|
 2010.02.05.
Némák ordítása
Találkozásaim a „Fémsárkánnyal”, avagy egy fénykép története
„A
lélek a túlvilágon, maga sem tudja, mit keresve, bolyongani kénytelen,
amíg a földön valaki akad, aki élete igazságát megtalálja
és kimondja. Akkor aztán megnyugszik szegény, mert tudja, hogy
amit keresett, az megvan.”
(Hamvas
Béla: A magyar Hüperion, 1946)
Györffy László (1940–2009) művei végigkísérték a
„rendszerfordulást”, leginkább az élet perifériáin élők,
a lelki vagy fizikai sérültek sorsa érdekelte kezdetektől
fogva.
Bevallom, hogy Györffy Lászlóra, akárcsak többi elhunyt
barátomra, képtelen vagyok úgy gondolni, mint aki nincs többé.
Hiába hunyta le szemét 2009. január 27-én örökre, bennem –
a lélektan különös kegyelme által – eleven maradt. Hangja
időnként megszólít engem és az alakját is tisztábban látom,
ha újraolvasom egy-egy írását vagy közös kedvencünk, a
dzsessz-szaxofonos Charlie „Bird” Parker számait hallgatom.
Nyilván nem véletlen, hogy hosszas keresgélés után, éppen a
napokban találtam meg azt a fotót, mely az Örökségünk
sorozatban megjelent Búcsú az égtől című válogatott írásainak
címlapján is látható. 2005 nyarán fényképeztem le Ipoly
utcai otthonában. Tudomásom szerint még emlékplakett is készült
a felvétel alapján. Nagyon megszerette azt a képet, később is
gyakran szóba hozta, ha találkoztunk. Azon kevesek közé
tartozom, akiket egészen haláláig barátjának tekintett. Akik
Lacit ismerték, megerősíthetik, hogy nem beszélt mellé –
nem olyan családból származott –, amikor valakinek ezekkel a
sorokkal ajánlotta könyvét: „... író és szellemi küzdőtársamnak
igaz barátsággal, szeretettel.”
***
A
Magyar Írószövetség könyvtárosa, Mezővári László
mutatott be minket egymásnak. Györffy Laci először kissé
idegenkedve mért végig. Rossz kedve volt. (Tapasztalataim
szerint ritkán mutatta magát derűsnek a külvilág felé.
„Nehezen kezelhetőnek”, összeférhetetlennek tartották, de
erre sajnos rengeteg oka volt és ma már azokhoz hasonlóan,
akiket a szokásosnál közelebb engedett magához, én is tudom:
a lénye mélyén nem ilyen természetű ember volt. Rendkívül
érzékeny, ritka mély érzésű férfi volt, akinek lelkét magánéleti
és hivatásbeli csalódások, kiábrándulások, „életvergődések”
egész sorozata keményítette meg. Ezért választotta inkább
„a nehezen elviselhető magányt”.) A tekintete szigorúnak látszott
és villámokat szórt, még csak véletlenül sem mosolyodott
volna el. Megmondom őszintén, elsőre semmilyen rokonszenves vonást
nem találtam benne. Talán azt feltételezte rólam, hogy csak ábrándozom
az írói hivatásról és „a belilult gyerekek közé
tartozom”, akik már akkoriban is tucatnyian előszobáztak
valamelyik folyóirat szerkesztőjénél. Történt még közöttünk
néhány hasonlóan éles pillantásváltás. A jég 2005-ben tört
meg, amikor összefutottunk az Ünnepi Könyvhéten. Azon a nyáron
jelent meg írói munkásságának 35. évfordulójára a Szabad a
vásár című kötete. Látta, hogy fényképezőgép van nálam,
megkért, hogy csináljak róla néhány képet dedikálás közben.
