vissza a főoldalra

 2010.12.31. 

Szőcs Zoltán: Félelmem a feltámadástól

Ezeket a gondolatokat még az önkormányzati választás előtti hét kampányolásos hangzavarában írom, a választás kimenetelét még nem ismerem, bár erősen valószínűsíthető a nemzeti oldal kiütéses győzelme. Mégis-mégis zavar valami, nevesen a koporsóban fekvő baloldal tetszhalott jellege: engem valójában nem lepne meg, ha felülne és kiugrana onnan. Az elmúlt századok során ugyanis ezt már olyan sokszor megtette, hogy kezdem azt hinni és félni: legyőzhető ugyan, de halhatatlan. Keresztényként természetesen hiszek a feltámadásban, de ha a baloldali eszmezavar állandó, periodikusan visszatérő, szinte menetrendszerű feltámadásairól van szó, kiver a hideg verejték.

 Alaposan el kellene mélyednünk az egyéni (Freud) és a kollektív tudattalan (Jung) ködös titkaiba, ha elképzelést akarunk szerezni arról a természetellenes vitalitásról, amelyet a baloldalon kívül egyedül a mitológiai Főnix madár tudhat magáénak: olyan közel repül a naphoz, hogy elég, megsemmisül, aztán némi idő elteltével, mintha mi sem történt volna, kimászik saját hamujából, újra szárnyra kap és kezdi elölről a nap ostromát. A történelem folyamán fantasztikus, fényes szellemi áramlatok, eszmék, vallások tűntek el gyakorlatilag nyomtalanul, a visszatérés lehetőségének legkisebb esélye nélkül. Ugyan hány embert találnánk környezetünkben – szegény Kerényi Károly már halott –, aki akárcsak néhány mondatot tudna hozzáfűzni ahhoz a tényhez, hogy az egykori görög Apollón-vallásnak három működő és népszerű változata is volt: a Homérosz-vallás, a Pythagoreus-vallás, de ezen belül a Démétér-vallás és az orphikus-vallás. Ki tudna ma érdemi kiegészítést tenni az alig kétezer évvel ezelőtt a római birodalomban virágzott Mitrász-kultusz dogmatikájához vagy beavatási szertartásának jelentéséhez? Miért, hogy az emberi szellem ezen csúcsteljesítményei az idő multával örökre eltűntek, kihalványultak, visszacsinálhatatlanul elenyésztek, de a nagy pofájú, buta, lelketlen és erőszakos Robespierre-ek, Frankel Leók, Trockijok, Leninek, Sztalinok, Kun Bélák, Szamuelly testvérek, Rákosik, Kádárok, Gyurcsányok és Lendvai Ildikók keltette szellemi zűrzavar, társadalmi lárma, tettre kész aktivitás soha el nem csitul? Kell, hogy legyen rá magyarázat.

Van is, de nem racionális, teljes mértékben érzelmi gyökérzetű, vagy ha így jobban tetszik: pszichológiai.

Az emberi lélek veleszületett, belekódolt adottsága az erkölcs (morál), minek primitív meglétét még bizonyos állatfajták esetében is bizonyítottnak vehetjük. Ez az erkölcs – és nem a meztelen ráció! – dönti el szemünkben, hogy mi a jó, mi a rossz, mi helyes, mi helytelen, mi igazságos, mi igazságtalan. Már pedig az emberi sors a teremtés napjától kezdve, in statu nascendi nem más, mint „földi siralomvölgy”, ahová nem a szórakozás és kellemes időzés, hanem a megmérettetés és kereszthordozás végett küldettünk. Alapvetően tehát az emberlét és emberi sors meglehetősen irracionális, így értelmezéséhez – főképp a primitív értelmezéséhez – nem marad más eszköz, csupán az érzelmek világa. Ez viszont nagyon veszélyes, ködös és iszapos csapás.

