2010.08.27.

Csurka István: A magyar megújulás világpolitikai jelentősége

A legdühödtebb támadások a szétdőlt, önmaga karikatúrájává változott bal-liberalizmus részéről a Nemzeti Együttműködési Nyilatkozatot és annak középületeken, közintézményekben való kifüggesztésének kormányjavaslatát érik. Ez jellegzetes, sokatmondó tény. A győztes kétharmad teljesen természetesen és törvényesen elkezdte a nemzetépítést. Meglátta ennek elemi szükségletét, a több mint hatvan év óta tartó következetes, gonosz, hatalmi célú nemzet-szétverés elleni fellépés parancsoló szükségszerűségét, a kultúra- és nyelvrombolás berekesztésének a kötelezettségét. Ez történelmi mozdulat, amely, különösen itt, benne volt a lelkekben, s amely vágyakat éppen a liberalizmus – szövetkezve a kommunistákkal törte le. Erről Molnár Tamás, a most elhunyt katolikus filozófus, korunk egyik legmélyebben gondolkodó elméje így írt egyik utolsó művében, „Az atlanti kultúra kibontakozásá”-ban.

„ … Európa másik felének a színrelépése, a maga sui generis történetével és jellemvonásaival, vagy legalábbis sajátos súlyával, amely esetleg képes felébreszteni Nyugat-Európát amerikai álmaiból. E keleti perspektíva visszatérhet az általában vett európai öntudatba: újra teret nyerhet a nemzetállam eszméje, amely most is jelen van a népesség egy lényeges részének fejében…(…) Nem lehet kizárni, hogy a nemzeti és partikularista érzés, amelyet Kelet-Európában sokáig elnyomtak, újraéled és Nyugat Európában is elterjed, ahol nagy, (noha mostanáig csak csendes) többség képviseli.”

Amikor a liberális, nemzetellenes szószólók a kétharmados nemzeti, keresztény győzelem okait kutatják és a kétharmadból következő jogosultságot a régi liberális tételek szajkózásával vitatják, amikor dühödten rontanak neki mindennek, ami nemzeti, ami újjászületés, akkor éppen ezt a történelmi kezdeményezést, ezt az 1956-hoz hasonló nemzeti mozdulatot szeretnék hatástalanítani. A magyar kezdeményezés történelmi jelentőségét akarják elvitatni. A siker tényét bűnné magyarázni. Pontosan azért, mert a magyarság most – hogyan, hogyan nem, éppenséggel egy válsághelyzet kicsinyes zűrzavaraiban a történelmi fősodor élére vergődött. Éppen a liberális dühökből, a vagdalkozások alantas színvonalából látható, menynyire így van ez. Azok a vékony rétegek, amelyeknek minden hatalmuk egy kizsákmányoló nemzetköziségben összpontosult, most elveszni látják ezt a bitorolt, hazug vádakra épült hatalmat.

A megvert liberálisok, az eddig korlátlan hatalmú nemzetellenesek éppen azt akarják bemagyarázni a köztudatba, hogy a választási eredmény nem a nemzet újraéledő öntudatának következményeként született meg, hanem csak kommunikációs trükk eredménye. Ugyanolyan, mint az ő minden eddigi győzelmük: egy félrevezetés bekasszírozása. Általában a Fidesz kommunikációs ferdítéseire és azok baloldalt romboló hatásaira hivatkoznak. Azt állítják, hogy a Fidesz sajtója, suttogó propagandája hatásos volt, a baloldalé pedig béna. A Fidesz a médiumain keresztül át tudta hangolni és be tudta csapni a közvéleményt – mondják. Ez persze teljes képtelenség. A balliberális, nemzetellenes oldalnak döntő médiatúlsúlya van még ma is. Az országos napilapok közül a legnagyobb és a legtöbb tőkével rendelkező, a közvélemény elsődleges tematizálását végző, az egykori KGB befolyást érvényesítő, ma Moszad-érdekeltségű Népszabadság, ha sokat vesztett is meghatározó erejéből, még a vereség után is képes százezrek agyába betáplálni a kételyt és a kormányellenes káderek szájába adni a gyanakvás kérdéseit. Gyengülése mindössze az olvasási kultúra visszaszorulásával magyarázható. A Népszava, noha olvasottsága minimális, csinos kis cionista gyűlhely és a harcias nemzetellenesség szócsöve. Fenntartják, kerül, amibe kerül. Sokkal elevenebb lap a Hetek, nem is titkoltan zsidó, hitközségi, fejlődőképes. Ezekhez jön még a pogány, már-már marxista „168 óra” és a frivol „Magyar Narancs”, majd az őskövület „Kritika” és még két másik folyóirat, s végül a legjobban szerkesztett HVG, amely sokszor tárgyilagos hangot és balra irányuló bírálatot is megenged magának, de a magyar ügy szolgálatától természetesen távol tartja magát.

A vidéki lapok, amelyek külföldi tulajdonban vannak, többnyire a politikai korrektség elvei szerint járnak el, semmiképpen sem mondhatók a nemzeti tábor támogatóinak, de elnépszavásodva se lehetnek, mert akkor senki nem olvasná őket. Márpedig ezek üzleti vállalkozások. Az MTI eddig balliberális vezetés alatt állott, de igyekezett kiegyensúlyozottan működni.