Csapnivaló lett mind. (Laciról tudni kell, hogy őt nem lehetett
bármilyen szögből fotózni. A televízióban, felvétel előtt,
az operatőrnek is kiselőadást tartott arról, hogy milyen kép
készüljön róla. Ennek oka nem a hiúságában keresendő. Súlyos
műtétje nyomán, nagyon csúnya vágás éktelenkedett egyik
oldalt a nyakán.) Szabadkoztam, hogy íróként nyilván jobb
portrét készíthetnék róla, ha modellt ülne... (Pályafutásom
kezdetén nagyon sok írónál jártam, interjúkészítés ürügyén
próbáltam kifaggatni őket a mesterségbeli fogásokról, összességében
nem sok sikerrel, mivel erről nem szívesen beszél egyikük se.)
Ez az ötlet tetszett neki. Megbeszéltük, hogy rövidesen
felkeresem.
***
–
Fényképezőgépet nem hoztál?
Ez
volt az első kérdése, majd némiképpen megnyugodott, amikor
zsebemből előhúztam a kis méretű digitális készüléket. Leültünk
a nappalijában, teával kínált. Azt kérte, hogy a színész múltjáról
ne kérdezzem, de ez nem esett nehezemre, hiszen engem elsősorban
mint író és publicista érdekelt. Addigra már jócskán beleláttam
a színházi kulisszák mögötti világba és az igazat megvallva
nem csodáltam, hogy Lacinak elege lett az egyre kényelmetlenebb
skatulyákból, a vállalhatatlan háttéralkukból, a szereposztásokat
megelőző kegyetlen fúrásokból, a világot már régóta nem
jelentő deszkákból. Elolvastam a Maróti István által készített
Szembeszélben című életműinterjút. Ebből megtudtam, hogy
Laci 1956-ban külföldre szökött, majd 1957 tavaszán visszatért
és vizsgálati fogságba került, a gimnáziumi pótérettségi
után volt segédmunkás, kocsikísérő, színházi díszletmunkás,
majd könyvesbolti elárusító. 1961-65 között elvégezte a Színház-
és Filmművészeti Főiskolát. Különböző vidéki színházaknál
volt színész és dramaturg, több filmben is szerepelt (Erkölcsös
éjszaka, Ballagás, Macskajáték), közben novelláskötetei és
regényei jelentek meg. 1982-ben lett szabadfoglalkozású író.
Regényei, novellái, hangjátékai és publicisztikái végigkísérték
a „rendszerfordulást”. Fő művei: Dobd fel magad, fiú!,
Szent Lőrinc freskója (elbeszélések), Kőorgonák, Aki megszökött
a halál elől, Besúgóval társbérletben (regények), A farkasüvöltés
nem hallatszik az égbe, (H)arcvonalban (publicisztikák). Elismerései:
Nagy Lajos-díj (1991, 1998), Magyar Művészeti Akadémia nagydíja
(2001), a Magyar Rádió nívódíja (1992, 2003), Bertha Bulcsú
díj (2004, 2005). Nem interjút adott, inkább beszélgettünk.
Addigra már jó néhány írásom jelent meg a Lyukasórában és
a Havi Magyar Fórumban, ahol ő is rendszeresen publikált. Nem
titkoltam, hogy magam is a realisták közé szeretnék tartozni,
emberábrázolásra törekszem, ezért is tetszik annyira a Szabad
a vásár címadó elbeszélése, mely a „békebeli” azóta
bevásárlóközponttá átalakított Lehel piac nevezetes névtelenjeinek,
a kisembereknek állít emléket. Erről örömmel mesélt, hiszen
több mint két évtizede élt Angyalföldön.
–
A Lehel piac átalakítása szimbólum – magyarázta. – Jól példázza
napjaink valóságát, azokat a kierőszakolt változásokat,
amelyeket a „rendszerfordulás” óta ránk erőltetnek. Gyökeréig
semmi sem változik, a tartalom nem újul meg, csak a díszletet
építik át, tetszetősebbé varázsolják a formát, de a háttérből
ugyanazok a megoldatlan konfliktusok bukkannak fel. Aki
rendszeresen látogatja a piacot, az tudja jól, hogy lényegét
illetően semmi sem változott, csak az árak emelkedtek, az
emberi kapcsolatok pedig még inkább elszemélytelenedtek.