A kiváló Révész Béla, Ady barátja Jön a Megváltó címmel írt egy nagyon ide vágó novellát a múlt század húszas éveiben. Egy szánalmasan lecsúszott, elszegényedett proletár szubkultúrában zajló karácsony-várás hangulatait foglalja össze.*

Az elbeszélés plasztikus és hiteles képét adja annak a nagyon is érthető társadalmi folyamatnak, amikor a szívek mélyén háborgó lázongás és forradalom növeli, erősíti és szárnyassá teszi a Megváltó utáni vágyat: az evilági gondok kumulálják a másvilágban való hitet, azaz most még – a szegény ember bajain segítő – Jézusba kapaszkodik az a proletár, aki majd két évtized múltán átveszi a hatalmat Magyarországon, ateista államot és oktatást teremt, betiltatja az egyházi rendeket, üldözi a papokat és a templomba járókat. Ez finoman szólva is ellentmondás és erkölcstelen eljárás, csakhogy a helyzet alapjaiban változott: miután hatalomba került, már nem az erkölcs, hanem a rációnak titulált „reálpolitikai” belátások vezetik, amíg a hatalmon kívül volt, érzelmi szempontok és erkölcsi vigaszok tartották életben. Őket látva, úgy tűnhet, hogy erkölcs és ráció egymást kizáró minőségek, pedig szó sincsen erről, csupán a műveltség, az erudíció bizonyos szintjét el kell érnie annak a személynek vagy társadalomnak, amelyik egyszerre akar erkölcsös és praktikus lenni.

A XX. század legnagyobb lélektanásza C. G. Jung volt, aki 1921-ben publikálta vaskos alapművét a lélektani típusokról, itt néhány bekezdés erejéig kitér a proletárra is, őszintén szólva nem túl kedvező képet festve róla. Jung figyelmeztet rá, hogy a proletár, mint lélektani típus egyáltalán nem a modern kapitalizmus terméke, ő egyenesen a Kr. e. IV. században, Athén kapui előtt polgárpukkasztással szórakozgató, Antisztenészt követő ún. cinikus filozófia híveit tekinti első proletároknak, mivel az összes ehhez szükséges jellemzővel már rendelkeztek: a perifériáról érkező, nem is mindig tisztán görög vérű lázongók, helyüket, jogaikat és szerencséjüket kereső emberek voltak, akik a fennálló rend minden lehetséges kritikáját, a hagyományos értékek minden bomlasztását sajátjuknak tekintették, segítették és üdvözölték. Íme, a proletariátus, Marxot megelőzve 2200 évvel!

Jung keményen fogalmaz, amikor rámutat, hogy már ezen korai proletárok esetében jól érzékelhető „az anyatejjel magukba szívott irigység”, amiből viszont ők egymás között erényt kovácsolnak. Íme az osztályharcnak is titulált, haladó baloldal örök morálja!

Nem az a baj még véletlenül sem, hogy az elesettek, gyámoltalanok, nincstelenek, számkivetettek érdekvédelmében történik társadalmi vagy politikai szerveződés, a baj ott kezdődik, ha ez nem keresztényi vagy polgári, hanem baloldali alapokon indul, azaz:  csak a hivatkozási alap tiszta és morális, minden más, legfőképpen a végeredmény embertelen és lelketlen lesz a baloldali megvalósulás eredményeképpen. Nincs a történelemnek hazugabb és kétszínűbb mozgalma, mint a munkásmozgalom története, amely az emberiség ismert történetének legvéresebb áldozatát követelte: A kommunizmus fekete könyve szerint csak a XX. században 100-120 millió megölt „ellenséget”, de más, ugyancsak mértékadó vélemények szerint ez a szám elérte a 200 milliót is! Ezen utóbbi feltételezés tűnik reálisabbnak, főleg akkor, ha nem csak a kialakult közbeszéd értelmében vett gulág-baloldal gyilkosságait számítjuk bele, hanem a hitleri nemzeti szocializmus – mert szocializmus és baloldali ideológia volt az a javából! – viselt dolgait is. (Egyáltalán nem véletlen, hogy a kezdetek kezdetén Sztalin és Hitler annyira egymásra találtak, lepaktumoztak, összeölelkeztek, mint azt az egymásra talált, közeli rokonoknál szokás.)

