vissza a főoldalra

 2010.12.31. 

Freud papa színt vall

„Csúfolódhatom, alakoskodhatom, borzadozhatok hitsorsosaimtól, nem számít, zsidó maradok. Használhatjuk minden más nép nyelvét, lehetünk bármely állam polgárai, kitérhetünk, asszimilálódhatunk, összeköthetjük más kultúrcsaládokkal a magunkét, lehetek keresztény, muzulmán, buddhista, kommunista, mindegy. Eljön az óra, amikor rálátok magamban a bújócskázó zsidóra.”

Konrád György

 Színváltó János (Csermanek-Barna-Lupták-Kádár) országlásának kilencedik esztendejében töltöttem be nagykorúsági bárcára jogosító tizennyolcadik életévemet. Jószerivel csak tejfölös szájú siheder voltam még, de már „népi demokratikus államrend elleni többrendbeli izgatás” gyanújával vizsgálati fogságban csücsültem a kecskeméti terror-főkapitányság egyik zárkájában.

„Én megértem magát, fiatalember, még ha nem értek is egyet magával minden tekintetben, de gondolom, erre nem is számít, és nincs is rászorulva”, nyílt meg előttem „Freud papa” egy szép napon, miután annak rendje és módja szerint elővezettek a cellámból a kihallgatószobába. Az alacsony zsidó férfi, akit magamban csak Freud papának hívtam, igazságügyi elmeszakértőként vizsgálgatott, hogy a népi demokratikusnak mondott államrenddel való szembekerülésem nem holmi kamaszkori lappangó agylágyulásból, netán velem született rejtettheréjűségből eredeztethető-e. Axiomatikusan az tételeződött föl ugyanis, hogy csakis elmeháborodottak és torzszülöttek fordulhatnak szembe a szocialistának blöffölt társadalommal, „az emberiség reményeinek és iparkodásainak üdvös végcéljával, a történelem végre-valahára megvalósuló téloszával”.

Freud papa jóságosan megértőnek mutatkozott, elsősorban önmaga iránt, de hát nem az-e minden tudás kezdete és vége, hogy megértjük és szeretjük jómagunkat? Lerítt róla, hogy látott már karón varjút, és sok minden mást is, kivált, mikor egy Arbeit macht frei mottójú gyűjtőtábor kerítésére szállt le az a bizonyos varjú.

„Megértem, hogy sérti az érzékenységét a rengeteg tisztátalanság és félreérthetőség, amit maga körül lát a világban. Tetszik nekem a maga etikai indíttatású radikalizmusa. Arra azért vigyázzon, hogy ne vigye túlzásba a radikalizmust, ne legyen »pánradikális«, mert akkor a fürdővízzel együtt nemcsak a gyereket önti ki, hanem a fürdőkádat, sőt a gyerek apját-anyját is.

Tetszik a radikalizmusa, jóllehet egy másféle radikalizmus nevében az én fajtámnak még az írmagját is ki akarták iktatni a történelemből. Annak idején engem is feltuszkoltak az auschwitzi gyorsra. Mázlim volt-e vagy pechem, netán Jákob és Mózes istene segített meg, de belőlem nem lett »hollókoszt«, visszaszellentett magából az anus mundi. Úgy is mondhatnám: volt pofám életben maradni.

Azóta is próbálok eligazodni, miért történt, ami akkor velünk, de ugyanúgy magukkal is, mindenkivel, az egész emberiséggel történt; magával persze csak jelképesen, hiszen akkor még nem is élt. Tudni szeretném, mióta volt az emberiség történetébe rejtjelezve, hogy tömegesen kizsuppoljanak bennünket nemcsak az életterünkről, hanem az életből is.

Már akkor ékesszólóan megmutatkozott az európai kereszténység álcája alatt rejtőző nyers, vérszomjas brutalitás, amikor a Szent Föld »visszafoglalására« vezetett hadjáratok során a keresztes vitézek megszállták Jeruzsálemet. Rettenetes vérengzés következett, lemészárolták a város valamennyi lakosát, gyerekeket, nőket, öregeket, mindenkit. A keresztény Európa leadta a névjegyét. Legkorábban tehát a keresztes hadjáratok óta, vagyis amióta elkezdődött a zsidók irtogatása, tudni lehetett, hogy mire számíthatunk ezen a földrészen.

Talán a bennszülött amerikaiak is figyelmeztethettek volna bennünket, ha odafigyelünk rájuk. A 16. század elején nyolcvanmillió ember élt az amerikai kontinensen: másfél emberöltő múlva már csak tízmillióan, a többieket kiirtották a dicső keresztény konkvisztádorok.