Nemcsak a vásárlók elégedetlenek, hanem az árusok is
panaszkodnak a sok kényelmetlenség miatt. Úgy érzem, nemcsak a
magam nevében beszélek, amikor azt mondom, hogy megint ránk erőltettek
valami újszerűt, ami valójában rosszabb, mint felszámolt elődje.
De hát így megy ez, mióta szabad a vásár az országban, egyes
üzleti érdekcsoportok korlátlanul adnak-vesznek a fejünk fölött
és a tudtunk nélkül, nem törődnek se az érdekeinkkel, se a
hagyományainkkal. Csak a haszon a fontos, az ember addig számít,
míg vásárolni képes. Aki nem fogyasztó, az nyugodjék békében…
Györffy László sohasem tagadta, hogy azért ír, mert sok
minden dühíti. Mindig szót emelt az ember megalázása ellen.
Leginkább az élet perifériáin élők, a lelki vagy fizikai sérültek
sorsa izgatta kezdetektől fogva. Első irodalmi forgatókönyve,
A leghosszabb éjszaka a kitelepítésekről szólt, megvásárolta
a filmgyár, de nem készítették el. 1969 őszén mutatkozott be
a Kortárs című folyóiratban a Dobd föl magad, fiú! című
novellával.
–
Harmincéves koromban máris hallgatásra ítéltek a cenzorok,
mert tabu témáról, az internálásokról írtam – emlékezett
vissza. – Mai szóhasználattal talán úgyis mondhatnám, hogy
ez nem rossz „píár” egy pályakezdő írónak, csakhogy ez
akkoriban azt jelentette, hogy a kutya sem állt szóba velem. Már
régóta megfigyeltem, hogy egy darabig elfogad a közösség, és
aztán valami történik; olykor az én hibámból, amiért nem
megfelelően kezelem a társaimat; olykor a közösség hibájából,
amely extrémnek tart vagy kívülállónak, amiért „nem állok
be a sorba”. Mérleg természetű vagyok, Skorpió
aszcendenssel, a kínai asztrológia szerint pedig sárkány:
csakhogy „Fémsárkánynak” sikeredtem. Érzékeny, büszke,
igazságkereső lettem. Felháborít az, ha kiszolgáltatottakat bántanak,
talán éppen azért, mert magam is közéjük tartoztam. Mindig kísért
az egzisztenciális bizonytalanság, ahogy más írókat is, de
sem ettől, sem mástól nem féltem. A betegségektől sem. Túl
vagyok egy súlyos műtéten, meg egy még súlyosabb
infarktuson… Mindenképpen megpróbálok írni. Ha a széppróza
nem megy, akkor publicisztikát. Az írás feloldja a magányt,
nemcsak bennem, hanem azokban is, akik megtisztelnek, és megvásárolják
műveimet. Azokkal élek lelki és szellemi közösségben,
akikben elevenen létezik egymás segítésének emberi-keresztényi
törvénye. Ahogy az erdélyiek nevezik, a Fennvaló tesz társakká
minket. Segítened kell magadon, és ha már nem tudsz, meglátod,
az Isten megsegít. A Fennvaló gyakrabban segít, mint azt te észreveszed,
az ember viszont nagyon ritkán, de ha mégis, akkor mindig isteni
sugallatra. Hívő ember volt, de nem gyakorolta a vallást úgy,
ahogyan azt az egyház általában elvárja híveitől. Templomba
gyakran járt, voltak kedves zarándokhelyei, Makkosmária és Máriazell.
Mikor
befejeztük a beszélgetést, hálásnak tűnt és még mosolygott
is. Megköszönte a türelmet és a figyelmet, amit rá szántam.
Zavarban voltam, amikor arra kért, támogassam máskor is munkáját
a magam módján. Irántam való bizalma a későbbiekben tovább
erősödött.
***
Időközben
megjelent első könyvemet így nyugtázta: „Nem is rossz!”
Ezt persze dicséretnek szánta. Időnként eljött egy-egy kávéra
a régi Csendes Étterembe, az általam szervezett találkozókra
és beszélgetésekre, hogy egyedüllétét némiképpen feloldja.
