vissza a főoldalra

 2010.02.12. 

Hagyomány és korszerűség

Fritz Mihály szobrász és éremművész Marosvásárhelyen született 1947-ben, 1961 óta Szegeden él. 1969-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Főiskola szobrász-szakán. 1969-től 2009-ig szobrászatot tanít egykori középiskolájában, a szegedi Tömörkény Művészeti Szakközépiskolában. A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete, a Magyar Képzőművészek Szövetsége, a Művészeti Alap és a Szög-Art művészcsoport tagja. Egyéni és kollektív tárlatokra, megbízásokra portré-szobrokat, domborműveket, köztéri figurális szobrokat, érmeket, emlékérmeket, rajzokat, alkalmazott grafikai műveket készít. 1988-ban munkáival kiérdemelte a „Világ legszebb érme” kitüntetést. Köztéri szobrai láthatók (más települések mellett) Szegeden, Szentesen, Oroszlányban, Mindszenten, Ópusztaszeren, Hódmezővásárhelyen, Makón, Mórahalmon, Kiskunhalason.

 –Gyermekkora Erdélyhez kötődik. Marosvásárhelyen született, de a család csakhamar Zilahra költözött, majd pedig Aradra. Milyen emlékek élnek önben azokból az időkből?

 –1961-ben jöttünk át a szüleimmel, akkor még messze voltunk a tömeges áttelepüléstől. Érthető módon nincsenek gyerekkori emlékeim Marosvásárhelyről. Zilahról már vannak emlékeim, igaz akkor még nem koptattam az iskolapadot. Emlékszem: a Meszes-hegység csodálatos vidék volt. Akkoriban a várost főleg magyarok lakták. Ma viszont magyar szót ott alig hallani, és a sok panelházzal tönkretették a panorámát. Borzasztó, amit ott a környezettel művelnek. Az általános iskolát Aradon végeztem. Ebből az időszakból már sok emlékkép él bennem. A középiskolát éppen csak elkezdtem ebben a partiumi városban, s az első év felénél jöttünk át Magyarországra.

 –Hogyan sikerült áttelepülniük Magyarországra?

 –Anyai nagyszüleim éltek a határ másik oldalán, idősek voltak, így családegyesítésre hivatkoztunk. Első próbálkozásra nem kaptuk meg az áttelepülési engedélyt. A román szervek nem akartak kiengedni. Velünk szemben volt a Securitate aradi kirendeltsége. Dolgozott ott egy magyar tiszt, aki megtudta, hogy mi el akarunk menni az országból. Átjött, megnézte a lakást, s úgy gondolta, hogyha mi onnan elköltözünk, az neki minden szempontból megfelelő lesz. Megtehette volna – ezt saját maga közölte –, hogy minket kilakoltat, de hogy lássuk a nagylelkűségét, segít nekünk az áttelepülést kijárni. Azonnal kiköltöztetett minket egy udvari lakásba, s ekkor kissé féltünk, hogy ott ragadunk. Végül is betartotta az ígéretét.

 –Milyen volt az akkori Arad, s milyen most?

 –Arad éppen olyan alföldi város, mint Szeged. Csak ott tiszta időben lehet látni a hegyek alját. Amikor ott vagyok, úgy érzem, mintha semmi sem változott volna az évek során. A két városnak nagyon egyforma a jellege. Aradnak az a Maros, mint Szegednek a Tisza. Építészetileg is az eklektikus stílus dominál. Az én időmben még a magyar beszéd volt az általános. Nem volt olyan üzlet, ahol ne beszéltek volna magyarul. A helyzet azóta nagyon megváltozott. Ha végigmegyek a főutcán, alig hallani magyar szót. Nem szoktam hosszan tartózkodni Aradon, főleg iskolai kapcsolatok és kiállítások ürügyén megyek át oda. Általános iskolai igazgatóm, Réhon József mindent megtesz azért, hogy összefogja volt diákjait.

 –Szülei mivel keresték kenyerüket?

–Édesapám gyerekorvos volt. Azért születtem a marosvásárhelyi kórház területén, mert apám ott volt egyetemi tanársegéd. Így Marosvásárhelyen volt szolgálati lakása. Majd Zilahra helyezték, Aradon pedig a klinikaigazgató volt. Itt Szegeden megyei főorvos lett. Édesanyámnak nem volt állandó munkahelye, foglalkozása. Mivel remek kézügyessége volt, így iparművészeti dekorációkat készített bedolgozóként. Dísztárgyakat festett ügyesen és ízlésesen.

