vissza a főoldalra

 2010.12.31. 

Dr. Beer Miklós karácsonyi üzenete

– Ha kérdeznek a gyermekkoromról, azt szoktam mondani, hogy csonka családban nőttem fel és mégis nagycsaládban. Ez azt jelenti, hogy édesapám meghalt Budapest ostrománál 1945 februárjában. Én akkor másfél éves voltam, édesapámat nem is ismertem, csak fényképről. Ott maradt édesanyám özvegyen, de meghalt a nagyapám is az ostrom alatt, tehát a nagymama is özvegyen maradt, ők ketten neveltek engem. Zebegényben találtunk otthont, én ott nőttem föl. Ugyanakkor mégis azt mondom, hogy nagycsaládba születtem, hiszen édesanyám testvéreivel nekik is jó kapcsolatuk volt és rajtuk keresztül az unokatestvéreimmel mind a mai napig a szűk családunkat most már 50 fölötti létszámmal emlegetjük, együtt töltöttük a gyerekkorunkat Zebegényben a nagymamánál, ők is ott voltak, és hát nekem ilyenkor, karácsonykor különösen eszembe jut ez, hogy hálával gondoljak arra, hogy nagyon sok szeretetet kaptam. De azért hangsúlyoztam a csonka családot is, hiszen a mai társadalomnak egy nagy fájdalma, hogy gyerekek egyedül élik át az ünnepeket, elvált szülők gyerekeként vagy állami gondozottként, én talán éppen így tudok egy kicsit jobban velük is együtt érezni.

– Van egy kedves emlékem Önről. Szelevényben mutatott be szentmisét püspök úr, amire családok jöttek sok gyerekkel. A kicsik izegtek-mozogtak, fecserésztek szentmise közben. A szülők próbálták rendszabályozni őket, s akkor püspök úr, hagyjátok őket játszani! – kérte kedvesen a már-már pironkodó szülőket – hiszen legszívesebben mi is ott térdelnénk mellettük!

– Én a Jóisten ajándékaként élem meg ezt, talán így mondanám,hogy magától értetődő belső indíttatásomat, hogy nagyon örülök annak, ha gyerekek, fiatalok között lehetek. Gyermek vagyok, gyermek lennék újra, különféle vonatkozásban is előkerül. Eszembe jut, ha elmegyek Ipolytölgyesre a fogyatékos otthonba, szívszorító az az élmény, ahogy ezek a szellemi fogyatékos vagy mozgássérült gyerekek azzal a rajongó szeretettel felismernek, jönnek, kapaszkodnak.

Ezt minden más vonatkozásban át kell nekünk élni, hogy a gyerekek olyan kiszolgáltatottak, olyan szánni valóak sokszor, ha szeretet híján vannak, éppen ez a mi dolgunk, és ilyenkor, karácsonykor mindnyájunknak önmagunkba kell nézni, hogy amit mi kaptunk, azt tovább tudjuk-e adni, elsősorban időben, figyelemben, megfogva a kis kezüket és hozzávezetni őket is a világ csodáihoz. Ilyenkor sok minden eszébe jut az embernek.

– A családja nehéz anyagi körülmények között élt?

– Szinte el sem hiszik, amikor erről beszélek a mai fiataloknak. Nagyon nehéz anyagi körülmények között éltünk. Pesten a lakásunkat lebombázták, rokonokhoz kellett mennünk, végül is Zebegényben egy szoba-konyhás kicsi ház adta az otthont. Én arra emlékszem, hogy egészen kisgyerekként természetes módon részt vettem az önfenntartás feladataiban. Anyámmal, nagymamával jártunk az erdőre fát gyűjteni, hogy legyen tüzelőnk. A kis kertben minden kis talpalatnyi helyet fölástunk, hogy ültessünk veteményt, vagy a nagymama baromfit nevelt és én büszke voltam, hogy tudok benne segíteni. Az első új nadrágom nyolcadikos koromban volt. Anyám akkor vett egy hosszú nadrágot. Ezt nem akarom tovább részletezni, de ennek ellenére, és ezt nagyon őszintén mondom, soha nem éreztem hátrányban magam, hiszen a többi osztálytársam is nehéz körülmények között élt, de annyi örömet és szépséget kaptam, éppen ezáltal, például hogy mentünk az erdőre fát gyűjteni. Anyám szépen elmagyarázta, hogy ezek milyen fák, ez tölgy, ez bükk, egy gyertyán, hallod kisfiam a kakukk hangját ?, nézd, ott egy nyuszi! Összekapcsolódnak az anyagi nehézségekkel éppen ezek az élmények, amiket egy elkényeztetett gyerek észre se venne. Így gondolok vissza az első karácsonyi emlékemre: Zebegényben nem fa, csupán egy fenyőág volt és egy sárga valami volt az ajándék. Mivel soha az életemben nem láttam még narancsot, azt kérdeztem – labdát kaptam ajándékba? És anyám elsírta magát, mert valahonnan tudott szerezni egy narancsot. Ma is visszagondolva én egyáltalán nem bánom, hogy így nőttem fel, talán ez is hozzásegít ahhoz, hogy meg tudom érteni azokat, akik nagyon nehéz anyagi körülmények között élnek.

