vissza a főoldalra

 2010.08.20. 

Aki sporttörténelmet írt

Ha Grosics, Buzánszky, Lóránt, Lantos, Bozsik, Puskás nevét halljuk, akkor a legendás Aranycsapat jut eszünkbe. Ha azt mondom: Jónyer, Klampár, Gergely, akkor is egy aranycsapatról van szó, mégpedig a hazai asztalitenisz világklasszis triumvirátusáról. Augusztus 4-én ünnepelte 60. születésnapját Jónyer István négyszeres világbajnok asztaliteniszező.

 – Szerkesztőségünk nevében kívánom, hogy a Jóisten éltesse az emberi kor legvégső határáig egészségben, boldogságban!

 – Nagyon szépen köszönöm!

 – Miskolcon született, s pályafutása 1963-ban kezdődött a DVTK-ban. Ha jól emlékszem, előtte kosárlabdázott. Miért váltott az asztaliteniszre?

 – A fő ok egy sérülés volt, amit kosárlabdázás közben szereztem. Alám feküdt egy játékos, elestem, és csontkinövésem keletkezett. Ez a mai napig megvan. Mamám féltett engem. Azt mondta, hogy a kosárlabda egy veszélyes sportág, bánthatnak, s jobb lesz az asztalitenisz, hiszen az ellenfél ott az asztal másik oldalán áll. Erre azt feleltem, hogy mi van akkor, ha ellenfelem egy nagy ütésnél elengedi az ütőt, s az átrepül az asztalon? De a féltő javaslat győzött. Előtte azért igen sok labdajátékban kipróbáltam magam. Történt, hogy meghirdettek egy általános iskolák közötti pingpongversenyt, amire beneveztem. Elég szegények voltunk, apám asztalos volt, ő készítette nekem az ütőt, de arra már nem volt pénzünk, hogy borítás is kerüljön rá. Az az ötletem támadt, hogy a borítót egy egy centiméteres hungarocell-lel helyettesítettük. Ez aztán kopogott rendesen a játék közben, s az ellenfeleket annyira zavarta, hogy végül én nyertem a versenyt. Ekkor odajött hozzám Dankovics Józsi bácsi, későbbi edzőm, s megkérdezte tőlem: lenne-e kedvem asztaliteniszezni. Megpróbálhatjuk – feleltem– , ám én kosaras vagyok. Igaz, nem vagyok magas termetű, de gyors volt a kezdősebességem és rugalmas voltam. Egy ideig párhuzamosan űztem a kosarat és az asztaliteniszt, de Dankovics azt mondta nekem: döntsd el, melyiket akarod a kettő közül. Egyre jobban ment nekem az asztalitenisz, s előtte az iskolai szünetekben is pingpongoztam. Az asztalitenisz mellett döntöttem, s ott maradtam a Diósgyőrben.

 – Voltak példaképei a sportágban?

 – 1964-ben Malmöben Berczik Zoltán állt ki az Európa-bajnokságon a svéd Kjell Johansson ellen. Igaz, Berczik Zoltán, a később edzőm 3-1-es vereséget szenvedett, de ez a verseny nagyon megfogott. 1965-ben pedig Chuang Tse-Tung és Li Fu-Jung – hatszoros világbajnokok – játszottak egy olyan meccset, amely során elég messziről – 6-8 méterről– ütötték a labdát. Csak később tudtam meg, hogy ez egy „bunda meccs” volt, de a látvány nagyon magával ragadott. Johansson az eleganciájával, a tudásával ragadott meg, míg Berczik magabiztossága és célratörése szintén példát mutatott.

 – Akkoriban mennyire volt erős a hazai mezőny?

 – Nagyon sok jó játékosunk volt, pl.: Rózsás Péter, Berczik Zoltán, Papp József, Pigniczky László, Harangi Sándor, Börzsei János. Ők a nálam eggyel idősebb generációhoz tartoznak. Aztán, ahogy múltak az évek, egyre többször győztem ellenük az asztalnál.