 –Ön abban az iskolában tanít jelenleg, aminek szinte legelső diákja volt. Ez a Tömörkény Művészeti Szakközépiskola. Honnan eredt a képzőművészet iránti tehetsége?

 –Amikor Szegedre érkeztünk a Radnóti Miklós Gimnázium elsős diákjaként folytattam tanulmányomat. Éppen a következő évben indult a városban a művészeti középiskola, ahová szüleim támogatásával felvételiztem. Az újságban olvastunk erről a lehetőségről, s emlékszem: a húsvéti szünetben volt a felvételi. A következő tanévtől így én is a Tömörkény diákja lettem. A rajz iránti szeretet szülői örökség. Nem csak édesanyám, hanem apám is szeretett rajzolni, és sok kiállításra vittek el, múzeumokat látogattunk. Mint minden kisgyerek, én is rajzolgattam. De amíg legtöbben serdülő korukban abbahagyják, én nem akartam leszokni róla. A kisgyermekkor még az önfeledt rajzi kifejezés időszaka, utána maguktól is rájönnek a gyerekek, hogy nem úgy néz ki a világ, mint ahogy eddig lerajzolták. Akkor már valódi tárgyábrázolás és látvány kell.

 –Ha már itt tartunk: olyan véleményt is hallottam, aki mondjuk általános iskola alsó tagozatában nem úgy ábrázol pl. egy házat, amilyen a valóságban, de látszik a tehetsége, azt letorkolják. És ilyenkor a gyerek a kudarcélmény miatt inkább felhagy a rajzolással.

 –Több évtizeden át tanítottam, így állíthatom: egy bizonyos kor alatt nem szabad erőltetni a látványszerű rajzolást. Óvodás korban és alsó tagozatban ezért nem is érdemes rajzolni tanítani a gyereket. Meg kell várni az időt, míg kinyílik a szemük.

 –Tehát szülei pártolták, hogy művésznek tanuljon. Édesapja orvos volt. Azt hallottam, hogy volt egy időszak, amikor szinte mindenki orvosnak, vagy mérnöknek szánta a gyermekét.

 –Édesapám – aki zeneileg is képzett volt - nem azt akarta, hogy rajzoló legyek, hanem zenésznek szánt. Meggyőződése volt, hogy ehhez nagyobb a tehetségem, mint a rajzhoz. Később is hangoztatta: jobb zenész lettél volna, mint szobrász. Végül is az unokája lett zenész, mert fiam zongoraművész.

 –A múlt év végén készítettem a szintén Szegeden élő Tóth Sándorral egy interjút. De csak nemrég tudtam meg, hogy az ön tanára is volt a szakközépiskolában. Az ő hatására lett szobrász? Hiszen grafikusnak tanult.

 –Igen. A meghatározó tanáraim Kopasz Márta, Tóth Sándor és Szalay Ferenc voltak. Tóth Sándor nagyon jó tanár volt. Elég erőszakos, rámenős és mindenkiből kihozta a maximumot. Annyira tetszett az ő hatalmas akarata, ambíciója, hogy szinte észrevétlenül a szobrászat kezdett vonzani. Grafikus létemre bejártam a szobrászokhoz, kőfaragókhoz mintázni és faragni. Azt nem bánom, hogy grafikus tagozatra jártam, mert megtanultam rajzolni, s a rajz minden képzőművészeti ág alapja. Megtanultam a tipográfiát is, hiszen ipari szakközépiskolának indult a Tömörkény, s csak később lett művészeti. Szalay Ferencről is szólnom kell, aki festő létére hihetetlenül forma-centrikusan rajzolt. Tóth Sándor és Szalay is a forma fontosságáról győztek meg. Ha rajzolok, akkor is a formát, s nem a dekorativitást, vagy a faktúrát keresem. A Tömörkény kiváló iskola volt számomra, és ezt – igaz már egy éve mentem onnan nyugdíjba – ma is jónak tartom.

 –Ha jól számolom az éveket, akkor egyenes útja volt a főiskolára.

 –Így van, elsőre felvettek.

 –Nem érezte magát idegennek a fővárosban?

 –Nem, mert Kalmár Márton barátomat, aki a szobrász tagozatra járt, szintén felvették a Képzőművészetire. Mindkettőnknek nagy szerencséje, hogy a hatalmas túljelentkezés ellenére elsőre bekerültünk. Marcival még a kollégiumban is egy szobában laktunk. Majd együtt jöttünk vissza Szegedre tanítani, s egyazon évben mentünk nyugdíjba. Tehát: voltak ismerőseim a fővárosban, sőt a testvérem a Műszaki Egyetemen tanult akkoriban. Izgatott is Budapest mozgalmas világa. Azt nem mondom, hogy tetszett is, s azt sem: szívesen laknék ott.

