vissza a főoldalra

 2010.12.31. 

Ezt kérem Karácsonyra

Állok a hivatal előtt. Okmánybélyeg, nyomtatvány, nullás igazolás, kísérőlevél, na és a mellékletek. Mind a harminc. Manyika fel se néz, most éppen bonyolít. A számítógépes egeret hatalmas lendületű mutatóujj-csapásokkal sújtja, mintha csótányt nyomna össze. Először akkurátusan a megfelelő rubrikára helyezi, majd a ráncos repedezett lakkú ujj lecsap. Manyika a billentyűzetet sem kíméli.

– Tessék! – szólít fel.

– Az engedély ügyében jöttem, nem tudom, hogy…

– Mutassa! – szakítja meg a magyarázkodást és az olvasószemüvege felett mindentudóan végigmér.

Átveszi a paksamétát, három percig forgatja, lapozgatja, majd adatot rögzít.

– A szentségit, már megint nem csinálja – korholja a számítógépet, a rendszergazdát, a hivatalt, engem, az egész világmindenséget. Így múlatjuk az időt még öt percig.

– A Horváthnénál már volt?

A nemleges fejrázás némi anyai érzést csal a változókorú nő arcára.

– Na, jöjjön! – és én megyek.

A hivatal folyosói zárt ajtókkal millió és millió elüldögélt, elvárakozott munkaórát láttak már. A kedves ügyfél türelemmel vár a folyosón, amíg odabent, a kiváltságosok földjén folyik az ügyintézés. Az egyszerű ügyfél el sem tudja képzelni az ügyintézés csínját-bínját, a rögzítést, az iktatást, az érkeztetést, a továbbítást, a hatalmas hosszúságú, több tagból álló számokat. Ügyiratszám, érkeztetési szám, ügyfélkód, azonosító, személyi és társasági, valamint elektronikus és binominális.

– Itt várjon, mindjárt szólítják! – és már el is tűnt a remény ajtaja mögött.

A hivatali viselet alapegysége a váltócipő. Mert ugye az ember bejön az utcai cipőjében, de abban nem lehet kibírni, meg tönkre is megy, és kinek van arra pénze. Inkább egy jó kényelmes benti papucs, amit az íróasztal alatt lehet tárolni és reggel a kávé, meg a cigi, meg a legfontosabbak megbeszélése után szuszogás és nyögés közepette át lehet cserélni. Huszonnégy. Huszonnégy pár váltópapucs ment be és jött ki a remény ajtaján, mire az a fehér pár Scholl-klumpa Horváthnéval kiszól.

– Csorja?

– Igen.

– Tessék jönni.

Még csak Horváthné hátát látom.

– Nem így kellett volna kitölteni, most még megcsinálom, de legközelebb ne így. Van ügyfélkapuja? Fordul vissza Manyika olvasószemüvegénél lényegesen strasszosabb és trendibb pápaszemmel.

– Van.

– Akkor jobban jár, ha legközelebb úgy küldi be, itt a tájékoztató, nem kell várni, meg idefutkosni és nekünk is jobb. Itt van rajta minden. Zavartan forgatom az A/4-es fénymásolatot. Horváthné közben rögzít. Vagy 5 percig.

– De, ha mégis papír-alapon hozom, akkor legközelebb Önhöz jöjjek?

– Ne, ugyanúgy az ügyfélszolgálatra tetszik menni, utána hozzám. Ők iktatnak, én érkeztetek.

– Merthogy, az más. – dünnyögöm magam elé.

Az irodában hatalmas lendülettel ülök a számítógép elé. Soha többet sorban állás, hívószámhúzás, löttykávé-ivás, vécékulcs-kunyerálás. Ezentúl mindent az ügyfélkapun intézek.

1. Az Általános Nyomtatványkitöltő program letöltése.

Röpke 2000 karakter elolvasása után kiderül, hogy: az Ön gépén nincs telepítve a JAVA futtatókörnyezet. Újabb tíz perc szenvedés világossá teszi, hogy amíg a rendszergazda jelszót nem tudom meg, addig nem is lesz. A rendszergazda jelszó beszerzése alig 20 perces telefonálgatással és több istenbizonnyal, hogy semmi mást nem telepítek, se pokerprogramot, se pornóletöltőt, megvan. Telepítem a Java futtatókörnyezetet, majd összeszedem a billentyűzetről szanaszét repülő billentyűket. Hiába, nem lett jobb, hogy ököllel szétvertem a klaviatúrát. Bár, ha nem teszem, feltehetőleg agyérgörcsben pusztulok el. Majd holnap folytatom, akkor biztos nem fagy le többször. Másnap valóban könnyedén feltelepítem az Általános Nyomtatványkitöltő programot és az új fekete billentyűzettel – olyan, amire mindig vágytam – nekiállok kitölteni a nyomtatványt. Azaz nekiállnék. Mert hiába töltöm le húszadszorra: semmi. Az állami szektorban rendszergazda barátom ingerülten veszi fel a telefont.

