vissza a főoldalra

 2010.08.27. 

Vén nemzet fiaként

Napok óta itt van az asztalomon egy cikk-kivágat, időnként átfutom a sorokat, ha kezembe kerül, de valójában nem tudok mit kezdeni vele, annyira szokatlan és atipikus. Arról ad hírt, hogy az USA negyven nagyon gazdag embere – kivétel nélkül milliárdosok – csatlakozott a két leggazdagabb amerikai (Bill Gates és Warren Buffet) seattle-i felhívásához, hogy vagyonuk legalább felét még életükben vagy végrendeletükben ajánlják fel jótékony célokra. A csatlakozók listáján olyan ismert nevek is szerepelnek, mint a Rockefeller, a Bloomberg vagy George Lucas. (Hogy hazánk nagy fia, Soros György csatlakozott-e a nemes klubhoz, arról nincs említés.) Mondom, szokatlan, sőt zavarba ejtő hír ez, nehéz véleményt alkotni róla, mert több kérdést indukál, mint ahányra válaszol.

Valójában mit akar Gates, miért pont most akarja, mi motiválta őt ezen gondolat megszületésénél? Mennyire kell komolyan venni ezt a felhívást és a csatlakozókat? Lehet, hogy image-javító reklámfogás az egész? Ha tényleg jótékonykodni fognak e horribilis összegekkel, valóban oda megy majd a pénz, ahol nagy a szükség, netán ügyes banki tranzakciókkal az egyik zsebükből a másikba jótékonykodják át a milliárdokat? Az nyilvánvaló, hogy 100 milliárd dolláros nagyságrendet képvisel e negyven amerikai magánvagyonának a fele, amit ha tényleg odaadnak, megvalósítják a keresztény világrend és a történelem minden eddiginél átfogóbb, hatalmasabb és példátlan adakozását. Ez még akkor is így lenne, ha – alapos gyanúm szerint – nem mind keresztények.

Aztán persze már hallottam a kákán csomót kereső fanyalgásokat is: egy Gates-nek olyan mérhetetlen tömegű vagyona van, hogy teljesen mindegy neki, megfelezi vagy sem, mert a maradék fele is mérhetetlen tömegű. Ez igaz is, nem is, mondom én, visszaszállva a mai pesti lét kánikulai flaszterére, ugyanis én itt azt látom, hogy a rólunk milliárdos hasznokat lenyúzó bankok micsoda jajgatást, nemzetközi csacsenolást, vészharangozást csapnak pusztán azért, mert mostantól adózniuk kell a haszon után. Ők a legjobb példa arra, hogy a vagyon növekedésével jellemzően nem növekszik együtt az adakozókedv, de még csak az adózókedv sem.

Megkérdezni sem merem, annyira naiv, idealista és romantikus a kérdés: lehet, hogy jobb lett a világ, mint volt, lehet, hogy jobbak lettek az emberek? Krisztus az Istenem, egy 1100 éves vén nemzet fiaként örülnék, ha hinni tudnék ebben, de be kell vallanom, erősen kételkedem, hogy így lenne. Sőt, inkább az a benyomásom van, hogy a világ egyre gonoszabb, erőszakosabb, önzőbb, beszűkültebb és butább lesz.

Az államalapító Szent István ünnepére készülünk, aki a maga módján nagyobb adakozó volt, mint a negyven említett amerikai bármelyike: nem pénzt, hanem jövőt, reményt, hitet és hazát adott nekünk. Máig tartó érvénynyel. Ha pénzt adott volna, hol lenne az már? Persze nem nézem én le a pénzt, végül is az mozgatja a világot, de szörnyű veszélyes eszköz: bármire – megismétlem: bármire – felhasználható, jóra és rosszra, nemzetépítésre és háborúra, oktatásra és ölésre egyként. Aki pénzt ad, de nem felügyeli annak helyes elköltését az utolsó fillérig, valójában felelőtlen, rosszabb esetben cinikus. Utalnék rá, hogy bevett, elfogadott, rutineljárás, hogy az afrikai éhezőknek gyűjtött pénzek egyszer csak fegyverszállítmányokká válnak, és az éhezők számát nem jóllakás útján kezdik csökkenteni.

Nem véletlenül jutott eszembe Afrika, az ottani nyomor, ugyanis, ha valóban jótékonykodni akarnak az amerikai milliárdosok, és nem burkolt befektetéseket létesíteni, elsősorban Afrikára kell koncentrálniuk, mert annak egyes vidékein minden emberi képzeletet felülmúló a nyomor. Gondok, bajok persze sokfele vannak Európában is, nálunk is, de – Istennek hála – mi nem szorulunk rá erre a sajátos adakozásra. A nemzetalapítónk ünnepe előtti napokban, talán voltak e hírnek olyan olvasatai is, hogy e negyven vidám és dúsgazdag amerikai igazán hozzánk vághatna néhány tíz- vagy százmilliócskát. Nem tudom osztani a véleményüket. Én a magyarság részére pénzt nem kérnék az amerikai nagytőkésektől, eddig is megvoltunk adományaik nélkül, ezután is megleszünk.

De ha már a Szent István-napi hév feljogosít rá, hogy kérjek- kívánjak valamit ezektől a nagyvonalú adakozóktól Európa egyik legősibb állama, és talán legősibb nemzete részére, azt kérném, hagyjanak bennünket élni a saját, magyar szokásaink, mentalitásunk és tempónk szerint. Ne globalizáljanak, ne amerikanizáljanak, ne gyarmatosítsanak, ne manipuláljanak minket tőzsdéik, pénzviláguk és hírmonopóliumaik által. Vegyék tudomásul, hogy a világ tarka, és ebben a tarkaságban mi olyanok vagyunk, amilyenek vagyunk, és saját arcunkat szeretnénk hozzáadni az európai panorámához, saját nemzeti kottánk, és nem az euró-atlanti elvárások partitúrája alapján. Ha megteszik ezt, többet adnak, mint azt pénzátutalásokkal tehetnék.

Aztán hever itt egy másik kivágat is arról, hogy a 25 évvel ezelőtti csernobili atomrobbanás óta erősen beteg az érintett, amúgy teljesen lezárt területek élővilága. Sok rákos daganattól szenvedő madarat találtak a körzetben. Valami okból a fecskék között különösen sokat.

Ukrajna egén rákos fecskék cikáznak. Méghogy jobb lett a világ…

Szőcs Zoltán