 –Annak idején a Képzőművészetin az volt a „jó diák” aki munkásokat, vörös katonákat mintázott?

 –A főiskolán általánosságban akkor nem volt hatása a politikai szellemnek. Nem várták el, hogy tematikus szobrokat tervezzünk. A lényeg az emberábrázolás elsajátítása volt. Élő modellről kellett mintázni. Pátzay volt a mesterem, aki egy nagy, klasszikus szobrász volt. A főiskolán „régi típusú” szobrászok tanítottak, akik időnként azért rendelésre készítettek egy Sztalin -, vagy egy Lenin-szobrot is.

 –Pátzay Pál elismert, nagy szobrász volt. Tanárként is jó volt? Igaz, nem a képző-,de a zeneművészet terén ismerek olyanokat, akik nagy művészek, de tanítani már nem tudnak.

 –Tanárként visszafogott volt. A korrigálást sosem „vitte túlzásba”. A rend kedvéért hetente bejött a főiskolára, és megeresztett egy-egy anekdotát. Voltak vitriolos megjegyzései is. Ritkaságszámba ment, amikor valakit megdicsért. Alapos korrektúrákat, vagy nagyobb eszmefuttatásokat nem kaptunk tőle. Így is örültem, hogy például nem Somogyi Józsefhez kerültem, mert ő pedig túl vehemens volt, s akik hozzá jártak nehezen tudtak szabadulni hatásától. Somogyi stilárisan is hatott tanítványaira. No, ez Pátzaynál nem fordult elő. Mi főleg egymástól tanultunk a főiskolán. Átjártunk más műtermekbe is. Grafikusként eleinte azt sem tudtam, hogyan kell gipszet önteni, agyagot gyúrni, így mindent a többiektől lestem el. A festők műtermébe is bejártunk. A főiskolának nagyon jó könyvtára volt, s ott tanultam meg a művészettörténetet alaposabban. Ebédidőben, vagy szabadidőben beültünk oda, s kivettünk könyveket, albumokat. Így fedeztem fel például Tilman Riemenschneidert, Vermeert, akik azóta kedvenceim.

 –Kik voltak szobrászként a példaképei?

 –Amikor főiskolára jártam, akkor Medgyessy Ferenc volt az általános példakép. Vaskos, leegyszerűsített munkáit szerettem, mégis távol álltak tőlem. Inkább Ferenczy Béni csendes, lírai világa volt szimpatikusabb a magyarok között. Mészáros László szobrait is akkoriban ismertem meg.

 –Mi volt a diplomamunkája?

 –Nekünk akkor már nem kellett kimondott diplomamunkát készíteni. Kiraktuk azokat a munkákat, amit a fél évben készítettünk. Azt megtekintette a zsűri, s adott rá egy osztályzatot.

 –Lehetősége lett volna diploma után a főiskolán maradnia, ingyen műterem állt volna rendelkezésére. Miért ment vissza mégis Szegedre? Annyira vágyott haza?

 –Ez is hozzájárult elhatározásomhoz. Amikor megkaptuk a diplomát, jöhetett volna az ún. művészképző. Nekem pedig ehhez nem volt nagy kedvem. Pedig ösztöndíjat is kaphattam volna. Régi szegedi tanáraink, Tóth Sándor és Szalay Ferenc visszahívtak bennünket Kalmár Marcival a Tömörkénybe tanítani. Ez a felkérés nagyon jól esett nekünk. Azt is tudni kell, hogy hiába végeztük volna el a „művészképzőt”, attól még a jövőnk nem lett volna bebiztosítva. Igaz a tanításból sem lehetett úri módon megélni, de legalább biztos keresetünk volt. Nekünk lehetőségünk volt főtárgyként oktatni a rajzot. Tele ambícióval vágtam neki a tanításnak. Nem csak a mintázást, a rajzot, hanem az ábrázoló geometriát is tanítottam. Az utóbbit a főiskolán kedveltem meg.

 –Nem is szobrászatot, hanem grafikát tanított.

 –Így van. 1969-ben nagy lelkesedéssel mentem dolgozni, Kopasz Mártát váltva grafikai szakismeretet, rézkarcot, betűrajzot tanítottam. De később már mintázást, kőfaragást is.