Tudni szeretném, ki, miben és mennyiben felelős a népirtásokért – egyénileg és közösségként. Tudni szeretném, hol húzódik a határ isteni elrendelés, közösségi balsors és egyéni felelősség között. Felelősek vagyunk-e a bűnökért, amelyeknek áldozatul estünk?

Tagadhatatlan, hogy bárhova vetődtek is a világban, a zsidók szinte mindenütt magukra vonták az etnocentrikus környezet ellenszenvét. A milliónyi kicsinyes és abszurd előírás, amit kényszerzubbonyként erőltetett rájuk a Szent Hagyomány, ugyan életben tartotta őket szörnyű hányattatásaik közben – kicsinyes és abszurd előírásokba betokozódó törzsi közösségként, de egyúttal megtartotta őket a többségi társadalom viszolygásában és gyűlölködésében is.

Ámos próféta hiába nyilatkoztatta ki napnál világosabban, hogy Isten előtt a zsidó ugyanannyi, mint a »szerecsen«: »Avagy nem hasonlók vagytok-é énelőttem a szerecsenek fiaihoz, óh Izrael fiai?«, mert a maga archaikus, primitív és elavult hagyományrendszerébe zárkózott zsidóság döntő többsége – legalábbis a 19. századi polgári emancipáció előtt – nem bírta levetkőzni ormótlan és intoleráns kiválasztottság-tudatát, természetfölötti önérzetét, nem bírta levetkőzni a sült galambos messiásvárást, hogy eljő majd a nap, amikor Jehova – Feuerbach szerint Izrael énje – megállítja kedvünkért az égen a napot, és megváltoztatja az egész teremtést: a víz kettéválik, a por tetvekké, a bot kígyóvá, a folyó vérré, a szikla forrássá változik, ugyanazon a helyen egyszerre lesz világosság és sötétség, és az egész világ hasra vágódik előttünk, s ahogy Ézsaiás próféciájában írva vagyon, »az idegenek« építik meg a zsidók kőfalait, és a kapuk éjjel-nappal nyitva lesznek, hogy »az idegenek« behordják hozzánk kincseiket, »az idegenek« királyai szolgálnak nekünk, sőt az a nemzetség és azok a népek, amelyek nem nekünk szolgálnak, mindenestül elpusztíttatnak majd.

A többségi társadalom viszolygását és gyűlölködését kétezer éven át szította a »Krisztus gyilkosai« elleni ádáz propaganda is, a középkori passiójátékok, a keresztény teológusok és papok hol nyílt, hol burkolt zsidóellenessége, s ez aztán az évszázadok során mélyre ivódott az emberek zsigereibe. Ebben a tekintetben a reformáció sem hozott változást. Minden idők legocsmányabb zsidógyűlölő förmedvényét Luther Márton írta, A zsidókról és hazugságaikról címmel. »Pestisnek«, »dögvésznek«, »szerencsétlenségnek« nevezte a zsidókat, akik »a sátán fekete hátsóját bámulják s annak bűzét imádják«. A szó szoros értelmében lincselésre uszított: »Urunk ártatlanul kiontott vérét súlyos vétek nem megtorolnunk, és életben hagynunk őket«. Nem csoda, ha Heine így fakadt ki: »A zsidóság nem sors, nem vallás, hanem pech.«

Több mint húsz éve töprengek ezeken a kérdéseken. És oda lyukadtam ki, fiatalember, hogy, bár nem vagyok keresztény (de nem vagyok nem-keresztény sem, »szakzsidó« meg pláne nem vagyok), megbocsátottam mindenkinek, aki ellenem, az enyéim, a fajtám ellen vétkezett. Megbocsátottam a megbocsáthatatlant, mert meg akarok szabadulni gyilkosaimtól. Ha továbbra is gyűlölöm őket, foglyuk maradok holtom napjáig.

De mindennek van egyrésztje meg másrésztje, sőt harmadrésztje és negyedrésztje is.”

Hogyne tudnám – villant eszembe –, hogy a lét egyrészt ontológiai tágasság, másrészt gyorsan kihűlő paprikás krumpli…

„Megértem egyrészt azokat is, és ez talán magának sem esik nehezére, akikben soha nem alszik ki a gyűlölet, akik azért jöttek vissza és maradtak ebben az országban, hogy megbosszulják az embertelenségeket, megbosszulják a gyökereik feltépését, és olyan világot próbáljanak létrehozni, amelyben ilyesmi soha többé nem fordulhat elő. Meg kell értenünk azoknak az indítékait is, akik ilyen értelemben akarták megváltoztatni a társadalmat. Ehhez persze el kellett foglalni bizonyos posztokat a gazdasági, a politikai, a tudományos, a kulturális és az egyházi életben, a közigazgatásban és a hírközlésben, a katonaságnál és a rendőrségnél.”

