vissza a főoldalra

 2010.12.24. 

Csurka István: Az új tartótiszt

Talán megengedi nekem a kedves olvasó, hogy folytassam fejtegetésem a múlt héten elkezdett témában, a hamis történelem kérdéskörében. Elemzésemhez bővítőlegesen és új szempontot képezve járul hozzá egy most kiadott kitűnő könyv, Gervai András: „Fedőneve: szocializmus” című s a titkosszolgálatokról, a beszervezési módozatokról, az áldozatokról és a nem áldozatokról szóló könyve. Találó a felosztás, amelyet Gervai alkalmaz. Leírja a kényszerítettség eseteit, a félig-meddig megzsarolt emberek történetét, valamint a karriervágyból alakoskodók jellemgyengeségét és későbbi gyáva menekülésüket. Érdekessége és előnye a műnek, amelyben írói látással és átéléssel előadott sorsok vonulnak el szemünk előtt, hogy sok alkalommal megnevezi az egyes hálózatba fogott vagy illesztett személyek tartótisztjeit. Jelentéseket ír le és elemez, de legerősebb eszköze, hogy miután leírta a beszervezett vagy a beszervezés elől menekülő ember körülményeit, szenvedéseit, jellemét, melléteszi a száraz jelentést és a főnökök jelentésekre rótt pőre utasításait. Ezekből pedig, miközben elvonul előttünk a szenvedő vagy megszorított ember, meglátjuk a másik oldalon a vaskalapos ávóst, a hivatásos jellemzúzót, a rendőrt, a párt harcosát, aki feltétlenül hisz tette helyességében és még gonoszságának a gyanúja sem merül fel benne.

Tulajdonképpen ez a gyanútlan, feltétel nélküli szolgálat, és – nehéz leírni, de mégiscsak az – a hit az, ami ma megdöbbenti az embert. 1956 forradalma után, mindjárt ötvenhétben, szép számmal akadnak fiatal emberek, alhadnagyok és hadnagyok, meglehet többnyire volt ávósok és bent, a rendőrségen is álnéven szereplők, akik a gonoszságot, a letartóztatást, a kínzást és az emberi sorsok tönkretételét, önvizsgálat, lelkifurdalás, kétely nélkül hajtották végre. Emberek, akik akármik voltak is néhány hónappal azelőtt, érte-e sérelem őket vagy sem, harcoltak-e a maguk oldalán akkor, vagy gyáván menekültek, most ennyire feltétlen hívei annak, aminek összeomlása és megszégyenülése a szemük előtt játszódott le és amit a társadalom óriási többsége – tudták, tudniok kellett – megvetett és elítélt.

Miért? Hogyan?

A kérdést nem szabad felületes válasszal elintézni: bolsevikok, érdekből tették, hatalomra, kivételezésre, anyagi előnyökre, stb. vágytak, rossz emberek voltak. Többen voltak és hirtelen még többen lettek ahhoz, hogy ilyen egyszerűsítéssel meg lehetne úsznunk az elemzést. Már csak azért sem, mert ez az emberfajta, más alakban ugyan, ma is létezik. A felsorolt tulajdonságok, jellemgyengeségek és az érdek fennállt, de kellett lennie a dologban egy mélyebb történelmi kényszerítésnek. A vakság és a kíméletlenség ekkora fokozata nem alakul ki csak az emberi természet rosszra való ősi fogékonyságából és nem tart ki ennyire sokáig. Valami ránehezedett ezekre az emberekre éppen úgy, mint ahogy ránehezedett azokra is, akiket vertek, kényszerítettek, megaláztak, beszerveztek, vagy éppen kiengedtek a kezükből.