– Egy nehéz sorsú kisgyermekből a római katolikus egyház egyik apostolutódja lett. Az elszegényedés, a nyomorúság nagyra nőtt, és ki kell vezetni a népet ebből a nehéz sorsból. Az eltelt húsz év, hogy az előtte lévő 45-ről ne is beszéljünk azonban az erkölcsi alapot rombolta le.

– Én is így gondolom. Visszatérve az előző gondolatra, nagyon sokszor érzem, hogy a gyerekkori nélkülözések és a nagyon küzdelmes, nehéz gyerekkor fölkészített arra a feladatra, amit a Jóistentől kaptam, hogy egy nagy egyházmegyének legyek a gondviselője püspökként. Én is a húsz évre visszagondolva nagyon szomorú vagyok és türelmetlen, hogy hogy vesztegethettük el ezt a húsz évet? És a legnagyobb szomorúságom abból adódik, hogy látom, az emberek leszoktak arról, hogy magukról gondoskodjanak, hogy egymáson segítsenek. Ezt mindenütt elmondom, panaszkodunk, hogy kicsi a nyugdíj, munkanélküliség van, de még mindig nem látom még falun sem, hogy az emberek kicsit körülnéznének, mi módon tudnának könnyíteni a sorsukon. Nagyon sok föld parlagon van, gyönyörű, régi gyümölcsösök elhanyagolva, alig van egy-két háznál baromfi, nem is beszélve arról, hogy régen, gyerekkoromban a legszegényebb háznál is neveltek egy malacot, gondoskodtak magukról és egymáson segítettek. Az én nagy álmom, vágyam, hogy újra az emberek egy picit megmozdulnának és nem csak kívülről, pláne nem Brüsszelből várnák a segítséget, hanem egymás segítségére sietnének. Az elmúlt hetek nagyon biztató élménye volt, hogy valahol az országban bevezették a helyi pénzt. Most már nem emlékszem pontosan, hogy kékfrankosnak vagy Rákóczi-tallérnak hívják, de eszembe jutott, hogy ugyanazt csinálják, mint az első világháború után a mi nagyszerű papjaink. Prohászka püspöknek köszönhetjük a Hangyaszövetkezetet. Mindszenty hercegprímás úr még mint zalaegerszegi plébános ugyancsak bevezette a helyi pénzt, hogy a gazdák egymást tudják segíteni, egymás termékét vásárolják. Azt hiszem, nagyon sok tartalékunk van, de ehhez az kell, hogy mi magunk is megmozduljunk és először azt nézzük meg, hogy mit tudunk segíteni önmagunkon és egymáson.

– Karácsonyi üzenetként is felfogható az utolsó két mondat.

– Én is azt hiszem, hogy ezt jó értelemben üzenetként is mondhatom, hogy a mi népi bölcsességünk; segíts magadon, Isten is megsegít, ez a mi keresztényi életfelfogásunkból adódik. Az Úristen ad lehetőséget arra, hogy mi segítsünk egymáson és biztos, hogy akkor az ő áldása rajtunk lesz egészségben, szeretetben, békességben. Ezt kívánom én szívből mindenkinek, akivel csak találkozom, az egész kedves, szeretett magyar népemnek.

– győri –