Olyan civilizációt nem lehetne létrehozni – ötlött föl bennem az anarchista gondolat –, ahol az emberek emberségesek, és a társadalomnak nincs szüksége se politikusokra, se egyházakra, se rendőrségre, se más fegyveres erőszakszervezetre?

„Már lehet látni, hogy a kommunista kísérlet nem tudja megoldani a gondjainkat, pedig eredetileg arról volt szó, hogy a kommunistának nem az a fontos, hogy valaki magyar, szlovák, román vagy zsidó. Érzem a csontjaimban, hogy egy napon véget ér majd a bolsevik dínomdánom, lehet, hogy békésen, lehet, hogy erőszakosan. Azon a napon rettentő nagy szükség lesz majd megértésre. Jó lenne addig a társadalom mélytudatában annyi jóakaratot, elfogulatlanságot, önismeretet, kivált pedig humorérzéket felhalmozni, hogy ne kiáltsák majd ki bűnbaknak a kommunistává, netán ávóssá lett egykori KZ-foglyokat. Hogy zsidóknak és magyaroknak együtt lehessen majd élni. Nem folyton egymást nézni gyanakvások és szorongások szemüvegén át, hanem az előttük levő közös teendőkkel foglalkozni. De ebben az agyalágyultan egydimenziós világban ez csak vágyálom.

A bolsevik kísérletnek buknia kell, mert brutálisan megszakította a múlttal való szerves kapcsolatot és folyamatosságot, és a szellem sokfélesége, a helyzetek változatossága helyébe butító és mindent ellaposító egyneműséget erőszakolt. Úgy látszik azonban, elkerülhetetlen volt, hogy kipróbálódjék a bolsevizmus mint káini lehetőség, mint gigantikus történelmi melléfogás, és felépüljön a kontárság új Bábel-tornya – hogy összeomoljon majd, egyszer és mindenkorra szóló érvénnyel. Egyelőre halvány sejtelmünk sem lehet róla, mi mindent és ki mindenkit fog maga alá temetni.

Egyrészt tehát sok zsidó számára az volt az egyedüli kiút, ha belép a Kommunista Pártba, mint az egyetlen következetesen náciellenes szervezetbe. Lieber rot, als tot, ugyebár.”

Én inkább meghalok, de nem leszek vörös – robbant föl bennem egy újabb habos torta.

„Másrészt viszont sokan végleg leszámoltak Európával, és az amerikai demokráciára voksoltak. Meg lehet érteni őket is, akik kivándoroltak Amerikába, mert ott, ha akartak, lehettek zsidók, de ugyanúgy lehettek nem-zsidók is, és ha volt bennük egy kis életrevalóság, »megcsinálhatták a szerencséjüket«, ahogy mondani szokás.

Harmadrészt voltak olyanok is, főként falusi meg kisvárosi zsidók, ilyeneket talán maga is ismer, akik visszamentek a lakóhelyükre, hogy átvegyék az apjuk üzletét, már persze ha el nem államosították az orruk elől. Nem nosztalgiából mentek »haza«, mintha annyira hívta volna őket »szöcske, ökör, torony, szelíd tanya«, ahogy Radnóti írta, bár talán azért is, hanem inkább a gravitációs tehetetlenségükben.”

Talán mégis hívta őket erdő, füttyös gyümölcsös, szőlő és sírok. Meg Vörösmarty Mihály…

„Terepszínűvé asszimilálódtak, magyar lányt vettek feleségül, abban a meggyőződésben, hogy a náci szörnyűségek többé nem ismétlődhetnek meg, a fiukról meg már senki sem fogja tudni, hogy zsidó származású.

Akadtak köztünk olyanok is, akik a halál közvetlen közelében az emberiség tökéletesíthetőségéről, az emberi faj hivatásáról, »a szív kötelességeiről«: nagylelkűségről, szeretetről és emelkedettségről beszéltek. A magamfajta javíthatatlan humanista, persze csak módjával, bízik az emberekben, és csak azért néz hátra, hogy nyugodtan nézhessen előre. Mert a zsidó várakozást Auschwitz sem olthatta ki, inkább egyetemes szintre emelte, »spiritualizálta«. Az én várakozásom középpontjában azonban nem a zsidóság archaikus reménykedése áll. Szégyennek tartanám hinni olyan istenben, aki, mint Mózes ötödik könyvében olvassuk, efféléket parancsolt: »És megemésztesz minden népeket, kiket a te Urad Istened ád tenéked; ne kedvezzen a te szemed nékik, és ne tiszteld az ő istenüket, mert tőröd volna tenéked az.« Nem kérek abból a részrehajló, különbejáratú istenből, aki »megesküdött Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak, hogy megadja tenéked a nagy és szép városokat, melyeket nem te építettél, és minden jószággal megrakott házakat, melyeket nem te raktál, és az ásott kutakat, melyeket nem te ástál, a szőlő- és olajfahegyeket, melyeket nem te ültettél«.