– Mi van? Nem megy? – talán azért mérges, mert a két nap alatt legalább tízszer hívtam

– Nem. – itt egy érdektelenül hosszú beszélgetés kezdődött 10 perc terjedelemben, aminek a vége ez:

– Ja, mozillával? Azzal nem működik. Explorerrel próbáld. – és valóban.

Van nekünk a cégnél egy Danink, aki ha rászellent az asztallapra, abból jobb szoftver áll össze, mint az Általános Nyomtatványkitöltő program. Ebben a feltehetőleg több tíz, esetleg százmillióba kerülő programban például nem lehet kijelölni és másolni, ha véletlenül elírtunk egy számjegyet a lehetetlen hosszúságú ügyfélkódban, elektronikus azonosítóban, engedélyszámban, iktatószámban, vagy ügyiratszámban, akkor az úgy is marad, vagy kezdhetjük újból teleírni az egész rubrikát. Javítani ugyanis nem lehet. Azt már csak mellékesen teszem szóvá, hogy a hivatali nyomtatványok köszönőviszonyban sincsenek ugyanazon hivatal által kiadott iratokkal. Például azonosítószámot kér, amikor olyan nincs. Ilyenkor jön a találgatás: biztos az ügyfélszámra

gondolnak. Vagy az engedélyazonosítóra. Vagy?

2. A feltöltés. Egyetlen gombnyomással feltöltődik az ív, az ügyfélkapun keresztül, hiba nélkül. Nem is értem. Négy nap múlva csörög a telefon.

– Jó napot kívánok, Tóthné vagyok a ……… hivataltól. Csorja Gergely urat keresem.

– Csókolom, tessék parancsolni.

– Ön a hivatalunkhoz elektronikus úton nyújtotta be a kérelmeket, de sajnos nem a megfelelő összeget utalta át illeték gyanánt.

– 2200 forintot küldtem, annyi volt az elektronikus nyomtatványra írva.

– Nem, sajnos a módosítás iránti kérelem, az 25 000 forint.

– Jó, akkor átutalom, amúgy a kérelemmel minden rendben van?

– Nem tudom, ez a második napom, én csak ezt láttam, de biztos.

Élek a gyanúperrel, hogy mégsem lehet minden rendben. Egy végigfetrengett éjszaka után, idegesen hívom a főosztályvezető asszonyt:

– Hát, most újat mond nekem, én nem tudom, hogy hozzánk ügyfélkapun keresztül is lehet beadni kérelmet. – erősíti meg félelmeimet.

– De lehet, az ügyfélszolgálaton adták a tájékoztatót.

– Visszahívom.

És tényleg visszahívott, nagyon kedves búgó hangon közölte, hogy az elektronikus nyomtatvány sajnos még nincs hitelesítve, de természetesen mivel ez nem az én hibám, behozhatom papír-alapon és az érkeztetés dátumánál figyelembe veszik az elektronikus beadás dátumát.

– Köszönöm szépen a segítségét – rebegem és tényleg hálás vagyok.

Ott ülök Manyika előtt.

– Ja, maga az?

– Ezt adtam be elektronikusan, de kinyomtattam. Ezt adjam, vagy a papír-alapút?

– Kérelmet nem hozott? Elég egy levél, hogy ezt, meg ezt kéri. – felállok.

– Ne menjen sehova, csak írja meg kézzel, adok papírt. – megírom, majd már automatikusan megyek Horváthnéhoz érkeztetni.

– Tessék mondani, de akkor megkapjuk az engedélyt ebben a hónapban?

– Biztos, hogy nem. Legfeljebb januárban, a mostani ülésig fel se ér. Amúgy 60 napunk van rá, de korábban is menni szokott, ha nem kell hiánypótolni. Hozott okmánybélyeget?

Zavaros gondolatok közepette szedem ki az

ablaktörlő lapát alól a piros parkolócentrumos zacskót. Hiába, a kétórás zónában nem illik többet parkolni, még ha HIVATALBAN volt dolog, akkor sem. Az ébrenlét és álom határán, abban a kellemes hallucinációszerű zsibbadásban, a tudatalattim karácsonyi ajándékot kér a Fidesztől. Azt szeretné kérni, hogy ezt a tortúrát tessék megszüntetni. Gyorsan. Köszönöm.