vissza a főoldalra

 2010.12.24. 

Mellőzik a civil szférát a Délvidéken

Forráshiányosak a vajdasági magyar civil szervezetek. Anyaországi támogatásból működik a vajdasági magyar civil szervezetek 80 százaléka, a kapott összegeket azonban kevésnek tartják. A helyi magyar civil szféra esélyeiről, helyzetéről, Miskolczi Józsefet, a szabadkai székhelyű délvidéki Magyar Civil Szövetség (CISZ) elnökét kérdeztem.

 – Egy kicsit pontosítanék. Mi, civilek nem azt mondjuk, hogy Magyarország adjon többet. Magyarország nem dúskál a javakban, annyit ad, amennyit bír. Ezért is köszönet és hála. Az elosztási módszer ellen berzenkedünk. Nem a mennyi, hanem a hogyan a kérdés. Kifogásoljuk, hogy az utóbbi nyolc esztendőben a civileknek semmi beleszólása sem volt abba, hogy a magyarországi támogatások miként kerültek elosztásra. Természetes, hogy ahol 4-5 ember dönt a sok százmillió forintos adományról, ott gyakran nem a közérdek érvényesül. Sok volt a rögtönzés és részrehajlás, a támogatás kiszámíthatósága pedig ismeretlen fogalom. Ennélfogva bármiféle vajdasági magyar civil fejlesztésről, vagy stratégiáról hiába álmodoztunk. A magyarországi hatalom soha nem kérdezte meg a vajdasági magyar civileket, hogy mit kellene támogatni, milyen elképzeléseink vannak. Csupán a pártpolitikusokkal tárgyaltak. Tudjuk mi, hogy alapvetően és mindenek fölött a pártok a felelősek a vajdasági magyarokért, de a civilek teljes mellőzése a támogatáspolitikában fájdalmas. Kampány idején „előveszik” a civileket, jól jön a segítségünk. Ugyanaz a célcsoportunk, csak mi egyesületi tagoknak, a politikusok pedig „Kedves Szavazópolgároknak” nevezik ugyanazokat a vajdasági magyarokat. A politikum és a civil szektor összehangoltabb, harmonikusabb együttműködése mindenki hasznára válna. Mi nem hatalmat akarunk, ám akit hatalomra segítünk, attól más viszonyulást várunk a jövőben. Mind a magyarországi támogatás elosztásában, mind a hazai, azaz szerbiai források kiharcolásában. Ne feledjük el: mi itt, Szerbia államának fizetjük az adót, amelyből nagyon keveset kapunk vissza. A civilek szinte semmit. Nálunk nincs állami civil alap, mint Magyarországon. Nálunk semmilyen adókedvezményt nem kapnak a vállalkozók a civilek támogatásakor. Sőt, Szerbia még a koldustól is alamizsnát kényszerít ki: az adományokra a civil szervezeteknek 2,5 százalékos ajándékozási adót kell fizetniük!

 – Önök szerint a nagy intézmények mellett alig van esélye a civil szférának. Melyek ezek a nagy intézmények?