A döntések, amelyekről beszélek, mind Auschwitz utáni kényszerdöntések, a túlélők kényszerdöntései voltak. Egyénileg minden ilyen döntés elfogadható és igazolható, de Auschwitz után már soha többé nem lehet »holtbiztos« egzisztenciális döntéseket hozni úgy, hogy időnként ne gyötörje az érintetteket a kétség: nem lett volna jobb mégis Amerikába vagy Izraelbe menni? Vagy nem lett volna jobb otthon, mármint itthon, Magyarországon maradni, és belépni a Kommunista Pártba, ahol tárt karokkal vártak bennünket: »Forró szeretettel köszöntjük pártunk tagjai között a büdös zsidó elvtársakat!«

Fel tudja fogni, milyen az, mikor az ember soha nem élhet önfeledten, mert örökké készenlétben muszáj lennie: hátha nem is igaz, hogy életben maradhat, hátha egyszer csak érte jönnek, hogy korrigálják a tévedést? Mikor az ember minden második éjszaka arról álmodik, hogy elhurcolta és megölte a Gestapo, és valójában már nem is él, hanem csak egy halottnak az eszelős élni akarása testesül meg az ő fantomlétében? Még a nemzedékek óta viszonylag békés körülmények között, teszem azt, Ausztráliában élő zsidók is rendszeresen Auschwitzról álmodnak. Ha kiszabadul, fiam, olvassa majd Adornót!”

Jó… Dialmat helyett a Negatív dialektikát… Hanák Tibor nemrég beszélt róla a Szabad Európán…

„Akárhogy mérlegelem is a helyzetünket, azt kell mondanom magának: muszáj egy erős Izrael államot létrehozni, még ha Herzl Tivadarnak ezek voltak is a búcsúszavai: »Nehogy elkövessetek valami ostobaságot, amíg halott vagyok!« Persze az sem lesz az ígéret földje, de hát Auschwitz után csak kényszermegoldások adódnak. Ezzel nemcsak mi, zsidók vagyunk így, hanem a magyarok is, meg itt, Európában szinte minden nép. Van, amikor az ember annyira nem tud két rossz közül választani, hogy kénytelen csinálni magának egy harmadikat.

Bár örök zsidóvá pofoztak, és a pofon helye szüntelenül sajog, nem könyörgök nem-zsidó embertársaimnak, hogy hazudjanak selyemkendőt a szememre. »Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk, miben vétkeztünk…« Auschwitz rettenete nem oldoz fel bennünket bűneink alól, és nem tiltja meg, sőt erkölcsi kötelességként rója ránk, hogy kérlelhetetlen bírái legyünk fajtánk rettentő törzsi gőgjének, a számunkra érthetetlen rendszerekben végrehajtott rombolásainknak, értelmi képességeink rosszra fordításának.

Feuerbachnak igaza volt: sok zsidó szemében a természet, a világ egy diktatórikus igének, Jehova hatalmi szavának a terméke, következésképp a természetet önös érdekeik, gyakorlati egoizmusuk legalázatosabb szolgájává teszik, mert az utilizmus, a haszon a legfőbb elvük. Az életet holmi kalmársakknak tartják, melyben minél több ellenfél minél nagyobb nyereséggel való legyőzése a legfontosabb cél. Zsákmányként, megszerzendő javakként tekintenek az élet valamennyi szépségére, közömbösek minden iránt, ami nem közvetlenül az én javára vonatkozik, és eközben elhomályosul bennük, hogy mindannyian az emberiség szolgálatára vagyunk hivatva.

Kun Bélára meg az elvtársaira, akik jogosulatlanul »meghamisították a magyar nép forradalmi mérlegét«, egyáltalán nem vagyok büszke. Nem tagadom, kínos rágondolnom, hogy alig egy emberöltővel azután, hogy atyáik beszivárogtak a Kárpát-medencébe valami koszos, bűzös galíciai stetl-ből, ahol ordibáltak meg lökdösődtek évszázadokon át, ők máris tudni vélték, bár jószerivel még meg sem melegedtek, mire van szüksége az őket befogadó ezeréves országnak, és erőszakosan magukhoz ragadtak minden hatalmat. Súlyos karma ez, állandóan érzem szörnyű ódiumát.

