|
 2010.12.03.
Roráté
A középkori
latin Mária-misék jellegzetes kezdőszavai, – „Rorate coeli
de super”, magyarosan „Harmatozzatok ti egek, onnan felülről,
és ti felhők hullassátok az Igazat”(Izajás 45, 8),– már
gyermekkoromtól mélyen belevésődtek a lelkembe. Még járni is
alig tudtam, amikor szüleim a nyakukban, felváltva vittek a
hajnali róráté-misékre.
Korán kellett kelni, de a kivilágítatlan utcák, a még
alvó falu havas frissessége, a hidegben nyikorgó cipőtalpak,
aztán a fényárban úszó templom, az evangélium alatt megszólaló
harang és csengő, a mise végi székely, archaikus dallamú Úrangyala
valósággal elvarázsolt minket: kicsiket és nagyokat. Valami
sejtelmes borzongás, kíváncsisággal elegyedett csodálat lett
úrrá bennünk. Mintha kitapinthatóan éreztük volna, hogy
megnyílt az ég, hogy nem csak havat küldött, hanem egy kissé
a mennyország ajtaján is bepillanthattunk. A hideg, és egyre sötétebb
éjszakákba a hajnali gyertyafény már egy kis világosságot, lélekmeleget
is belopott.
A gyulafehérvári kisszemináriumi és főiskolai évek
alatt advent első vasárnapjának hajnala újból és újból előhozta
bennünk ezt a földöntúli vágyakozást és várakozást.
Ezeken a hajnalokon a kispapok kórusa sorra látogatta a növendékek
és a tanárok lakását, megállt az ablak alatt és rázendített
a csodálatos rorátéra, négy szólamban, majd apránként az
ablakokban meggyúltak a gyertyák, és mindenki felébredve köszöntötte
az adventet.
Fekete István novelláját a Ghymes együttes és Rudolf Péter
„fogta meg” úgy, hogy felnőtt fejjel akárhányszor
hallgatom, nem tudom megállni elérzékenyülés nélkül.
Mi teszi a rorátét mássá, mint a többi, egész évi
reggelek, reggeli liturgiák? Mért van az, hogy a karácsonyvárás
időszakában valami elemi erővel törnek fel belőlünk az őszinte,
tiszta vágyak a jóság, a szeretet, ez elfogadottság után? Talán
azért, mert mi magunktól nem vagyunk képesek az újjászületésre,
mi magunkat nem tudjuk kihúzni a slamasztikából. Hisz
„mindent könnyebb elrontani, mint megjavítani, könnyebb pusztítani,
mint alkotni, könnyebb rombolni, mint építeni. A gyógyszereknél
hatékonyabbak a mérgek, az ezerjófűnél a gyilkos galóca, könnyebb
összezavarni, mint elrendezni, könnyebb süllyedni, mint
emelkedni” (Buji Frenc). Az adventi mennyhasító hajnalok, a
karácsonyi készület elcsendesítő percei azonban tudtul adják
a jó hírt: a Megváltó személyesen, hozzánk jön. Nem pusztán
a fizetésemelést, vagy a csomagot várjuk, nem egy másik kormánynak
vagy valutaalap-segélynek kell megérkeznie, hanem magának Jézusnak.
Aki már eljött kétezer évvel ezelőtt, de minduntalan
kopogtat. A prófétákat nem lehet egy napon emlegetni korunk szélhámos
nostradamusaival, kártyavető javasasszonyaival vagy horoszkópkészítőivel.
A megtestesült Ige eljött, a teremtés elindult az Alfától az
Omega felé: Isten országa elkezdődött. Pilinszkyvel azt is
mondhatnánk, arra vágyakozunk, ami megtörtént, és arra emlékezünk,
ami be fog következni…,”meg kell tanulnunk vágyakozni az után,
ami a miénk.” Ha egy nem várt ismerős, egy kellemetlen vendég
jelenti be érkezését kedvesen visszatartjuk, kikapcsoljuk a
mobilt: ’nem vagyunk elérhetők’! De ha olyan látogatónk ígérkezik,
akit rég várunk, minden tennivalónkat úgy rendezzük, hogy
mire jön, otthon legyünk. Samuel Becket Godotra várva című drámájában
a két főszereplő arról beszélget, mi lesz, ha Godot eljön.
Egyikük, Vladimir pedig ezt mondja: „Ha eljön, akkor mi meg
vagyunk mentve!”
Ha Isten eljött, – és most is eljön, – akkor mi meg
vagyunk mentve. Eljön, csak éppen legyünk otthon. Ezt akár
adventi prioritásnak is fel lehetne fogni. Hogy Isten kerüljön
életünkben az első helyre.
Harmatozzatok! Az Égi Harmat már elhozta az idei december
havát. Karácsonyig épp elég időnk van, hogy elinduljunk befelé…Feléje.
Ha feltörnek hamisítatlan, igazi vágyaink, hagyjuk, hogy
vezessenek. Akkor beszédes lesz a csend, a dizájn mögött igazi
értékekre lelünk. Tiszták, hamvasan frissek, áttetszően
csillogók leszünk, mint az első hó, mint a betlehemi Gyermek.
Sebestyén Péter
(Forrás:
erdely.ma)
|