 – A DVTK-nál milyen sikereket ért el?

 – Akkor hatalmas sikert jelentett az, hogy feljutottunk az NB1-be. A Diósgyőrnél is volt egy idősebb gárda, akiket a vezetésemmel „leváltottam”.

 – Hét éven keresztül a DVTK-ban játszott, majd feljött a Spartacusba, s egészen visszavonulásáig Magyarországon nem is szerepelt más klubban.

– Mindig is hűséges voltam a klubjaimhoz. 1984-ben az osztrák Stockerauhoz igazoltam. Ausztriában is hívtak az ellenfél csapatához. Én azt viszont elképzelhetetlennek tartom, hogy a hajdani csapatom ellen játsszak. A Stockerhauval nagyon komoly kapcsolatot ápoltam, szinte otthon éreztem magam ebben a klubban. Hogy lehetett volna elvárni tőlem, hogy ellenük játsszak?

 – Ez a klubhűség mintha mára kihalt volna.

 – Ma szinte évenként váltanak klubot a sportolók, s csak azt nézik, hol kaphatnak néhány forinttal többet. Elanyagiasodott a sportág és az érzelem is kihalt. Ez általánosságban érvényes a magyar sportéletre.  

– Ha már Spartacus–ott megszűnt már az asztalitenisz szakosztály.

 – Éppen külföldön tartózkodtam, mikor szinte egyik napról a másikra megszüntették a szakosztályt, amit nagyon sajnáltam. Sajnos sem nekem, sem Tímár Ferencnek nem sikerült megmenteni a Spartacusban az asztaliteniszt. Feri ma már külföldön keresi a kenyerét, pedig mennyivel jobb lett volna, ha a magyar utánpótlást neveli ki.

 – 1971-ben szerezte első aranyérmét Nagojában, férfi párosban Klampár Tiborral. Már erre a mérkőzésre Berczik Zoltán készítette fel önöket?

 – Akkor már Zoli volt az edzőnk. Előtte, 1968-ban Beleznay Mátyással a lyoni EB-n harmadikok lettünk. 1971-ben viszont már a Tibivel nem tudtak minket megállítani. A kínaiakat is meg kellett volna akkor vernünk, sajnos Beleznay vesztett, így a csapatgyőzelem elmaradt.

 – 1975-ben ön Calcuttában egyéni világbajnok lett, miután a döntőben legyőzte a horvát Antun Stipancicot. Bizonyára dilettáns a kérdés, de az egyéni, vagy a párosban szerzett világbajnokságának örült jobban?

 – Azért nehéz erre válaszolni, mert nagyon szerettem a párost is játszani. Akivel párban játszottam, azzal valahol mindig győzelmet értünk el. A páros játék észjáték, ami alatt rá kell jönni az ellenfél hibáira, ki kell játszani a lehető legjobban a gyenge pontokat. Ha ez megvan, akkor egyenes út vezet a döntőig. Rózsással is megvertük 3-0-ra 1972-ben a Bengtsson–Johansson-párost, pedig ők voltak akkor a sportág európai favoritjai. Ennél nagyobb magyar sporttörténelmi siker a hazai asztaliteniszben 1979-ben volt.

 – 1975 után járt Indiában? Az ottani asztaliteniszezők körében ismert-e még a neve?

 – Nem jártam, de abban biztos vagyok, hogy ismert, jól cseng a nevem. A közelmúltban találkoztam egy indai csoporttal, akik tiszteletük jeléül szorongatták csuklómat és hajlongtak előttem. Szinte ugyanúgy, ahogy a döntő után tették ezt rengetegen Calcuttában.  

– 1979: a magyar csapat a csoportküzdelemben és a döntőben is legyőzte a kínai válogatottat. Erre addig, s azóta nem volt példa. Ehhez a győzelemhez elég volt pusztán a fizikai, sportbeli tudás, vagy kellett nagyfokú mentális erősség is?

