vissza a főoldalra

 2010.12.03. 

Lehetnek-e meddők könnyeik s imáik?
Ivan Szergejevics Turgenyev: Apák és fiúk

Felnőtt korában Németországban és Franciaországban élt a legnagyobb orosz írók egyike, Turgenyev. Párizs mellett temették el egy faluban. Sok novellát és egy-két regényt írt a széles Oroszország nagy történelméről. A legtöbbet a parasztokról és köznapi emberekről írt, meg arról, hogy milyen mérhetetlen feszültség alakult ki Turgenyev korában az apák és a fiúk között. Oroszország látszatra nagy volt és mozdulatlan. Turgenyev is egy nagy családi birodalomban élt, 60 szobás kastélyban nevelkedett, apja tiszt volt, cári tiszt, indulattalan ember, nem pofozta muzsikjait, hanem pofoztatta. Az édesanya más volt. A híres, dúsgazdag asszony hangos szóval uralkodott birtokán és családján. Ő – szemben férjével – saját kezűleg pofozta fel cselédjeit, és üvöltött.

Talán innen a gondolata Turgenyevnek, hogy meg kellene írni az apák és a fiúk viszonyát. Meg is írta 1860-ban. A föld dübörgött lenn a mélyben Oroszországban. Senki sem sejtette, hogy egy fél évszázad után tombolni kezd a világ egyik leggonoszabb hatalma, a bolsevizmus. A szeizmikus jelek már mutatkoztak, Turgenyev ezeket érzékelte, ezért tudta megírni a világirodalom egyik legnagyobb művét, az Apák és fiúkat, a nemzedékek szükségszerű ellentéteinek az ellentétes magatartások típusainak felejthetetlen rajzát. Még csak egymásnak feszülnek az indulatok, még nem tombol a vérgőzös diktatúra, Leninnek még nem írták le a híres sorokat: „Kivégezni tízezer egyetemi tanárt és tudóst.” Amire Lenin ráírta: „Kevés, megkétszerezni számukat!” Még csak a föld dübörgött, de Ivan Szergejevics Turgenyev az Apák és fiúkban érthetően, merőben más irányba indult el és jutott el, mint kedvenc hőse, Bazarov, az anarchista.

Hallatlanul finom és pontos jellemrajzok, világos és áttekinthető regényszerkezet jellemzi a művet. Vegyük sorra Turgenyev regényének alakjait, figuráit és helyszíneit.

 Tehát az Apák és a fiúk. Az apa Nyikolaj Petrovics Kirszanov, jóindulatú, halkszavú, végtelenül kedves úr, aki a fiát szereti, meg szereti a maga módján a környezetét is. Nyikolaj Petrovicsot meglátogatja édes gyermeke, Arkagyij, aki az apai látogatáshoz magával viszi barátját, Bazarovot. Arkagyij tanulással van elfoglalva, csakúgy mint Bazarov, aki orvosi tanulmányokat folytat. Az apa házában – az is kényelmes orosz ház – lakik Fenyicska az ő kisfiával, a kicsiny fiú apja maga Nyikolaj Petrovics, és neki élettársa – a kor szokásaival ellentétesen – Fenyicska, az alacsonyabb rendű származék. Nyikolaj Petrovics bátyja Pável Petrovics, már robosztusabb egyénisége, őseredeti, konzervatív orosz. Az apa takargatja Fenyicskával kialakult viszonyát, de a fia leinti. Így szól szülőatyjára:

„Hagyd már abba, kérlek, ismételte meg önkéntelenül, élvezve fejlett és szabad gondolkodásának tudatát. Nyikolaj Petrovics egyik kezének ujjai között, mellyel még mindig a homlokát dörzsölte, ránézett, s mintha valami beleszúrt volna a szívébe, de rögtön meg is vádolta magát érte.”

Némi lelkiismeretfurdalás vagy szégyenérzet lakozhatott az apa lelkében. Az apa, a fia, és fiának barátja, Bazarov mentek a faluba.