Ezzel a kétségtelen és nyomasztó, a példányszámban és a terjesztésben is megjelenő fölénnyel szemben állt a nemzeti közép orgánumának nyilvánított Magyar Nemzet, több, a múltjából örökölt liberális szerkesztővel, munkatárssal, s egy örökös liberális bizonyítási kényszerrel terhelten. Csak maga a kétharmados választási győzelem szüntette meg, pontosabban csak tette szükségtelenné ezt az örökös bizonyítási kényszert, mert maga a felszabadulás mintha még el sem érkezett volna. Van ugyanis a Magyar Nemzet múltjában valami baloldaliságként is értelmezhető antifasizmus, még a háborús és a háború előtti időkből, amikor a lap és alapítója a nyilasok előretörését akarta ezzel is megakadályozni, ez az antifasizmus és baloldaliság a 45 utáni koalíciós időkben, a kommunista zsidó terrorban elégett. Az antifasiszta legenda fenntartása ma a nemzetellenesség, a liberalizmus malmára hajtja a vizet, lévén a nyilas veszély feltámadásról való jerikózás a nemzetköziség hatalmi eszköze.

A Magyar Hírlap a maga gyakori álláspont-változtatásaival, hol jobbikolásaival, hol félszeg jobbikellenességeivel, heterogén „menekült” szerkesztőségével egyáltalán nem tiszta képlet. A jobboldali heti és havi lapok közül a havivá csökkent Hitel meggondolt, erős, független folyóirat, méltó a címére, a Magyar Napló szolid, tényszerű, tisztábban irodalmi, de mintha tartana a liberálisok csapásaitól, a szélsőjobb heti és havi lapjai pedig – felsorolásuktól jó ízlésünktől vezérelve tartózkodunk – többnyire dilettánsak, zavarosak és nehéz kizárni, hogy némelyiket nem a baloldal tartja fenn a nemzeti oldal nevetségessé tétele és zavarkeltés céljából. Lám, mégis kell az antifasizmus, mert a nyilasok éledeznek – jelszóval.

A rádiók és a tévék tekintetében még rosszabb a helyzet. A két nagy kereskedelmi csatorna külföldi, amerikai és lényegében véve zsidó tulajdonban van és az egyik jobban, a másik szerényebben az erkölcsi rombolásban, a nihilizmus terjesztésében látja a feladatát. A nemzeti eszme szolgálata ki van tiltva belőlük. Amióta a kormány felállt és működik, és az Országgyűlés hozza a rendszerváltó törvényeket és az országban a kikerülhetetlen nehézségek ellenére valamelyest javul a közérzet, a TV2 esti híradója se szó, se beszéd, átállt kriminalisztikai tudósítássá. Gyilkosság, erőszak, rablás, orvosi műhibák, borzalmak és persze rendőrgyilkosságok – szüntelen ismétlésben–, teszik ki a híradója nagyobbik részét. Ezzel ki nem mondva azt sugallják, hogy ez uralkodik az országban, amióta a Fidesz van kormányon. A kormány tetteit, nyilatkozatait legfeljebb csak a futottak még rovatban teszik közzé. Ez a szerkesztési mód az RTL Klubot is jellemzi, noha nem ennyire elfajult mértékben. A nemzeti gondolat mindkettőből száműzve van, szórakoztatás címén pedig többnyire erkölcsi rombolás folyik, ócska sztárkultusz, szellemi szegénység és csak elvétve, szigetszerűen lehet látni olyan tehetséges műsorokat, mint a Rudolf Péter, Szabó Győző, Pokorni Lia, Novák Péter Beugrója. Az életízű humor, a mai helyzetekben megjelenő ember, a görbe tükör és a szellemesség helyét átvette a paródia, annak is a legcsökevényesebb formája, amikor a sztárok vagy a sztárnak kinevezettek egymást parodizálják népszerűsítés céljából. A tömegszórakoztatásból kivették a tehetséget és a kivételes erőfeszítést, amit egy Kazal László, egy Gózon Gyula, egy Gobbi Hilda, vagy Latabár Kálmán és egy Szabó Gyula még, hogy csak néhány kiválóságot említsünk Hofi Gézán kívül, egész életével szolgált. Hiányzik az alázat. Némelyek azt hiszik, hogyha elváltoztatott hangon, értelmi fogyatékosként beszélnek, vagy valamely kevert, sosem létező tájszólást használnak, az már humor. Ahhoz, hogy ez egyáltalán eladható legyen, a humor minősége iránti igényt mélyre le kellett szállítani. Ezek a tévék ezt példátlanul hamar elvégezték. Ezen kívül romboló az is, hogy kultuszt teremtenek a két háború közti körúti kabaré blődlijének, ostobaságának és silányságának. Mint klasszikusnak.