A baloldal veszélyessége, miképpen állandó újraéledő képessége is ugyanabból az örök emberi igényből fakad: morális lények vagyunk, nem tűrjük az igazságtalanságot, a rabságot, az alávetettséget, a nyomort. Ettől vagyunk emberek. Az első reakciónk tehát a panasz, a tiltakozás és a lázadás, és mindhárom méltányolható. Baloldalivá válni könnyebb, mint jobboldalivá, mert az eredendő emberi részvét és empátia – mindkettő iskolázottságtól független érzelem – könnyű prédája lehet a mozgalmároknak. A baloldal ravaszsága abban van, hogy ezeket a jogos indulatokat mesterségesen is gerjeszti azért, hogy ott legyen születésüknél, és világra jöttük percétől elhitesse az érintettekkel, hogy ő, csakis ő – a szervezett baloldal - hivatott arra, hogy ezen követelések élére állva vezethesse a többit, mert nélküle reménytelen és kilátástalan minden változás. És mert nemcsak erkölcseink öröktől valók, de gondjaink, bántásaink, emberi létünkből fakadó sérelmeink is azok, mindig van egy jelentős társadalmi réteg, amely bedől a baloldal blöffjének, elfogadja a mozgalom megváltói primátusát, vezérének tekinti és megy utána. Minderről Szabó Dezső jutott eszembe, aki nem győzött szörnyülködni, hogy ha ezen a világon ezer és ezer éve bármikor, bárhol, bárki éjszaka meggyújtott egy gyertyát, annak lángjába pillangók, lepkék, kedves kis éjszakai bogarak tucatjai repültek bele és pusztultak ott, mert évezredek gyertyában megperzselődött pillangóinak milliói sem elég figyelmeztetés a mai pillangóknak: az öngyilkosság holnap is és holnap után is folytatódni fog.

Ugyanígy a baloldal holnap és holnap után is lépre csalja új, gyanútlan, tájékozatlan, netán együgyű áldozatait, akiknek az előző században megölt százmilliók példája is kevés ahhoz, hogy megrendüljön bizalmuk a doktrinerek ígéreteiben. Naponta tapasztalom, hogy itt Magyarországon 10 év Rákosi-Révai-Farkas-Gerő, 33 év Kádár-Münnich-Biszku-Marosán, 4 év Horn-Bokros, 8 év Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai-Lendvai, a recski munkatábor, a hortobágyi kitelepítések, a hajnali csengőfrász, a pobedás ÁVH rendőrség, az ’56-ot követő akasztások és börtönök, a kilátástalan, fullasztó, távlatnélküli, de „vidám” barakklét hazugságrendszere, az öszödi hebrencs vallomása, és forradalmunk 50 éves évfordulójának, 2006-ban való utólagos, véres megtorlása még mindig nem elég arra, hogy a baloldal igazi, gyilkos és önző arcát felismerjék?

Mi kell még, hogy elhiggyék végre jelentős magyar tömegek – az MSZP szavazóbázisa -, hogy világméretű, történelmi manipuláció alanyává válik mindenki, akit a baloldali maszlag befolyásolni képes. Újabbnál újabb „harcot” hirdetnek a haladók, és ha egyikbe belebuknak, szemrebbenés nélkül váltanak át a másikra, ha egyik főemberük pénzéhségében lebukik és börtönbe kerül, mély hallgatás övezi, miközben helyébe lép a másik, aki ott folytatja, ahol ez abbahagyta. A szocialisták főpolgármester-jelöltje nyolcévi korlátozatlan önkormányzati regnálás után, komoly, kioktató hangon mondja bele a tévé kamerájába, hogy csődbe jutott a főváros tömegközlekedése, de nincs baj, mert a szocialisták tudják a megoldást! Hogy akkor viszont eddig miért nem alkalmazták, azt politikailag inkorrekt, szélsőjobbos dolog lenne megkérdezni tőlük. Gátlástalanul hazudnak és blöffölnek a hatalom megszerzése vagy megtartása érdekében. Cinikusak, korruptak, zavarba hozhatatlanok, orcájukon vastag a bőr. A baloldal egy ezerfejű sárkány: levághatjuk egy-két fejét, kétszer annyit növeszt helyette. Elpusztíthatatlan.

Emlékeztet engem mindez saját egészségi helyzetemre, ugyanis az idő haladtával egyre több olyan nyavalyát diagnosztál orvosom (magas vérnyomás, diabétesz, köszvény stb.), amelyet így konferál be: „nem gyógyítható, de kezelhető betegség”. Valami azt súgja nekem, hogy az a tömegesen jelentkező tudati torzulás is, amit baloldaliságnak hívnak, rokon a betegségeimmel: nem szüntethető meg, nem iktatható ki teljesen, de megfelelő kontrollal, óvatossággal, felelőséggel és műveltséggel kordában tartható.

Hogy ne ugorjon ki a koporsójából, ahová sikerült betuszkolnunk 2010 tavaszán.