 –Nem hiányzik az oktatás? Nem is a strapa részére gondolok, hanem arra, hogy sokan szeretik átadni azt a tudást, ami bennük van.

 –Hiányozna, ha most hirtelen egy nihilbe csöppentem volna. Viszont nem ez történt: a szegedi egyetem rajz tanszékén óraadó tanár lettem.

 –Sok fiatal művész számára meghatározók a külföldi tanulmányutak. Ön merre járt?

 –Már főiskola alatt, a nyári gyakorlaton pályáztunk csoportosan tanulmányutakra. Voltunk az akkori NDK-ban és a Szovjetunióban is. Az utóbbi esetben inkább nyaralás jellege volt az útnak, mert nem kellett dolgoznunk. Görögországban és Itáliában már magánemberként jutottam ki a főiskola után. Miután lediplomáztam módszeresen jártam Európa jelentős művészeti múltú országait.

–Akkor ismeretséget is kötött kint élő mesterekkel? Rendelkezik ilyen kapcsolati tőkékkel?

 –Igen, de nem a tanulmányutak hozadékaként. Később részt vettem nemzetközi művésztelepeken. Így a villányi kőfaragótelepen, a nyíregyházi éremművészeti táborában és az egykori NDK-ban, Hoyerswerdában is. Ezeken a helyeken mindenféle náció tagjai megfordulnak.

 –Műtermében körbenézve egyetlen egy olyan szobrot sem látok, amiről nem tudnám mit, vagy kit ábrázol. Mi a véleménye a nonfiguratív művészetről?

 –Elismerve bárki ellentétes ízlésének létjogosultságát, nekem szubjektíve nem tud absztrakt forma katartikus esztétikai élményt adni. Jómagam abszolút a figurális művészetben tevékenykedem. Nekem nincs hajlamom, nem is jut eszembe, hogy valami absztrakt művet alkossak. Akinek nincs csiszolt esztétikai műveltsége, nem foglalkozott művészettörténettel azt könnyen becsapják az ilyen munkák. Pláne, ha még megerősíti egy rafinált kritika, ami felkarolja, agyonmagyarázza, és elhiteti, hogy jó. Egy jóhiszemű, gyanútlan ember ezt a kritikusi véleményt elfogadja, mert azt hiszi, nála szakértőbbek mondják, az ő véleménye csak egy laikusé.

 –Azt is hallani, ami figurális, hagyományos, az nem korszerű.

 – Mint bármelyik klasszikus alkotás a maga korában, úgy egy mai figurális szobor is korszerű és korhű, ha tükrözi az alkotója érzéseit, és arról is mond valamit, akiről vagy amiről mintázták. Sőt: ha én egy barokk művet akarnék utánozni, abban is benne kell, hogy legyen a mai szellem, hiszen jómagam ebben a korban élek. Tehát, ami jelenünkben készül, az korszerű.

 –Nem gondolt arra, hogy jobban élne, többet keresne, ha nem figurális műveket készítene?

 –Ebben nem hiszek. Igaz, kiállításokon ez dívik, de nonfigurális művekből nem lehet nagyon megélni. Köztéren előfordulnak absztrakt alkotások, de ettől függetlenül még mindig a figurális művek a keresettek. Ha valakinek emléket kell állítani, portrészobrot kell készíteni, akkor nem lehet absztrakt művel előállni. Jelenleg a főiskolán nagyon megváltozott a képzés, én nem is tudnám talán elvégezni. Aki odakerül, annak el kell felejtenie a „természet utánzását”, és különböző konstrukciókat kell kitalálnia. A fiatalok rendkívül találékonyan tudnak alkalmazkodni. S miután elvégzik a főiskolát és szerencséjük van, s kapnak egy megbízást egy portréra, akkor már gondban vannak, mert elfelejtették a mintázást.  

–Bár eddig képzőművészetről beszéltem, volt tanára Tóth Sándor szerint azért mondják ezt, mert megszűnt a szépművészet. Kevesen alkotnak szépet. Mi erről a véleménye?

 –Van benne igazság. Kimondottan szépet alkotni ma nem elvárás. Pedig az emberek nem visznek be lakásukba olyan alkotást, ami „csúnya”, visszataszító. A művészetnek mindig is szerepe volt, hogy megszépítse környezetünket, s felhívja arra a figyelmünket, ami szép a világunkban. Mozart mondta, hogy a zene mindig muzsika kell legyen.

 –Hol volt az első műhelye?

 –Először egy társasház negyedik emeletén, ami nem volt ideális, ám készítettem ott köztéri szobrot is. Később aztán kertes házba költöztünk és egy jó műtermet tudtam kialakítani.

