2010.12.24.

Karácsonyi kaland Kárpátalján

A szerzetestanároknak az iskolai szünet mindig alkalom volt arra, hogy lelkipásztori feladatokat lássanak el, hiszen a szorgalmi időszakban erre alig volt lehetőségük. Én 1989-től 1997-ig, - amíg Kárpátaljára nem költöztem, - éltem a lehetőséggel. Mint ferences szerzetestanár minden karácsonyt és a húsvét ünnepét Kárpátalján töltöttem. Ezáltal is segítséget nyújtva az ottani lelkipásztoroknak. Főként az élemedett korú helyi papoknak voltam segítségükre, akik nyolc - tíz falut láttak el szolgálatukkal.

1992 karácsonyán német rendszámú kocsival mentünk Kárpátaljára egy német állampolgárságú magyar rendtárssal, hogy az éjféli szentmiséken a hívek rendelkezésére álljunk. Pocsék időben, csúszós úton, havas esőben keltünk útra december 24-én korán reggel Esztergomból Munkácsra. A záhonyi átkelőnél megvolt a szokásos tömeg, több órás várakozással, körülményes és hosszadalmas vámvizsgálattal. Amikor ránk esteledett, akkorra az időjárás szigorúbbra váltott, már csak magában a hó esett és fagyott rá az útra. Útitársam, Nádor Albert atya nagy terveket forgatott fejében. Egy évvel korábban, amikor meghallotta, hogy Kárpátalján vannak magyar mellett németajkú községek is, elhatározta, hogy a német ferences provinciából eljön a kárpátaljai német hívek lelki gondozására. Ő valamikor 1956 végén hagyta el az országot. A bakonyi bányát, - ahol munkát kapott, mert a rendek feloszlatása után szerzetesi múltja miatt nem vethették fel a papi szemináriumba, - könnyű szívvel cserélte fel a németországi szerzetességgel. A bajor provinciába kérte felvételét, ahol a teológia elvégzése után fel is szentelték pappá. Hosszabb ideig Németországban lelkipásztorkodott, majd miután már a hatvanat betöltötte, úgy érezte, van még ereje egy hősies vállalkozásra. Az különösebben nem zavarta, hogy a németországi jól megszervezett körülményeket, a megszokott, arrafelé természetesnek számító luxust fel kell váltania az oroszok által tönkretett, lepusztított kárpátaljai életvitellel A hivatalos papírok, engedélyek ebben az ügyben lassan akartak megszületni. Ez a karácsonyi látogatás amolyan háztűznéző lett volna. Ennek megfelelően kellő feszültséggel várta utazásunk végét. Miután nagy nehezen átjutottunk a határon, fagyos, csúszós utakon, közvilágítás nélküli, sötét falvakon keresztül jutottunk el késő este Munkácsra Császti Gyula vikárius úr házához. A sötét utcán megállva Albert atya kilépett a jó meleg autóból és zutty!, térdig belecsúszott egy fedetlen szennyvizes aknába. Korábban igyekeztem őt felkészíteni minden várható és váratlan nehézségre, de ez azért így is meglepetés volt számára. A napi megpróbáltatásoktól megfáradt atya csak szűkölni tudott, amikor rázta le a lábára ragadt mocskot. No, Albert! – nyugtattam meg nevetve, - most érkeztél meg igazán Kárpátaljára! (Ez a megérkezés szerencsés kezdet volt, mert nem sokkal később Albert atya végleg Kárpátaljára költözött, és az ottani életformát, a napi meglepetéseket azóta is jól bírja. Nyolcvanon felül is változatlan lelkesedéssel szolgálja a kinti híveket.)

Csáti vikárius úr, aki nyolcvan körül járt, Albert atyát ott fogta maga mellett Munkácson, engem meg elküldött az akkori csehszlovák határon fekvő Szelmencre éjféli misét tartani. Ez volt az a híres hely, ahol a falut kettéválasztotta az örök csehszlovák-szovjet barátságot hitelesítő hatalmas szögesdrót kerítés rendszer. Itt évtizedeken át a temetéseken a halottas menetben elvitték az elhunytat a határon éktelenkedő kerítésig, hogy a túlsó oldalon levő rokonok is elbúcsúzhassanak tőle. Ha valaki hosszas kérelmezések után megkapta az engedélyeket, útlevelet, vízumot, fél napon át kellett utaznia száz kilométereket, hogy átvergődve a kiépített határátkelőn ellátogasson a szomszéd utcában levő rokonaihoz,

A körülbelül ötven kilométeres utat megjárni a jól karbantartott, megbízható német autóval, normál körülmények között nem lett volna nehéz. Azonban karácsony éjszakáján, sötét falvakon keresztül, csúszós, tisztítatlan és járatlan utakon bizony félelmetesnek tűnt. Azt tudtam, hogy elakadnom semmiképp sem szabad, hiszen segítségre ilyen körülmények között és ilyen lehetetlen időben nem számíthattam.

Mikor elhagytam a főútvonalat úgy Szürte környékén egyre inkább havasnak mutatkozott a táj és az út. A tél is szigorúbb, hidegebb arcát mutatta, a hó rendületlenül esett. Az idő sürgetett, mert közeledett az éjfél. Az út ismerős volt számomra, és azt is tudtam, hogy Szürte után egy jó nagy kerülőt le lehet vágni, ha az ember áthajt a szántások között egy dűlő úton. Le is tértem egy alkalmasnak látszó mellékútra, gondolván, hogy az vezet közvetlenül az általam keresett faluba. De hiába, mert a táj télen egészen másként néz ki, mint tavasszal, én meg utoljára húsvét tájékán jártam arrafelé. Eltévesztettem a járást. Néhány száz méter megtétele után nyilvánvaló lett, hogy rossz irányba megyek. Melegem lett, meg kivert a hideg veríték.Az utazók védőszentjéhez, szent Kristófhoz fohászkodtam, mert az út egyre szűkült és egyre mélyebben vágódott bele a földbe a szántások között. Megfordulni sem lehetett. Ráadásul az út iránya az akkori szovjet-csehszlovák határ felé vezetett. Kétségek kezdtek gyötörni. Mi lenne, ha ebben a friss hóban, vadidegen környezetben elakadnék? Megállni nem mertem, mert hátha nem tudok újból elindulni. Mi lenne, ha karácsony éjszakáján ferences ruhában egy német rendszámú alkalmi kölcsön autóval ott találnám magamat egy oroszul beszélő határőr szakasz őrszobájában? Ahelyett, hogy éjféli misét mondanék az ünnepre váró híveknek. Úgy tíz perc egyenletes tempóban megtett utazás végén azonban a mély út és a tájék ismét kitárult, és egy nagy gazdaságnak körvonalai mutatkoztak istállókkal, mezőgazdasági gépekkel. Az épületek között az út jó nagy térré tágult, és feldühödött kutyáknak a falkája sereglett az autó köré. Velük aztán végképp nem kívántam érintkezésbe lépni, ezért megállás nélkül kanyarodtam visszafelé. Megkönnyebbülten hajtottam a rendes országútra, és sietve igyekeztem Szelmencre, immár a rendes, kerülő úton. Nem kerestem én már semmiféle rövidítést! Éppen odaértem az éjféli misére. Mikor megláttak a hívek, meghúzták a harangokat, amelyek csengő-bongó hangjai az én hálás szívemben vidáman visszhangoztak. Nem rontottam el Isten ünneplő népének karácsonyát.

P. Reisz Pál OFM