Ez a valami – félve mondom ki, de ki kell mondanom – a hamis történelem és a hamis történelem nehézkedési ereje. A hamis történelem is tényekből áll. 1956 után tény volt, hogy a Szovjetunió nagyobb, erősebb, több a tankja, és tetszése szerint tud elbánni a magyarsággal. 1945-ben megnyerte a második világháborút, mi, magyarok, meg elvesztettük. Az ezekből levezetett hamisítás, amely szerint nem megszállt és kifosztott bennünket, hanem felszabadított és új rendet vezetett be, megfellebbezhetetlen állítás volt, de nem volt a nemzet lelkében elfogadott igazság. De nemcsak maga a felszabadulás, hanem minden, ami belőle következett. Minden hamisság, hazugság, erőszak, rablás az igazság és a helyes út páncéljába lett bujtatva. A mindennapi élet apró tényeiig mindent átjárt ez a hamisság. Mint ahogy ennek 56 utáni megismétlődését is. Az egzisztenciális fenyegetés összekeveredett a titkosszolgálati erőszakkal. Az egész élet kényszer lett és kényszerítés. Erről az emberek idővel egyre kevesebbet beszéltek, el nem fogadták, de beletörődtek, s ezért az új nemzedékekben ez is valami ténnyé fejlődött ki. Amíg otthon, a családban az ifjúság megkapta a valós tájékoztatást, legalább foszlányokban, addig az új nemzedékek ellenálltak a hamis történelem nyomásának, amint a család szétesett és a valós tényeket mély hallgatás övezte az ifjúság elbizonytalanodott, nem tudta szétválasztani a hamis történelmet a nem hamistól.

A beszervezők és kihallgatók, az alhadnagyok és hadnagyok rétege, Erdélyben honos kifejezéssel „A Szerv” emberei kétfelől érkeztek. Egykori szegény családokból, ahonnan a szegénység sértettségét és úrgyűlöletét hozták, és nem hoztak semmilyen emelkedettebb megkülönböztetésre szolgáló műveltséget, amellyel megláthatták volna, hogy az a rendszer, amely őket anyagilag és hatalmi tekintetben felemeli – és el is választja a szegény otthontól, amelynek a sorsa nem változott, sőt esetleg romlott –, valójában a nemzetre nézve rossz rendszer. 1956-ig a rendszer erőszakszerveinek, pártapparátusának jelentős részét a durva, tanulatlan proletárok, a megkülönböztetésre képtelen emberek alkották. Ezek még kétely nélküli elvtársak lehettek. Ötvenhat után a kétely- nélküliséghez már más is kellett.

A Szerv másik, felső fele, a vezetők, szintén a sértettségből érkeztek, munkaszolgálatosak voltak, elvesztették hozzátartozóikat, de nekik nem nagy emelkedést jelentett a rendszerváltozás. Iskolázott, egykor jómódban élő emberek voltak és látták, hogy az elítélendő múlt rendszer nem olyan volt, mint amilyennek most beállítják. Őket a boszszú vezette és a félelem. A Moszkvából érkezettek közül sokan éppen, hogy megúszták a sztalini tisztogatást, és számukra minden eszköz megengedhető volt, hogy a hamis történelmet elfogadtassák a beosztottaikkal és az egész társadalommal. Mert a hamis történelem számukra az életet jelentette, nem csupán a hatalmat.

Így aztán a hamis történelem két rétegben borult rá a magyar társadalomra: a paraszti műveltségből, tartásból, a saját gazdálkodás öntudatából sem részesült és a legszegényebb városi proletársorból érkezők erőszakrendjének pofonjai és rúgásai révén, valamint a rájuk telepedő vezető réteg bosszúszomjából és uralomvágyából összeszőve. A századosok, osztályvezetők és parancsnokok kasztja, fel egészen Péter Gáborig, a saját bosszúja kivitelezésére alkalmazta a gyorstalpalókon betanított kádereket, és a népharagot is igyekezett ezekre terelni. A saját félelmét egye nagyobb kegyetlenségekkel csillapította. Az alhadnagyok elhitték, hogy van ellenség és azt fel kell számolni, a vezetők tudták, hogy ha nem teremtenek ellenséget, a sztalini rendszer őket számolja fel. Ezért alakult ki köztük az önfelszámolás képtelen, bizarr folyamata, egészen a Rajk per képtelenségéig. Ezt már csak a megfélemlített, a talajt vesztett káderek hihették el.