 – Mindkettőre szükség volt! Önbizalom, lelkierő nélkül nem sikerült volna győznünk. Az a csapat annyira együtt volt, olyan sokat edzettünk, hogy úgy éreztük: nincs ellenfelünk a világon. Tudtuk: kirobbanó formában vagyunk, s a vb-re a lehető legjobban felkészültünk. Nagyon akartuk a győzelmet. A csoportbeli meccs előtt odahívtam a többieket, Gergelyt és Klampárt, s azt mondtam nekik: „Fiúk, most nyernünk kell!” Láttuk a másik arcán az elszántságot. Akkor én már biztos voltam a győzelemben.

 – Ha már az edzésről van szó: milyen munkamódszerrel dolgozott Berczik Zoltán?

 – Nagyon kemény volt. Hajnalban keltünk, utána futnunk kellett, napi 8-10 órából állt az edzés, aminek a végén a szervákat gyakoroltunk. Ha azt mondta Zoli, hogy gyakoroljunk még öt percet, abból másfél óra lett. Minden hibánkat kitörölte a játékunkból.

 – Igaz, hogy a kínaiak a vereség után olyan „forradalmat” vittek végbe saját asztalitenisz ágazatukban, hogy azóta verhetetlenek?

 – Igen, az edzőjüket elbocsátották, s a volt játékosokat lecserélték, ők Európába mentek játszani.

 – Az ún. Jónyer-kiflit alkalmazta már 1979-ben?

 – Hogyne. Többször kiszorítottak oldalra, ahonnan már szinte lehetetlen volt nyerni, s egyszer egy ilyen helyzetben sikerült úgy elpörgetnem a labdát kívülről a háló mellett, hogy az védhetetlenül landolt az ellenfél térfelén. Ez a labda nem is pattant fel a másik oldalon, gyakorlatilag csak csúszott, lehetetlen volt visszaütni. Sokáig csak én tudtam ezt, de aztán szépen lassan mások is megtanulták. Ma már nehéz ezt megcsinálni, mert gyorsabb a játék, mint akkoriban.

 – Egyszer azt nyilatkozta, hogy a mostani asztalitenisz egy idegbeteg játék.

 – Igen, mert nagyon feszült a hangulat. Az, hogy 11-ig tart egy játszma, nekem nagyon nem tetszik. Egész fiatal játékosokból idegbetegek lesznek. A gyerekek már idegileg teljesen készek, mert rengeteg játszma múlik egy vagy két ponton. S félnek, mit szól a szülő, vagy az edző. A játék annyira kapkodós lett, hogy én idegbeteg játéknak is hívom. Ebben a 11-es fajtában még szetteket sem nyertem volna régebben, mert legtöbbször 15 után kezdtem el feljönni, s megfordítani az arányt.

– Ma nagyon ritka az, hogy Magyarországon egy ilyen állást megfordítsanak.

 – Igen, mert a versenyzők pánikba esnek. Sok olyan meccset láttam, legutóbb a kézilabdánál, hogy az utolsó percekben veszít a magyar csapat. Én azért nem estem pánikba, mert meg sem fordult a fejemben, hogy veszíthetek.

 – Nemzetközi karrierjét 1984-ben fejezte be, s ha pontosak az információim, 350-szörös válogatottként. De ez után profi játékosként folytatta.

 – Először egy évet töltöttem az olasz TTC Modicanál, de ott anyagi problémák miatt megszűnt a férfi csapat. Ahogy hazajöttem, máris elhívott a Stockerau csapatvezetője, így Ausztriát választottam. Addigra már ismertté vált az 1980-ban nyitott sportüzletem, tehát a sportolás egy kiegészítő tevékenység volt.

 – Ön 1996-ban a Magyar Asztalitenisz Szövetség alelnöke lett, s ’97-ben a válogatott szövetségi kapitánya. Egyik poszton sem maradt hosszú ideig.