„Mintha szándékos rendezés volna, csupa lerongyolódott paraszt jött szembe velük hitvány kis gebéken, hántott törzsű, letört ágú fűzfák álltak az út mentén, akár a koldusok; szinte csontig aszott, elhitványodott, hosszúszőrű tehenek harapdálták a füvet mohón az árkok mentén. Olyanok voltak, mintha csak most ragadták volna ki magukat valamilyen fenyegető, halálhozó karmok közül – az elerőtlenedett állatoknak ez a keserves látványa ezen a szépséges szép tavaszi napon felidézte az örömtelen és végtelen tél sok hóförgetegének, fagyának, havának fehér kísértését… Nem, nem, tűnődött Arkagyij, nem gazdag vidék ez, nem fogja meg itt a szemünket sem a jólét, sem a munkaszeretet képe; nem lehet, nem lehet, hogy ez így maradjon, átalakításra van szükség minden áron… De hogy lehetne ezt elérni, hogy kellene hozzáfogni?”

„Negyed óra múlva a két fogat megállt a piros bádogfedélell borított, fából épült, szürkére festett, csinos, új ház feljárója előtt. Ez volt Marjino.

Novaja Szlobodkának is hívták, de a parasztok zsellértanya néven emlegették.”

Arkagyij édesapja, Nyikolaj Petrovics és bátyja, Pável Petrovics beszélgettek, azt feszgették, hogy ki a fiú barátja, ez a Bazarov. Aztán kiderítették, hogy egy távolabbi falu orvosának fia.

„– Csakugyan, csakugyan. Akkor hát az az orvos apja. Hm! Pável Petrovics meghuzogatta bajuszát. no és maga, Bazarov úr, micsoda voltaképpen? – kérdezte rövid szünet után.

– Hogy Bazarov micsoda? – Arkagyij elmosolyodott. – Ha kívánja, kedves bátyám, megmondom én, hogy voltaképpen micsoda.

– Légy olyan szíves, öcsém.

– Nihilista.

– Hogy mondtad? – kérdezte Nyikolaj Petrovics. Pável Petrovics pedig a levegőbe emelte kését, melynek egy darabka vaj volt a penge végén, s meg sem mozdult ebben a helyzetben.”

Pável Petrovicsnak szemmel láthatóan nem tetszett Bazarov, a nihilista, kereste az alkalmat, hogy többet megtudjon róla, és lehetőleg kötekedjék is vele.

„Pável Petrovicsban már lobogott a türelmetlenség; aztán végre beteljesült, amire vágyott. Egy szomszéd földbirtokos került szóba. „Szemét ember, arisztokratácska” – jegyezte meg Bazarov egykedvűen. Pétervárott egyszer találkozott vele.

– Engedje meg, hogy megkérdezzem – kezdte Pável Petrovics, és reszketett az ajka, az ön felfogása szerint „szemét ember” és „arisztokrata” egyet jelent?

– Én azt mondtam, arisztokratácska – felelte Bazarov hanyagul hörpintve teájából.

– Igaz, de én azt hiszem, hogy az arisztokratáról ugyanaz a véleménye, mint az arisztokratácskákról. Kötelességemnek tartom kijelenteni, hogy ebben a kérdésben nekem más a véleményem.

– „Arisztokratizmus, liberalizmus, principiumok” – szólalt meg közben Bazarov – ha elgondoljuk, mennyi idegen szó, mennyi haszontalan szó! Az orosz embernek ingyen sem kellenek”.

– Ezek után nem értem önt, ön sértegeti az orosz népet. Nem értem, hogy lehet elzárkózni a prenszipek és a szabályok elismerése elől. Mi vezetheti hát önöket a cselekvésükben?

– Megmondtam már bácsikám, hogy mi nem ismerünk el tekintélyeket – avatkozott a vitába Arkagyij.

– Az vezet a cselekvésben, amit hasznosnak ismerünk el – felelte Bazarov.”

… „– Mégis engedjen meg – szólalt meg Nyikolaj Petrovics. Ön tehát mindent tagad, vagy pontosabban kifejezve mindent rombol… No de építeni is kell.

– Ez már nem a mi dolgunk, előbb meg kell tisztítani a helyét.

– Nem, nem – kiáltott fel Pável Petrovics hirtelen kitöréssel, – nem akarom elhinni, hogy önök uraim helyesen ismerik az orosz népet, s hogy követeléseinek és törekvéseinek önök volnának a képviselői. Nem, az orosz nép nem olyan, amilyennek önök elképzelik. Szentül tiszteli hagyományait, patriarchális, hit nélkül nem élhet.”