Így tehát az ötvenhat utáni megtorlás, a beszervezés és az aktagyártás két szennycsatornából ömlött öszsze, az elvakult, buta korlátolt proletár irigységből és vakságból, valamint a helytartók, a kínzásokat elrendelők és végrehajtók, az új osztály félelméből, amely meglátta, hogy ha a nemzet kitör a hamis történelem betonburka alól, akkor nekik befellegzett. A rendszert nem lehet megreformálni. Hruscsov kísérlete, amely 1953-ban, Sztalin halálával kezdődött és 1956-ban Budapesten bukott meg, a megreformálhatatlanság bizonyítéka volt. Bebizonyosodott, hogy a rendszer csak akkor marad fenn, ha totális. Ezért volt enynyire kegyetlen a magyar megtorlás.

Csakhogy van ám egy nagy buktató! Hruscsov XX. kongresszusa, Sztalin leleplezése, amely óriási felszabadító erővel hatott az egész világra és végeredménye a magyar forradalom, majd annak kegyetlen elnyomása lett, maga is hamis történelem. Akkor talán nem látszott, de mára már bizonyos, hogy Hruscsov a kommunizmus csak egy más mó-don hamis fejezete volt. Nemcsak féleredményei, visszafordíthatósága, súlyos belső ellentmondásai miatt, hanem mindenekelőtt bevallatlan célja miatt. A bevallatlan cél a szovjet sztalini-lenini rendszer megmentése, túlélése volt. A bevezetett reformok bizonyos könnyebbséget, jobblétet természetesen eredményeztek, sokakat kiengedtek a börtönökből, sokakat nem, de a cél a rendszer időnyerése volt. Jobblét és a szabadulás pedig járulék. A Szovjetunió megmaradt a Nagy Honvédő Háború győztesének, csak a győzelem érdemét vitatták el Sztalintól. A Generalisszimuszt kiemelték a mauzóleumból, majd a Kreml falából is, de Lenint még otthagyták. Elhatározták a tiszta leninizmusra való visszatérést. A háborúban szerzett birtokok, az egyáltalán nem szovjet hajlandóságú, más kultúrájú államok birodalomból való kiengedése, mint gondolat fel sem ötlött, ezeket Hruscsov és köre éppen úgy sajátjának tekintette, mint Sztalin.

A magyar forradalom felvetette a hamis történelem másik, ugyancsak alapvető kérdését is. Van a Nyugatnak, annak legnagyobb katonai erejének, az USA-nak új álláspontja Európa és a világ második világháború utáni felosztásáról? Még november 4-e előtt kiderült, hogy nincs. Az ugyancsak a maga hamis történelmét élő Nyugat, minden hidegháborús szembenállás ellenére biztosította Hruscsovot a status quo fenntartásáról. Ez a status quo természetesen Nyugatról nézve is hamis volt. Nem az a kérdés ugyanis, hogy milyen életformát teremtett, vagy hagyott kifejlődni a nyugati államokban, az általa megszállt országokban Amerika, hanem, hogy mi jogon tartja megszállva őket, és miért nem engedi saját belátásuk szerint fejlődni őket. Miért terjeszti más módon, de mégiscsak erőszakosan a saját demokráciáját – ami nem az, aminek mondják. Később pedig óriási hangerővel, dübörgő decibelekkel miért kényszeríti rá az európai nyugatra a pénz erejével a maga életformáját, hedonizmusát, fogyasztói társadalmát. A nyugati történelem is hamis. Versailles óta mindenképp, hamis. Amerika, amikor 1917-ben belépett az első világháborúba, Nagy-Britannia megsegítése céljából lépett be, de a világuralom megszerzése lett belépésének az eredménye. A Brit Világbirodalom komoly károkat volt kénytelen elviselni és az 1917-ben államcsínnyel uralomra került bolsevikok pedig, elsősorban nem Lenin, hanem Leo Trockij, Amerika segítségével megerősödtek. A második világháború előtt pedig, amikor Roosevelt elnök Anglia szövetségeseként belépett a konfliktusba, két diktatúra között választott, mint leterítendő között, a Hitleré és a Sztaliné között, és az utóbbit – a több áldozatot szedőt – választotta szövetségesnek. Sztalin legyőzte, amerikai segítséggel Hitlert, birodalmát kiterjesztette az Elbáig, de Amerika akármennyit is szavalt a demokráciáról és a szabadságról, egészen Reagan elnök idejéig várt a szovjet hatalmat valóban korlátozó lépésekkel. Egészen addig, amíg a szovjet rendszer magától fel nem bomlott. A felbomlás pedig egybeesett a szovjet kommunizmus megteremtésében oroszlánrészt vállaló orosz zsidóság kitelepedésével. Izraelbe, Amerikába, Angliába és Németországba indult meg kétmillió orosz zsidó, felmondva az együtt-