– Államilag alapított és támogatott iskolák, színházak, médiaházak, könyvkiadók és mások. Ezek mind a magyarság szempontjából is hasznos és szükséges tevékenységet fejtenek ki, ám két emlőről táplálkoznak. A legmegdöbbentőbb, hogy a Szülőföld Alap még a saját adó- és egyéb forrásjövedelemmel rendelkező önkormányzatokat is támogatja! Ez előtt értetlenül állunk és megszűntetéséért harcolunk. Például a több százmillió eurós költségvetéssel rendelkező Szabadka önkormányzatát múltkoriban megtámogatták 4000 euróval a helyi irodák informatikai fejlesztésére. Ebből legalább 2 magyar civil szervezet vígan megélt volna. Tehát a Szülőföld Alap a kövér ludat hájjal kenegeti. A vajdasági magyar politikum javaslatára. Mert nem a civilek logikáját használják, csupán a pártpolitikai észjárásukat. Az pedig szűk. Vagy csemegézhetünk a legfrissebb „Szülőföldes” támogatások között, amikor a magyarországi adófizetők pénzéből simán átvállalják azokat a feladatokat, amelyek Szerbia dolga lennének. Szabadkai Műszaki Szakfőiskola – ahol jelentős magyar nyelvű oktatás is folyik – , 4 millió forintot kapott a „technikai management akkreditációjára” és még 2 milliót „konferenciaterem felszerelésére”; a csupán egyharmadnyi magyar diákkal rendelkező szabadkai közgazdasági középiskola 1 milliót „a pénzügyi adminisztrátor képzés fejlesztésére”; egy szintén szerb többségű műszaki iskolánál oktatói tehergépkocsi vásárlásába segítettek bele 1,5 millió forinttal; egy újvidéki alig-alig magyar középiskola számítástechnikai laboratóriumát fejlesztik 1 millióval; az alig-alig magyar zombori középiskolánál az akkreditált tanár-továbbképzést segítik 0,8 millióval. Ezek mind szerbiai állami feladatok! Az egyik község, azaz több mint 30 000 lakosú önkormányzat félmilliót kap „információ-biztonsági szabályzat és sérülékenységi analízis elkészítésére az önkormányzat számára”; más községben 1,3 millió forint „ECDL oktatás önkormányzati intézmények dolgozói részére”. Jut támogatás az önkormányzat informatikai stratégiájának kidolgozására, internetes elérhetőségi pont létrehozására a városházán, az önkormányzati, azaz állami hivatalnokok informatikai továbbképzésére… Ennyiből talán látszik, hogy Magyarország szemrebbenés nélkül átvállalja a szerbiai állam feladatát. Ezen kívánunk gyökerestől változtatni. Segítsük ugyanezeknek az oktatási intézményeknek a tanulóit, de magyar pénzből csakis a magyarokat. Nem az iskolák révén, hanem civil szervezetek által. Adjunk nekik így tankönyveket, vigyük őket tanulmányútra, versenyekre… Az önkormányzatok számára ez a „segítség” csepp a tengerben – viszont a civil szervezetek számára az egész tenger. A Vajdasági Magyar Civil Szövetség tanácskozásain egyértelművé vált, hogy nem apró kozmetikai beavatkozásra van szükség a magyarországi támogatáspolitikában, hanem gyökeres változásokra. Ezt a követelésünket továbbítottuk a vajdasági új Magyar Nemzeti Tanács Civil Szakosztályához, s az is elfogadta nagy részét.

 – Hogyan lehetne átalakítani a Szülőföld Alapot, valamint a délvidéki támogatási rendszert, hogy az önöknek megfelelő legyen? Ne csak pályázni lehessen, hanem legyen normatív támogatási rendszer is?

 – Újévtől megszűnik a Szülőföld Alap, s helyébe lép a Bethlen Gábor Alap. Volt az Illyés, jött a Szülőföld, lesz a Bethlen… Számunkra egyértelműen az Illyés döntéshozatali mechanizmusa volt a legjobb, s most is ezt kérjük és reméljük a Bethlen Gábor Alaptól, hogy hozza vissza. Volt vajdasági alkuratórium, annak döntéseit szakági bizottságok készítették elő, s így egy demokratikusan kialakított, több mint félszáz ember részvételével megalkotott javaslatot kapott a budapesti Illyés Kuratórium. Ezt kérnénk. Magyarország mondja meg, hogy mennyi támogatást tud adni, mire ad és mire nem, ám ennek a felosztását bízza ránk, vajdasági magyarokra. A végső döntést természetesen hozza meg az adományozó által kinevezett budapesti kuratórium, de az előkészítés és a javaslattétel legyen a miénk. Úgyszintén rossznak bizonyult a szakáganként előre meghatározott keretösszeg. Nem lehet előre tudni, hogy melyik szakágnál milyen pályázatok lesznek. A normatív támogatási rendszer nélkül a civilek nem sokra jutnak. Nincs aki végezze a folyamatos munkát, szervezzen, levelezzen, tárgyaljon, továbbképzésre járjon. A vajdasági magyar civil szférában most legfeljebb 4-5 főállású ember van! Viszont Magyarországon százával, vagy talán ezrével. Az önök gyakorlata a jó. Úgy lehet dolgozni. Folyamatosan, jól, közérdekűen.

 – A vajdasági civil szervezetek semmilyen saját bevétellel nem rendelkeznek?