A vita elmélyült. Az apák nemzedéke szemben állt a fiúk nemzedékével. Summázatként hozzá is tette Pável Petrovics:

„– Én abban az esetben fogok egyetérteni önnel – tette hozzá felállva –, ha rámutat legalább egyetlenegy intézményre mai orosz családi vagy közösségi életünkben, amely nem hívja ki a legteljesebb és legkíméletlenebb tagadását.

– Akár egymillió ilyen intézményre rámutatok – kiáltott fel Pável Petrovics –, millióra! Itt van például mindjárt a faluközösség. Bazarov ajka hideg mosolyra torzult.

– No, ami azt a faluközösséget illeti, arról beszéljen inkább az öccsével, ő most úgy gondolom, gyakorlatban kipróbálta, hogy mi az a faluközösség, a kéz kezet mos elve, a józan megfontolás és más eféle históriák.

– De a család, ám család is abban a formájában, ahogy megvan az orosz parasztnál! – kiáltotta Pável Petrovics.

– Azt hiszem, önre nézve is jobb lesz, ha ezt a kérdést nem bolygatjuk meg alaposabban. Alighanem hallott az apósok és menyek igen bizalmas kapcsolatáról. Fogadja meg tanácsomat Pável Petrovics, adjon magának kétnapi határidőt; mert így kapásból aligha fog olyan intézményt találni.”

És feltűnik Turgenyev regényének lapjain a gyönyörű hercegnő.

„Néhány nap múlva megvolt a kormányzói házi bál. Az ünnep hőse, igazi hőse Matvei Iljics volt. A kormányzósági nemesi marsall mindenkinek kijelentette, hogy az iránta érzett nagyrabecsülés hozta ide le, a kormányzó pedig még ott a bálon is, még helyhez kötve is tovább intézkedett. Jött-ment, kedves volt az urakkal, és bókolt a hölgyeknek. A bálon egyszer csak izgatottan szóltak, megjött Ogyincova.

– Kiféle nő ez? – érdeklődött. Nem hasonlít a többi fehérnéphez. Megvárták a négyes végét, Szitnyikov odavezette Arkagyijt Ogyincovához, de aligha lehetett jó ismerőse, mégis belegabalyodott mondanivalójába.”

Száz szónak is egy a vége, Arkagyij jóvoltából Ogyincova hercegnőt megismerte Bazarov, a nihilista. Mind Arkagyij, mind Bazarov talpig beleszerettek a gyönyörű hercegnőbe. Ez a „beleszeretés” nem olyan közregényes színvonalon történt, hanem finoman, alig néhány szóval vagy mozdulattal, szóval légiesen.

„Arkagyij pedig véglegesen eldöntötte magában, hogy szerelmes Ogyincovába, csendes búnak adta át magát.”

De milyen is az orosz lélek, a sirokaja dusa, a széles orosz lélek? Mindjárt kiderül, ha arra figyelünk, hogy hogy alakultak az érzelmek Bazarovnál.

„– Bazarov nagyon szerette a nőket, és a női szépséget, de a szerelmet a szó eszményi, vagy ahogy ő szokta mondani romantikus értelmében badarságnak, megbocsáthatatlan ostobaságnak nevezte, a lovagi érzelmeket torz vagy beteges képzeteknek tartotta, többször kifejezte csodálkozását azon, hogy a Toggenburgot valamennyi minnesängerrel és trubadúrral együtt miért nem zárták be a bolondok házába.”

Ez a szerelem, ez a kettős vagy kétirányú szerelem vezet el végül a kifejlődéshez. Arkagyij végül Kátya mellett köt ki, a fiatal, csinos nőnél, akihez társul szegődik. Arkagyij édesapja polgári értelemben is rendezi kapcsolatát Fenyicskával, aminek a fia nagyon örül, a bátyja már kevésbé. És Bazarov otthagyja Arkagyijjal együtt a fényes világot, és elindulnak Oroszországba. Útközben megállnak a nihilista Bazarov szüleinél. Kövessük őket az öreg szülék házába.

„Bazarov kihajolt a tarantaszból, Arkagyij pedig barátja háta mögül kidugta a fejét, s meglátott az úri ház lépcsőjén egy magas, szikár embert, borzas haja és finom sasorra volt, régi katonakabátját kigombolva hordta. Ott állt két lábát szétvetve, hosszú szárú pipát szívott, s hunyorított a napfényben. A lovak megálltak.