élést. Hátat fordított a saját múltjának. Nagy kérdés, hogy e nélkül a hátat fordítás nélkül Amerika hozzáfogott volna a Szovjetunió szétszedéséhez, a kockázatos művelethez?

A hamis történelemnek ezt a részét, alapját, kiinduló pontját eddig csak Szolzsenyicin tárta fel. A hamis történelmet viszont dollármilliárdokért írják, tanítják, sugározzák, zenésítik és sztárolják, világ-szerte. A gyermeket elviszik az óvodába és belép a hamis történelembe. Kijön diplomával a zsebében az egyetemről, és a hamis történelem alhadnagyává avatják. S a világ mégis változik. De éppen annyira nehezen, mint 1957-ben, amikor a tartótisztek, az alhadnagyok és hadnagyok megírják jelentéseiket a fedőnévvel ellátott jelentők jelentéseiről és hitet tesznek a szocializmus mellett. Valójában a hamis történelem érvényessége mellett. A történelem kivételes korszaka volt az, kivételesen sűrű, amikor egy pillanatra összeomlott a régi és ígéretes volt az új. Aztán a hruscsovi reformokról kiderült a hamisság és a nyugati történelemről is kiderült, hogy hamis. Tudta azt a „Képesi” hetvenkét osztálytársáról és iskolatársáról szóló jelentését felvevő és elemző Papp Endre tartótiszt, hogy amikor kommunistaként elemzi a magát kommunistának beállító „Képesi”, azaz Szabó István filmrendező növendék hithű mondatait, hogy mennyire összetartoznak ők ketten? Hogy minek a fogjai? Aligha. Ha sejtette volna, hogy az, aki félénken és lelkesen leadja neki a beszámolókat és a kisebb-nagyobb árulkodásokat, néhány röpke évtized után az Aczél- rendszer filmcsillaga lesz és az összefüggő kelet-nyugati hamis történelem Oscar-díjas totemszobra? Mint egykori és mindenkori hithű ember, mint kommunista? Oscar-dí-jat fog kapni, mert zsidó és kommunista? Ő meg majd latolgatja, hogy elég lesz-e neki a kiemelt nyugdíj?

Természetesen ezek a megjegyzések nem vonatkoznak Szabó István filmjének, filmjeinek képi, rendezői megvalósításának minőségére, különösen nem a Mefisztó színészi játékára (Brandauer), de arra igen, hogy az Oscar-díjas film bizony teljes mértékben a hamis világkép igazolása. A főhősnek hamis és nem hamis között kell választania, és halvány célzás sincs benne arra nézve, hogy a „nem hamis” kétes értékű és olyan engedményeket tett a náciknak, majd még inkább a szovjetnek, amelyek komoly kétségeket támasztanak nem hamissága iránt. Az alapművel együtt, amelyből készült a Nyugat hamis történelmének ódája ez a film. Gervai is megírja, hogy ebben a műben is, mint Szabó más filmjeiben is az értelmiségi ember hatalomhoz való viszonya ábrázoltatik, azt azonban, hogy az egész a hamis történelem igazolására szolgál, nem. Érdekes lenne volt tartótisztek szemszögéből is megalkotni ezt a filmet. Vajon nem ugyanez az eredmény jönne ki? Hiszen a hamis történelemnek csak egy végterméke van: az elrontott ember.