Mindezt azért mondom el magának, fiatal barátom, hogy ilyen szempontokra is figyelemmel legyen, amikor radikális bírálat alá veszi az itteni rendszer irányítóit és ideológusait, akik netalán »öklelő agyarnak« használják a marxizmus-leninizmust. Azt meg, hogy rács mögé került, tekintse különleges fejlődési és tanulási alkalomnak. Megteszem, ami tőlem telik, hogy a lehető legkisebb büntetést szabják ki magára. Ami meg a Don Quijote-i életstratégiáját illeti, hadd idézzem magának Miguel de Unamunót: »Ne csapd be magad lázas rohamaidban, szomjúhozásod élet-halál harcában, éhezésed szorongásaiban: egyedül vagy, végtelen egyedül. Egyedül vagy, sokkal inkább, mint hinnéd, s még így is csak úton vagy az abszolút, teljes, igazi magány felé. Az abszolút, teljes, igazi magány az, ha már önmagunkkal sem vagyunk. Addig nem leszel teljesen, igazán, abszolút egyedül, amíg meg nem szabadulsz önmagadtól.«

Ízig-vérig magyar zsidó vagyok, és lehetetlen volna földrajzi határainkon kívül élnem; a Trianon előtti határokra gondolok. De gyűlölöm azt, aki csak azért magyar, hogy magyar legyen. Én mindenkinek a testvére vagyok, és megvetem azt az embert, aki egy elvont nacionalista eszmének áldozza magát, csupán azért, mert bekötött szemmel szereti hazáját. A jó beduin közelebb áll hozzám, mint a rossz magyar. Úgy vagyok zsidó, hogy a csontom velejében is Magyarországot érzem. De mindenekelőtt az egész világ embere vagyok, minden lénynek testvére.

Elismerem, hogy túlságosan művelt vagyok, és ez sokakat ingerel, sőt gyanakvásra késztet; nem ritkán engem magamat is. Azt mondják, »csöpög belőlem a könyvkultúra«, megátalkodott Bildungsphilister vagyok, aki teletömi a fejét nyomtatott betűvel, de alig van hús-vér valósága. Azt mondják, a levegőben gyökerező Luftmensch vagyok, aki attól való féltében, hogy ostobának látszik, túltáplálja az agysejtjeit, és mindent jobban tudó, mindenre intellektuálisan reflektáló okostojás lesz belőle. Pedig talán jobb ösztönösnek és ostobának, sőt radikálisan ostobának lenni, mint a szentek, mint Szent Ferenc vagy Kalkuttai Teréz…

Száz szónak is egy a vége: akár fiatal az ember, akár öreg, leginkább az árnyalt, sok szempontú, lankadatlan megértést érdemes gyakorolnia. Én már régóta csak a megértésben törekszem radikalizmusra. Megértem a legyet, amelyik ráragadt a légypapírra, annak meg, amelyik még nem ragadt rá, igyekszem megmutatni, hogyan kerülheti el, hogy ráragadjon. Nem vagyok se bal-, se jobboldali, mert a baloldaliság, akárcsak a jobboldaliság, az emberi ostobaság megnyilvánulása csupán; voltaképp mindkettő az erkölcsi szélütés egy-egy válfaja.

Olvastam egyszer egy hittudósról, aki meghirdette az igazhitűeknek, hogy az utolsó ítélet napján Isten megbocsátja a fekete szakállúak bűneit a fehér szakállúak kedvéért, a fehér szakállúak bűneit meg a fekete szakállúak kedvéért. Hát én nemigen követhetek el bűnöket, mert, mint látja, énnekem vörös a szakállam…” – fejezte be egy parádés poénnal a színvallást Freud papa, és olyan elégedett képet vágott, mint a dakszli, amelyiknek sikerült teherbe ejtenie egy nőstényelefántot, vagy mint Rémusz bácsi meséjében a Nyúl, aki megrémítette a Farkast, a Medvét, a Rókát meg a Tehenet, elhitetve velük, hogy ő a rettenetes Öhöm-Böhöm… Engem szaporán visszakísértek a zárkámba, Freud papa meg, önnön bűntelensége, bölcsessége és megértő jósága kellemes tudatában, a népi demokrácia büntetéspolitikájának továbbszolgáló robotosaként törhette a fejét körömkoppadásig, hogy csakugyan létezik-e ő, vagy csupán egy magánzárkája mélyén aszalódó fogoly feslett képzelete delejezte életre.

Molnár Miklós