vissza a főoldalra

 2010.12.03. 

Szentség és alkotmány

Van az Újszövetségnek egy furcsa mozzanata, amit kétezer év után sem értett meg igazán a keresztény morál, ezért vagy hallgat róla, vagy sajátos botrányként éli meg. Alapvetően nem arra gondolok, hogy ott a Golgotán nemcsak egy, de három kereszt állott, és Jézust két bűnöző között végezték ki – (ezek Márk és Máté szerint „rablók”, Lukács szerint „gonosztevők” voltak, János szerint „más kettő”, a Vulgata szerint „latrok”, akiknek az egyházi hagyomány a nevét is tudni véli: Dismas a jobboldali, Gesmas a baloldali) –, sokkal inkább utalnék arra, ami a keresztre feszítés alatt történt.

A jobboldali lator ugyanis, haláltusájának perceiben felismerte Jézusban az Isten fiát, az ártatlanul elítéltet, és megkérte őt, hogy emlékezzen meg majd róla eljövendő országában. Jézus felelete több mint megdöbbentő volt: „Bizony mondom néked: Ma velem leszel a paradicsomban”. Nem tartom magamat igazán Biblia-ismerőnek, de azt hiszem, hogy az egész Újszövetségben ez az egyetlen precedens arra, hogy Jézus de facto biztosít valakit az üdvösség felől: Dismas, a halálra ítélt jobboldali rabló-lator, aki, ki tudja, talán még gyilkolt is korábban, az első és egyetlen ember a Bibliában, akinek Jézus személyesen megadta az örök üdvösséget, így róla minden kétséget kizáróan tudható, hogy üdvözülni fog! Nincs is azon semmi csodálkozni való, hogy később, Szent Dismas néven, mint a haldoklók védőszentje, szentté avattatott, és máig a szentek között van az egykori útonálló.

Nos, ebben a történetben van valami nehezen kezelhető, botrányszagú, „jobb hallgatni róla” jelleg. Ugyanúgy, mint Jób sorsában, vagy a tékozló fiú méltánytalannak tűnő, nem egészen kiérdemelt családi megdicsőülésében: valahol mélyen bántja igazságérzetünket.

Kár pedig, hogy így van, ez ugyanis arra utal, hogy nagyon röghöz ragadt módon, antropomorf perspektívából látjuk a világot, nem értve az Isten logikáját és távlatait. Hiába mondja el a gyerekeknek hittanórán a lelkész, hogy a világ Isten órája, amelyben a hátra forgó fogaskerekek is előre viszik a mutatót – vagyis a látszólagos értelmetlenségeknek is értelme van –, ezt az összefüggést még felnőtt korban sem értik meg sokan. Pedig, ha értenék, felfognák azt is, hogy a golgotai jelenetben csak látszólag, a csőlátásúak szemében történt botrányos tévedés, valójában Jézus a szeretet, a megbocsátás, az igazságosság, a méltányosság, a tisztaság eljövendő keresztényi korszakát alapozta meg Dismas nem várt megdicsőítésével. Itt Jézus szempontjai a mértékadóak, nem a bámészkodó kibiceké. Meg kell tanulnunk végre: az ellentmondások nem mindig azok, lehetnek ugyanis nézőpontok, ahonnét figyelve sokkal inkább evidenciák.

De megérteni azt, hogy a visszaforgó fogaskerék esetenként szolgálója, sőt nélkülözhetetlen feltétele lehet az előrejutásnak, nem csak a teológiában nehéz. A politikában is sokak foga beletört már ebbe a rébuszba. Az elmúlt hetek központi sajtótémája azon kétségbeesett óbégatás körül forog, hogy a Fidesz korlátozta az Alkotmány Bíróság (AB) ítélkezési jogkörét, ami – így érvelnek az aggódók – önmagában véve is alkotmányellenes lépés. Na már most – kérdezik diadalittasan ugyanők, élükön Sólyom Lászlóval, akinek a Népszabi szerint „felfordult a gyomra” az új alkotmányozási tervtől –, lehetséges-e alkotmányellenes eszközökkel védeni az alkotmányt? Lehetséges-e erőszakkal megvalósítani az erőszakmentességet? Lehet-e fegyverrel védeni a békét? Lehet-e piszkos kézzel tisztogatásba fogni? Lehet-e bontással építeni? Amennyire teátrálisak ezek a kérdések, annyira nyilvánvaló rájuk a válasz: igen, lehet. Példa erre minden forradalom, amelyet a világtörténelem eddig feljegyzett, de példa rá az ősz is, amely nélkül sohasem lehetne új tavasz, és példa a holnapi hajnalt, az új napot és új lehetőségeket garantáló mai alkony.

A jog, így az Alkotmánybírósági működés is, két dologban hasonlít a fákhoz. Egyrészt abban, hogy ha ügyesen visszanyesik a nem kívánt hajtásokat, utána sokkal erősebb és termőbb lesz. Másrészt pedig abban, hogy soha nem nőhetnek az égig. A jelek szerint a Fidesz nem téved, amikor úgy ítéli meg, hogy az AB ma nincs teljesen a helyén, és bármennyire törvényes, legitim is a működése, néha inkább árt, mint használ. Ugyanis bizonyos társadalmi, politikai, gazdasági anomáliákat – (pl. a BKV, FKF, Posta százmilliós végkielégítései, a Hagyók trónra emelése és regnálása, a Gyurcsányok országvesztése) – megszüntetni nem tud, nem akar, mert azok ellen fellépni nincs jogköre, de ha a Fidesz-kormányzat lép ellenük, akkor az alkotmányosság nevében pajzsot tartanak eléjük. Itt valami nem stimmel. Ha a közpénzek gátlástalan lenyúlása, politikai pártok által dirigált elprédálása nem alkotmányellenes – hiszen az AB mindvégig néma volt! –, de az ellopott javak visszaszerzésére irányuló adóhatósági lépések annak minősülnek, akkor itt valóban megérett az idő egy nagy alkotmányreformra. Minél mélyrehatóbb legyen, és minél hamarébb!

Valójában nem is új probléma ez, talán régebbi, mint maga az AB. Utalnék rá, hogy évtizedek óta visszaköszönő társadalmi panasz van arra, hogy a rendőrségi, ügyészségi eljárásjog pimaszul sokat kedvez a bűnözőnek, leplezetlenül védi annak „személyiségi jogait”, nem árulja el nevét, etnikumát, nem mutatja orcáját, miközben néha fütyül az áldozatra.

Tik-tak-tik-tak: ketyeg Isten órája. Csak el ne késsünk.