. Mert nem mindenki menekülhet el a nagy dohánnyal, mint állítólag Hagyó Miklós, az új Chorin báró, aki már Izraelben vonulgat. Másokról is hallani, hogy nagy pénzük pillérein új egzisztenciákat teremtenek maguknak, messzi földön. Lipócia többsége meg ittmarad. Nem jön bevagonírozás, de jól jön, és talán hatásos felmutatni, a tőle való félelmet. De van más baj is: azoknak a fő szónokai, akik most azért vonultak a Vizafogóig, hogy soha ne térjen vissza a vészkorszak, és azoknak a pártjai, titkosszolgálata, idegen titkosszolgálatokkal együtt hozta létre azokat szervezeteket, mint szélsőséges, antiszemita és cigányellenes szervezeteket, amelyektől félni lehet és egy titkos belső ösztön parancsára félni kell. Mert ezeknek a céljuk a csendőrség visszaállítása. Mert ezek, ha a Fidesz hagyja, visszahozzák a vészkorszakot. Itt, e lap hasábjain már több ízben megírtam, bebizonyítottam, hogy a Jobbikot az MSZP, az SZDSZ és a zsidó hegemónia fenntartásának az érdeke hozta létre. Nem akarom ismételni magam. Most csak azt mondom, hogy ez volt ennek a mostani holokausztvonulásnak a legundorítóbb csalása. Félelemtől vacogást, demokráciaféltést felódázva létrehozni és fenntartani egy tisztára zsidók által elkövetett, piszkosan antiszemita Kurucinfót, és felpumpálni a Jobbikot, a nagy veszély pártját a nemzeti középosztály ellen nagy csel, de nagy alávalóság is. Nevetségessé tenni a magyarságot egy Magyar Gárdával, aztán betiltatni, és pártként felpumpálni, most meg félelmet színrehozva vonulni – viccnek is rossz. És itt nem lehet azt mondani, hogy én nem tudom: mert a szerveződés élén egy képzett zsidó nő állt, Morvai Krisztina, Baló György felesége. Ha ennek az értelmét egy holokausztra emlékező zsidó nem fogja föl a Duna-parton, az nagyon buta zsidó. Nem félnek attól ezek a zsidók, hogy Jehova, akit én igazságosnak ismerek, jeremiási átokkal sújtja őket, és véglegesen elvonja tőlük a mannát.