 –A tanítás mellett mikor ért a révbe szobrászként is?

 – Nagyon akadozva. Eleinte sokkal több volt a grafikai megbízásom. A szobrászatot szinte csak hobbiként űztem otthon, leginkább portrékat készítettem. Megbízásom évekig nem volt, végül személyes barátságunknak köszönhettem, hogy kollégiumunk igazgatónője engem kért fel a Majakovszkij-dombormű elkészítésére. Ez a vörös márványból faragott munkám ma is ott látható a kollégium kapualjában. Aztán beneveztem, és meghívást kaptam a villányi kőfaragó táborba. Jó volt szakmabeliekkel megismerkedni, és együtt dolgozni, bekerülni a művészeti közéletbe. De nagyobb szobor-megbízással azóta se vagyok túlterhelve.

 –Miért váltott az érmek felé?

 – Nem váltottam, a szobrászatot ma is űzöm, de éremkészítésre több megbízásom van. Tóth Sándor meghívott Nyíregyházára, a sóstói művésztelepre. Sóstón úgy megkedveltem az éremkészítést, hogy azóta is talán ez a „legszaporább” műfajom. A speciális kötöttségek ellenére is szabadabbak az ábrázolási lehetőségek, mint a körplasztikában. Sóstón rátaláltam a nekem való éremkészítési technikára, a negatívba vésésre. Kiélhetem magam benne, hiszen csupa rajz az egész, sőt még betűírás is van, amit ugyancsak szeretek. Egyébként a ’70-es évektől vagy 30 év általában is nagy konjunktúrája volt az érmészetnek.

 –Mennyire segítette munkáját, hogy Szegeden működik a fővárosi után a legrangosabb hazai éremverde?

 –Hogyne! Ez segített engem abban, hogy minél több megbízásom legyen. Az éremverde alapítása Szabó Géza nevéhez fűződik. A Magyar Nemzeti Bank is rendszeresen hív emlékpénz érmepályázatokra. Számomra mindig roppant izgalmas kihívás, ha a sok megkötöttségen belül kell valami lényegre törőt, egyénit, eredetit kitalálni. Kevés eszközzel találni egy olyan motívumot, ami már első ránézésre kifejező, betűvel is összehozható, és minden egyéb feltételnek is megfelel.

 –Ön tervezte például a Teller Ede-emlékpénzt. Ennek névértéke 5000  Ft. Ilyen esetekben fotókat szokott tanulmányozni?

 –Nem csak fotókat, hanem régi filmfelvételeket is. Számtalan mozgó-képet néztem meg, hogy a legjellemzőbb arckifejezést tudjam megjeleníteni az érmén. Azért választottam egy kicsit korosabb portrét, mert úgy éreztem ekkorra érett be a karaktere.

 –Történelmi témájú érmeket is készített?

 –Természetesen. Egy székesfehérvári felkérésre megmintáztam az összes magyar királyt. Több erdélyi fejedelmet is megmintáztam. És aztán vannak zenével és sporttal kapcsolatos érmeim is.

 –Ön az egyik alapítója a Szög-Art Egyesületnek. Mit kell tudni erről?

 –Célunk az volt, hogy a szegedi, illetve a városhoz kötődő művészeket egy táborba tereljük. Történt mindez 1991-ben. Célunk a közös kiállítások lehetőségét megteremteni és valamilyen szakmai érdekképviseletet is felvállalni. Nem azonos gondolatokat közvetítő, nem azonos stílusban alkotó művészekről van szó, inkább meglehetősen kiforrott, szuverén alkotókat tömörít egybe az egyesület.

 –Az nem zavarja, hogy egy vidéki művész, legyen bár tehetséges, kb. annyira ismert a fővárosban, mint egy afrikai? Olyan van, hogy egy vidéki szobor elkészítésére pesti művészt kérjenek fel, de nem hallottam az ellenkezőjéről.

 –Ez így van. Országos pályázatokon van lehetőségünk megmérettetni magunkat, de nem sok eséllyel. Tudomást sem vesznek arról, ha egy jelentősebb vidéki alkotónak életmű- kiállítása van valahol. Nem hiszem, hogy ez ellen a szemlélet ellen tudnék tenni. valamit. Ezért inkább annak örülök, hogy hagynak dolgozni. A helyi média viszont többször megkérdez minket, szegedi alkotókat, így legalább helyi szinten ismertek vagyunk és maga a város is elhalmoz kitüntetéseivel.

Medveczky Attila