 – Elenyésző a bevételük. Azt a pici tagdíjat nehezen lehet bevasalni, a belépőjegyek ára jelképes, hiszen másra sincs fizetőképesség. Bejegyezhetünk ugyan gazdasági tevékenységet, de ugyanolyan feltételek mellett, mint bármely kft. Ami ingyen van, azt még valahogy „el tudják adni” a civilek, de mihelyt pénzt kérnek tanfolyamért, tréningért, kiadványért – csak akkor van rá közönség, amennyiben a díj jelképes. Szégyen és kellemetlen bevallani, de az utóbbi 20 esztendőben iszonyatosan elszegényedtünk. Magyarország és Jugoszlávia – majd Szerbia – ugyan mindig egymás mellett voltak, de mindig „fáziseltolódás” volt közöttük. Amikor Magyarországon borongós idők voltak, nálunk sütött a Nap; amikor Magyarországon 1990-ben végre pirkadt – nálunk leáldozóba volt a Nap és minden … Érdekes volna, ha egyszer alaposan megismernék egymást a „hazai” és a „külföldi” magyarok! Nem pusztán protokolláris szinten, hanem elmélyülten. Nekünk annyi előnyünk van, hogy nézzük a magyarországi tévét, hallgatjuk a rádiót, ám a magyarországiak számára csak az a hír, ha balhé van nálunk.

 – Azt nyilatkozta, hogy az IPA – előcsatlakozási támogatási eszköz – és európai pénzeket „a mi civil tudásunkkal nem tudjuk megpályázni.” Ez azt jelenti, hogy tanulni kell még önöknek a pályázatok kitöltése módját, vagy sokkal többről van szó?

 Többről. Pályázatot még tudnánk, vagy gyorsan megtanulnánk írni. A gond: nincsenek hivatásos alkalmazottaink – nincs, aki egy komolyabb pályázatot lebonyolítson. Ilyen csupán az állami intézményekben van. Nálunk ráadásul egy 100 000 eurós projektumhoz önrész kell. Ennek felét biztosítja a magyarországi fél – de honnan szedünk mi a saját részünkre, hiszen a szervezeteink zömének az egész évi költségvetése nincs ennyi! Továbbmondani már nincs is értelme: az IPA utófinanszíroz, az elköltéstől számított négy hónap múlva. Tehát nekünk rendelkezzünk kell 20-30 000 euró forgótőkével. Szóval, az IPA csak ott működik, ahol állami támogatás, illetve pénz van. Nem a civileknek találták ki. Tisztelet a kivételnek, aki erős és ki tudja lobbizni az államtól az önrészt.

 – Öntől idézek: „először elhalványul a sajtónk, utána a civil szféránk, ezt követi az oktatás sorvadása. A folyamatot leállítani nem tudjuk, de civil összefogással és cselekvéssel talán lelassíthatjuk.” Amit mond, az semmi reménnyel nem kecsegtet. Pesszimista szavak. Minderről csak a szerb államvezetés tehet, vagy a vajdasági magyar politikusok egy része is?