– Végre csak megjöttél – köszöntötte az apja Bazarovot, s tovább pipázgatott, pedig a csibuk csak úgy ugrált az ujjai között.

– No szállj le, öleljük meg egymást.

S ölelgetni kezdte a fiát…

– Jenyusa, Jenyusa – szólalt meg egy remegő női hang. Kitárult az ajtó, s küszöbén megjelent egy kövérke, alacsony öregasszony. Fehér főkötő és tarka, rövid kabátka volt rajta. – Jaj, jaj – sóhajtozott, megtántorodott, és el is esett volna, ha Bazarov meg nem fogja. Az asszony két kövér karja egy szempillantás alatt a nyaka köré fonódott, feje a melléhez tapadt, s csend lett. Csak az édesanyja szipogása hallatszott.

Az öreg Bazarov nagyokat sóhajtott, és erősebben hunyorgott.

– Elég már, no, Arisa, elég már! Hagyd abba – szólalt meg az apa, egy pillantást váltott Arkagyijjal, aki mozdulatlanul állt a tarantasz mellett, mielőtt még a bakon ülő paraszt is félrefordult -, erre igazán nincs szükség! Hagyd már abba, kérlek.

– Jaj, Vaszilij Ivanics – rebegte az öregasszony –, végre egyszer láthatom a lelkemet, galambomat, Jenyuskámat… – s nem lazítva karja szorításán, könnyáztatta, gyűrött, meghatott arcát elvonva Bazarovtól, szinte már komikusan boldog szemmel nézett rá, s megint viszszahullt a mellére.

– No persze ez mind a dolgok természetéből következik – mondta Vaszilij Ivanovics –, de jobb lesz, ha bemegyünk a szobába. Vendég is érkezett Jevgenyijjel. Bocsásson meg – tette hozzá Arkagyij felé fordulva, s bokáit könnyedén összeütve –, hiszen megérti, az asszonyi gyengeség; no és az anya szíve…”

… „ Hat kis szoba volt az egész házban, egyiket, azt, amelyikbe kedves barátainkat vezette, dolgozónak hívták. Vaskos lábú asztal állt a két ablak közelében, régi portól feketéllő, szinte kormosnak látszó iratok hevertek rajta; a falakon török fegyverek függtek, nagajkák és kardok, két térkép, valamilyen anatómiai rajzok, Hufeland arcképe (német orvos és szakíró), hajból font monogram fekete keretben, s üveg alatt egy diploma; két karéliai nyárfából készült, hatalmas szekrény között egy itt-ott besüppedt, és szakadozott bőrdívány állt; a polcokon könyvek, skatulyák, kitömött madarak, üvegek, fiolák rendetlen halmaza; az egyik sarokban egy eltört áramfejlesztő gép.

– Figyelmeztettem már, kedves látogatóm – szólalt meg Vaszilij Ivanovics –, hogy mi, hogy úgy mondjam, úgy élünk itt, akár holmi szabadtáborban.

– Ugyan hagyd el már, mit mentegetőzöl? – vágott a szavába Bazarov. – Kirszanov jól tudja, hogy mi nem vagyunk krőzusok, s hogy neked nincsen palotád. Most az a kérdés, hogy hol szállásoljunk el.”

Turgenyev nagyon jól ismerte az orosz népet, nemcsak az arisztokratákat és arisztokratácskákat, hanem az értelmiségieket meg a földhöz ragadt népet.

Azt írja az Apák és fiúkban:

„– Arina Vlaszjevna egészen jellegzetes, régi szabású orosz nemesasszony volt: kétszáz esztendővel ezelőtt kellett volna élnie, a régi Moszkva idejében. Nagyon istenes, érzékeny lélek volt. Hitt minden elképzelhető jelben, jövendölésben, álomban, kuruzslásban; hitt a hívő eszelősökben, házi szellemekben, erdei manókban, baljóslatú találkozásokban, szemmelverésben, népi gyógyító szerekben, nagycsütörtöki sóban, a közeledő világvégében; hitte, hogy Húsvét vasárnapján az éjféli misén nem alusznak el a gyertyák, jó termés lesz tatárkából, s hogy a gomba nem nő többé, ha emberi szem látta; hitte, hogy az ördög szeret vizek táján kóborolni, s hogy minden zsidónak vérfoltocska van a mellén, fél az egértől, a siklókígyótól, békától, verébtől, piócától, mennydörgéstől, hidegvíztől, léghuzattól, bakkecskétől, vörös hajú embertől, fekete macskától; gonosz lelket sejtett tücsökben, kutyában, nem evett sem borjúhúst, sem galambhúst, sem rákot, sem sajtot, sem spárgát, sem csicsókát, sem nyúlhúst, sem görögdinnyét, mert a felvágott görögdinnye Keresztelő János fejére emlékeztet; az osztrigáról csak borzongással beszélt; szeretett jót enni – szigorúan böjtölt, tíz órát aludt a huszonnégyből, és ha Vaszilij Ivanovicsnak a feje megfájdult, egész éjjel nem feküdt le egy Alekszics vagy Kunyhó az erdőben című könyvön kívül mást nem olvasott, legfeljebb két levelet írt egy esztendőben, de háztartásában külön kitűnően értett gyümölcsaszaláshoz, befőzéshez, bár semmihez sem nyúlt hozzá a saját kezével, általában nem szívesen mozdult el egy helyből. Alina Vlaszjevna nagyon jó asszony volt, és egyáltalán nem volt buta a maga módján. Tudta, hogy vannak a világon urak, akiknek parancsolniuk, s van az egyszerű nép, melynek szolgálnia kell. Ezért nem vetette meg sem az alázkodást, sem a földig hajlást; de az alája rendeltekkel szelíden bánt és jóságosan, egyetlen koldust sem bocsátott el alamizsna nélkül, soha senkit meg nem ítélt, bár maga is pletykált néha-néha.”

Csak megjegyzem, a világ legszebb leirata ez a szövegrész egy egyszerű orosz öregasszonyról. Szívcsordulásig szóló leírás ez.

 Vannak a világirodalomnak feledhetetlen arcai, egymástól teljesen függetlenül regényeket is sorolhatunk, legalábbis az én regénytáramból. Gondoljunk csak Reimont Parasztjára, milyen arca volt az öreg megcsalt parasztnak és milyen arca volt a csaló fiának. Vagy vegyük elő Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regényét. Képesek vagyunk felidézni az egymással beszélgető két öregurat? És feltűnik lelkünkben az ő „belsejük”? Ez az irodalom, Turgenyev Apák és fiúk című könyve a legszebb irodalom az irodalomban.

De fejezzük be a regényt. „Bazarov és Arkagyij másnap elutaztak.” Bazarov elkapta a kolerát, valakit gyógyított, s megindult a halál felé. De még egyszer szeretett volna találkozni Ogyincovával, a hercegnővel. S a hercegnő rövid úton felkereste Bazarovot a halálos ágyánál. Szép vallomást hallunk a könyvből. Szépet, és hamisítatlant. Bazarovot, a nihilistát a licssnij csiloveket a „fölösleges embert” eltemették. És az utolsó bekezdés így szól:

„A közeli falucskából gyakran meglátogatja a sírt két megroskadt öregember – egy férfi és az életpárja. Egymást támogatva jönnek, elnehezült lábakkal: odamennek a rácshoz, térdre borulnak ott, sokáig és keservesen sírnak, sokáig és figyelmesen nézik azt a néma követ, amely alatt fiuk fekszik; egy-egy rövid szót váltanak, letörlik a port a kőről, megigazítják a két fenyőn az ágat, megint imádkoznak, és nem tudják elhagyni a helyet, ahol úgy érzik, közelebb vannak a fiukhoz, fiuk emlékéhez… Lehetnek-e meddők könnyeik s imáik? Lehet az, hogy a szeretet a legszentebb és legodaadóbb szeretet ne legyen mindenható? Ó, nem. Akármilyen szenvedélyes, bűnös, lázadó volt a szíve, mely eltűnt a sírban, a halmán növő virágok nyugtalanság nélkül néznek reánk ártatlan szemükkel; nemcsak az örök nyugalomról beszélnek nekünk, a „közömbös” természetnek arról a nagy nyugalmáról; az örök megbékülésről és a véghetetlen életről is beszélnek.”

Oroszország jobban tette volna, ha Turgenyev útját követi, és nem a mindent tagadók világát, ami a borzalomhoz vezetett.

 (Turgenyev: Apák és fiúk, Európa Kiadó, 1972.)

Győri Béla