 – Én voltam a sportág szakmai alelnöke, majd szövetségi kapitány lettem, de azzal kellett szembesülnöm, hogy a legjobb edzők mind külföldre mennek. Ekkor behoztam egy kínai edzőt, akivel elkezdtük felhozni a sportágat. Ez valamiért nem tetszett a vezetésnek, s visszaálltak egy régi gárdára, ám azokkal én nem akartam együttműködni, mert nem láttam bennük a fejlődés biztosítékát.

 – Olvastam önnel egy 2002-ben készült interjút egy dél-budai lapban. Ebben azt nyilatkozta, hogy itthon szakított a sporttal, s egy asztalosműhelyt vezet. Aztán eltelt öt év, s ön lett a KSI Asztalitenisz Szakosztályának szakmai igazgatója, menedzsere. Mi változott önben öt év alatt?

 – Láttam, hogy milyen mélyre süllyedt a magyar asztalitenisz, s ebből a szakadékból akartam felemelni a sportágat. Fontosnak tartottam az utánpótlást, felfejlesztettük a játékot, azonban a Szövetség nekünk nem biztosított elegendő játéklehetőséget és termet. Akadályozták az edzéseinket. Elindult a Jónyer-féle sportiskola Csepelen a KSI keretében az általános iskolások részére. A gyerekek a tornaóra keretén belül pingpongozhattak, sőt még délután is lejöhettek játszani. Ezt anyagi juttatás nélkül működtettem. Ez sem tetszett sokaknak. Ez az iskola még működik, de nem én vezetem. Nagyon tehetségesek a fiatalok, s reménykedem benne, hogy szép eredményeket érnek el. Jelenleg csalogatnak vissza a sportág népszerűsítésére, hogy vállaljak el egy posztot, de erről még tárgyalni kell.  

– Ön szerint a pénzen kívül mi az, ami hiányzik a magyar asztaliteniszből? Nincs már Spartacus, Ganz-MÁVAG, Csepel...

 – Tömegsporttá kéne tenni az asztaliteniszt, ehhez pedig népszerűsíteni kell a sportágat. Ebből nem szabadna kihagyni a Klampárt, a Gergelyt, sem jómagamat. Sőt még Berczik Zolit sem, akinek hatalmas a tekintélye. Mindebbe besegíthet az a Karsai Ferenc, aki a világ legjobb edzője lett, s aki idehaza szervez edzőtáborokat egyelőre külföldieknek, de reméljük, hogy idővel magyaroknak is.

 – Most, 60 évesen is játszik még?

 – Stuttgartban igazolt versenyző vagyok, ám egyre kevesebbet járok mérkőzésekre, s ennek anyagi okai vannak. Előfordul, hogy a klub nem tudja finanszírozni az utazásaimat. Nagyon élvezem a kinti meccseket, nem edzek már előttük, csak mentálisan, de így is hozom a formámat.

 – Boldog embernek vallja magát?

     – Elégedett vagyok a pályámmal. Igaz, vegyespárosban Calcuttában nem tudtam nyerni Magos Judittal, s 3-2-re vesztettünk. Akkor, ha Klampár ott lehetett volna, akkor a csapatban nyertünk volna. A ’70-es évek közepén voltam a csúcson, tehát akár négy aranyéremmel is hazajöhettem volna.

 – Ha az asztalitenisz olimpiai szám lett volna, akkor ön olimpiai bajnok is.

 – Könnyebb olimpiát nyerni manapság, mert már meghatározták, hogy mennyi kínai játékos indulhat a játékokon. Régebben az gondot jelentett, hogy 10-12 kínai indult egy vb-re, mert ők azt meg tudták fizetni, míg tőlünk csak 3-4 játékos mehetett ki.  

– Sosem gondolt arra, hogy elhagyja a hazáját?

 – Nem, pedig igen nagy pénzt ajánlottak fel nekem, ha a volt NSZK-ba szerződök. Más országok is felkerestek engem. Viszont sosem fordult meg a fejemben, hogy végleg elhagyjam szülőföldem.

Medveczky Attila