 – A negatív népszaporulatnál nincs ok a kisebbségi derűlátásra. Most Vajdaságban van mintegy 250 000 magát magyarnak valló ember. 50 év múlva már csupán 150 000 lesz, vagy még kevesebb. Azért mondom, hogy „magát magyarnak valló”, mert ha csak azokat vesszük magyarnak, aki legalább magyar iskolába járatja a gyerekét, vagy magyar újságot is olvas, vagy magyarul beszél otthon – akkor már a magyarok száma most is jóval 200 000 alatt van. A szerbiai államvezetés szorgalmasan teszi a maga dolgát az asszimiláció terén. Ahol lehet, ott bedarálja a magyarokat. Ebből a titói korszak jó képzést nyújtott. Mivel a Magyar Fórumnak nyilatkozom, talán érdemes egy kis kitérőt tenni. Nagyjából 1990-ig még élt a káderek esetében a „kulcsrendszer”. Minden testületben részarányosan voltak magyarok, voltak magyar nagyvállalati igazgatók, intézményvezetők, állami szervek rangos hivatalnokai, nagykövetek. Most már csak elvétve akadnak. Legfeljebb azok a magyarok, akik valamelyik szerb pártban keresik a boldogulásukat. A kormánynak több mint száz „ügynöksége” van, egyiket sem vezet magyar, sőt az alkalmazottak között is csupán mutatóban ha akad egy-kettő. A gazdasági kiszorítósdi még kifejezettebb. Ahol szerb az igazgató – ott elsősorban a sajátjait alkalmazza. Ahol menekült a vezető – elsősorban a sajátjait alkalmazza. A magyaroknál már ez nem ennyire döntő szempont. A gazdasági és politikai lobbiban a magyarok szinte súlytalanok. A sajtónál is egyszerű a sorvasztás: ha nem kap hazai kellő állami támogatást, akkor gyengébb és drágább, mint a szerb „versenytársa”, hát a szerbet veszi meg a magyar ember is. Az Újvidéki Televízió már árnyéka sem a régi önmagának. Lapjaink túlélési ösztöne még megvan, de a megdöbbentően rosszul fizetett újságírók mind fáradtabbak. Rádióink hallhatóságát államilag lecsökkentették, számos kisebbségi rádió nem kapott hullámhosszat. A civil szféra elvétve kap néhány morzsát a szerbiai államkasszából. Az iskolahálózat magától sorvad el, hiszen nincsen gyerek, nincs anyanyelvű tankönyv, nincs elegendő megfelelő képzettségű tanár. Ezt a folyamatot leállítani nem lehet. Civil összefogással és hatékonysággal legfeljebb lassítható lenne, ha ezt mind a civilek, mind a magyar politikum fölvállalná a Vajdaságban és Magyarországon egyaránt. A civilek között legalább akkora a széthúzás, mint a pártok között. A kisebbségi lét és a válság mételye alól senki sem kivétel. Nagyjából megjósolható: ha a magyarok száma 200 000 alá süllyed, akkor már nem tudja kitermelni a maga tudományos, értelmiségi, politikai és gazdasági elitjét. Látjuk ezt a Vajdaságban velünk élő horvátok példáján: 70 000 körüli a lélekszámuk, s beszippantották őket a szerb pártok, elsősorban az uralkodó Demokrata Párt. Már annyi saját erejük sem volt, hogy összegyűjtsék a kellő számú jelentkezőt a kisebbségi választói névjegyzékre. Ez vár a vajdasági magyarokra is.

 – Megalkotnak-e egy olyan cselekvési tervet, amit aztán támogathat a vajdasági parlament is?

 – A cselekvési terv még csupán most körvonalazódik. A vajdasági parlament nem foglalkozik ilyen kérdésekkel. Sajnos. Csupán a magyar káderek által vezetett vajdasági minisztériumok viselnek gondot a magyar civil szféráról, de hát nekik kevés a pénzük. A Magyar Nemzeti Tanács, a mi kis önkormányzati parlamentünk a remény. Talán képes lesz képviselni az érdekeinket. Még ha a civil szféra ilyen néven nem is tartozik a törvényes „hatásköreibe”.

 – Miért lenne lényeges, hogy a Magyar Nemzeti Tanács egy monitoring csoportot hozzon létre?

 – Fontos kapcsolatépítő és tanácsadó szerepe lenne, hiszen ezt a civil szféra jó ismerői alkotnák. A mostani csupán papír-kapcsolat, nem elég a továbblépéshez. Tehát nem arról van szó, hogy a pénzt nem jól költik el, vagy bármi visszaélés volna, hanem betekintést szeretnénk nyerni a tartalmi hatékonyságba. A helyszínen látni, melyek azok az apró hiányosságok, amelyek könnyen elháríthatóak – s ezért a monitorozó lobbizhatna, vagy véleményét leírva eljuttatná a pénzosztókhoz (ahol most már lesznek civilek is). A vajdasági civilek egyelőre kevés kapcsolati tőkével rendelkeznek. Ezt viszont magunknak kell megteremteni. Részint a monitorozók által.

 – Mi lenne a lényege az önök által fontosnak tartott Magyarország-Szerbia Alapítványnak?

 – Nagyon sok olyan támogatási terület van, ahol jó lenne segíteni, de a magyarok részaránya kicsi. Nem hiszem, hogy az itteni szerb diákokat, művelődési egyesületi tagokat a magyarországiaknak kellene támogatniuk. Ebbe az alapítványba 1:1 arányban tennének pénzt a magyar és a szerb kormány/parlament, s a közös kuratórium határozata alapján a kétnyelvű intézményeket és civil szervezeteket, vagy projekteket támogatnák. Szerbiának már ez is nagy segítség volna, hogy mondjuk egy iskolaműhely fölszereléséből a magyar nyelvű, de szerbiai állampolgárságú diákokra „eső részt” Magyarország átvállalja. Most úgy van, hogy a szerbekre eső részt is átvállalja, s ez nem korrekt.

Medveczky Attila