A közszolgálati televízió az első megroggyantás óta, amely a kereskedelmi tévék benyomulásával egyidejűleg, azok káderállományának feltöltése érdekében történt szegény, megtűrt rokonként működött, pontosabban vergődött. A liberális politika belső viszályokat telepített belé, politikai hírszolgálatát Balóék uralták, semmiben sem különbözve a másik kettőtől, kulturális műsorát tekintve pedig azokhoz idomulva vegetált, mindenben aranyköpésben is a politikai korrektség szabályait betartva. Megállapíthatjuk tehát, hogy a Magyar Televízió az évek során soha egy percig nem szolgálta a nemzeti középosztályt, a Fidesz-KDNP-t, s legfeljebb annyival járult hozzá sikeréhez, hogy Nagykuratóriuma meg-megmakacsolta magát és nem választott elnököt. A Duna televízió a Sára Sándor-korszakban tisztán égette az összmagyarság kanócát a lámpájában, aztán ezt a lángot lecsavarták és a bura elfüstölődött megalkuvásokkal. A liberalizmusnak csak az volt a gondja vele, hogy legalább idehaza ne nézzék annyian, amennyien nézhetik, ezért a közízlést leszorította a foltos lepedőkre. Aki belekóstolt a valóságsók ordenáréságába, annak nem kellett a Duna. Mindeközben több, fura cserebere után, a Soros megvette a zsidó liberalizmusnak az ATV-t és a Klub rádiót, s most a Duna és a közszolgálati maradék nemzeti hangvételű műsorainak ellensúlyozására sugároz Magyarországon egy bevallottan és határozottan nemzetellenes rádió és egy mindenben csak rosszat látó cionista televízió.

A Magyar Rádió több furfangos vezetőcsere, lemondás, fura pályázatnyerés után végeredményben liberális kézbe került, a szerkesztőségek többségében átvették a vezetést liberális káderek, a „Kossuth” neve is MR-1 lett, hírszolgálata az utolsó gyurcsányi nyolc évben minden lényeges kérdés elfedésével kormánypárti lett, szolgálta Kovács Lászlót, Gyurcsányt, Lendvai Ildikót és Bajnai Gordont. Most a hangszigetelt stúdió- falak közé mégis beszüremlett a kétharmados harangszó, és a liberális vezetés, szembenézve a kikerülhetetlennel, beadta lemondását, de a műsor lényegében még nem változott.

A Hírtelevízió, amely jobboldalinak van kikiáltva, inkább csak köztesnek mondható, miként az a hagyományos szőlőkultúra, amelyikben az egyenes tőkesorok közé konyhakerti növények vannak vetve. A konyhakerti növények a liberalizmus napja felé tárják magukat a csak a Napra figyelő tőkék árnyékában.

Az Info rádió korrekt hírszolgálatot ad egész nap, de semmilyen jobboldali küldetést, propagandát nem vállalt soha. Az új „Lánchíd” rádió az egyetlen, amely talán szócsőnek mondható, de vételi lehetősége korlátozott.

Ennyi. Ezek a tények, ezek az arányok. Ennek a törpe kisebbségnek kellett volna hamis propagandájával kiénekelnie a baloldali holló szájából a sajtot. Ez lett volna hivatva elhitetni a nemzettel, hogy a baloldal, a liberálisok mind gazemberek, tolvajok, alkalmatlanok és a Fidesz pedig szép és okos és jót akar. A választási kampányokban is körülbelül ugyanekkora arányban álltak rendelkezésre pénzek az egyik és a másik oldal számára. És mégis megszületett a kétharmados választási Fidesz- győzelem. Ennek azonban a kommunikációhoz nincs semmi köze.

Az emberek megtapasztalták, hogy igen, a volt kommunisták, a liberálisok, a Gyurcsányok, Kókák, Bajnaik ilyenek, harács-emberek, lopnak, csalnak, csak a szerzés miatt törekednek minél tovább a hatalomban maradni, s azt is, hogy végeredményben semmi közük hozzájuk, magyarokhoz, keresztényekhez, vagy éppen a Fidesz-kötelékbe őszintén beállt zsidó magyarokhoz. (Ettől persze van beépülés, ne tévedjünk!)

A liberális állítás tehát ezúttal sem igaz. Nem a kommunikáció verte-hódította el a közönséget a bal-liberálisoktól, hanem a tények, a viselkedés – a felismerés.

A felismerés, amely kétségtelenül kései volt. Az utolsó négy évet már nagy kín volt elviselni. A népszavazás 83 és fél százalékos eredménye után már szinte minden megdöntésért kiáltott. De most mégis mintha Orbán végtelen türelmét igazolná az élet: az utcán kierőszakolt megdöntés bukást is jelenthetett volna, semmilyen nemzetközi szolidaritás nem övezte volna, sőt, esetleg ellenszenv, eltartás és a világtörténelmi jelentősége, a példaértéke is sokkal kisebb lett volna. Szögezzük le, mi, magyarok, minden sikerünknek fölözve megadjuk az árát. Megadtuk most is. Törvényesen elszámoltatni, felelősségre vonni is ezért van jogunk, és ami még ennél is sokkal fontosabb: az egész médiumvilágot gyökeresen átalakítani, megtisztítani is ezáltal válik nemzeti kötelességünkké.