2006 tavaszán felhívott telefonon és különös kéréssel
fordult hozzám. Díjat akart alapítani. Az volt a terve, hogy
halála után, évente átadják a születésnapján „Györffy László
szegénylegény-díjat”, melyről úgy gondolta: „három
megjelent magas színvonalú, részben publicisztikai, részben szépirodalmi
prózai kötettel rendelkező, nemzeti értékek – nem úgynevezett
liberális és szocialista – mellett elkötelezett, de szociálisan
érzékeny, a magyarországi állapotokat realista stílusban
megfogalmazó, rossz anyagi körülmények között élő író
kaphatja.” Ezt azért idézhetem ennyire pontosan, mert Maróti
István irodalomtörténésszel és Kaiser László költővel együtt
engem is felkért kuratóriumi tagnak. Ahogy múltak az évek,
egyre több oka volt a keserűségre. Részben azért, mert egészségi
állapota tovább romlott, másrészt amiatt, hogy végképp be
kellett látnia: lényegében alig valósult meg valami azokból a
tervekből, melyeket értelmiségi társaival együtt a
Lakiteleken tartott találkozón közösen megfogalmaztak. Ami
leginkább fájdalmat okozott neki, az nem az alattomos betegség
egyre agresszívabb tüneteiből származott, hanem abból, hogy
napról-napra szembesülnie kellett a kulturális életet megmételyező
szemforgató sunyisággal, a nemzetietlen, liberális és
kozmopolita beállítottságú művészek korlátlan térhódításával.
Noha e hetilap hasábjain, Éles sarok címmel hetente foglalta össze
és hívta fel a figyelmet a visszásságokra, hangja legfeljebb
azokhoz ért el, akik maguk is szenvedő alanyai voltak a
Magyarország – minden tekintetben zajló – kifosztásának és
kiárusításának. Jelen voltam egyik utolsó könyvbemutatóján
a Magyarok Házában, amikor hosszú sor kígyózott az asztala előtt,
hűséges olvasói dedikálásra vártak. Bíró Zoltán, Szakonyi
Károly, Masszi Péter és Püski István egyaránt tiszta szívvel
és őszinte elismeréssel méltatta írói munkásságát, Császár
Angéla és Blaskó Péter pedig felolvasta egy-egy szép írását.
Akik közel kerültek hozzá, azok kedvelték és szerették, még
akkor is, ha néha rajtuk csattant az ostor, mellyel Laci
eredetileg mások hátából szándékozott volna szíjat hasítani.
Utoljára 2008 decemberében beszéltem vele, kérte, látogassam
meg minél hamarabb.
–
Ha szeretsz engem, eljössz hozzám. Igen... így mondta... ahogy
még soha... most is zavarban vagyok, ha erre gondolok... Írt egy
elbeszélést, az a címe: A példázat. A legszebb írásai közé
tartozik. A főszereplője Cirénei Simon, aki a kimerült Jézus
Krisztus helyett hurcolja a keresztet a Golgotára. Ebben a Megváltó
arról beszél, hogy a némáknak ordítaniuk kell ahhoz, hogy gyökeres
változások történjenek és a gonosz végképp vereséget
szenvedjen, ezért feszítteti meg magát. Úgy hiszem, Laci is
ennek a jegyében alkotott: addig nem akarta abbahagyni, míg nem
ordítanak még a némák is, hogy ELÉG VOLT! Tisztességgel,
soha senkit el nem árulva írt és mindig igazat kérdezett.
***
Egykori
főiskolai évfolyamtársa, Szersén Gyula, aki mint hűséges
„harcostárs” nagyon sokszor olvasta fel Laci novelláit a könyvbemutatókon
és szerzői estjein, Arany János Néma bú című költeményével
búcsúzott közös barátunktól a pestszentlőrinci temetőben.
Halnak,
halnak, / Egyre halnak / Színe, lángja a magyarnak. / Itt is egy
név, / Ott is egy név, / Hányt elvisz minden egy év.
Borbély László
|
