2010.02.19.
Ólombányából a püspökségig
„Zsúfolásig
megtelt a váradi barokk palota díszterme, ahol a Nagyváradi Római
Katolikus Püspökség szervezésében bemutatták Varga Gabriella
budapesti újságíró és Vencser László erdélyi származású,
ma Ausztriában élő teológiaprofesszor Megalkuvás nélkül –
Száz éve született Jakab Antal című életrajzi könyvét”- olvasható
a február 1-jei Reggeli Újságban. A kötetről, annak megszületéséről
és a Határtalanul Alapítványról Varga
Gabriellát kérdezem.
–Engedjen meg először egy
személyes kérdést. Ön Jakab püspök úr unokahúga. 18 éven
át Erdélyben élt. Milyen emlékei vannak nagybátyjáról?
–A templom falain belül egy nagyon komoly és átszellemült,
azon kívül pedig egy mindig mosolygós, vidám, humoros nagybácsi
arca tűnik fel előttem, ha rá gondolok, aki egyszerre volt
szigorú és a jó hangulat megteremtésének nagymestere. 1986.
évi, román tannyelvű gimnáziumi érettségim után – tudva,
hogy édesanyám második házassága révén ősszel Magyarországra
költözünk – küldött nekem egy Szerb Antal Magyar
irodalomtörténetet, azzal a kézzel írott kísérőlevéllel,
hogy „ezt egyszerűen meg kellene tanulni a nyáron”. Levelének
ezt a mondatrészét alá is húzta! A korareggeli, püspöki kápolnájában
mondott magánmiséi, a közös imádkozások – például étkezések
előtt és után – emlékei mellett ott áll az is, amikor
budapesti otthonunkban nekünk, gyerekeknek reggeli „szerenádot”
adott. Az ajtó előtt állva ébresztőként végigénekelte a
„Jó reggelt kívánok, megjöttek a fehérvári húszárok”
éneket. Minden korosztály s mindenfajta foglalkozású és beállítottságú
ember nyelvén példásan jól értett.
–Kislányként meséltek a
családban arról, hogy milyen életútja volt főpapi rokonának?
–Keveset. S ha meséltek is, gyerekfejjel nemigen fogtuk
fel. Tudtuk, hogy börtönben volt, hogy Rómában szentelték püspökké,
de a részletekről kevés fogalmunk volt. S arról is, hogy
micsoda nehézségekkel kell megküzdenie a főpásztori székben.
Munkájából jellemzően csak a bérmálásokat, az ünnepi
szentmiséket látva azt hittük, a püspöki „foglalkozásnak”
– mai szóhasználattal élve – leginkább „protokolláris”
vetületei vannak.
–Jakab Antal mikor döntötte
el, hogy egyházi pályára lép?
–Középiskolai tanulmányai idején, amelyekhez nehéz út
vezette őt. A kor szokása szerint a legnagyobb fiúgyermeknek az
apja mellett kellett maradnia és segítségére lennie a gazdálkodásban.
Antal 1922 nyarán a többi falusi gyermektársához hasonlóan
teheneket legeltetett az erdőn. Egy éjszaka medve támadta meg a
teheneket és hatot közülük szétmarcangolt. A gyermek
megijedt, de nem veszítette el lélekjelenlétét: száraz
gallyakat gyűjtött, meggyújtotta, s a tűz oltalmában töltve
az éjszakát várt a segítségre. Segítség helyett az egyik
gazda érkezett, akinek két tehene elpusztult, s a veszteség
miatti dühében kegyetlenül elverte az ártatlan gyermeket. Továbbtanulási
szándéka ekkor erősödött akarattá. Édesapjának ezúttal
határozottan jelentette ki: tanulni fog. Édesapja, látva
gyermeke szilárd elhatározását és képességeit is ismerve,
megváltoztatta eredeti elképzelését, és beleegyezett abba,
hogy továbbtanuljon, így évvesztés nélkül folytathatta
tanulmányait a felső tagozaton. A gyergyószentmiklósi Állami
Líceumban Jakab Antal 1922 és 1929 között tanult. Ekkor már
érezni vélte az isteni hívást és mind jobban érlelődött
benne a papi hivatás vállalásának szándéka.
–Ki volt Jakab Antal fő
mentora?
–Isten szolgája, boldog emlékű Márton Áron, akivel
1936-ban kerültek közelebbi kapcsolatba. Abban az évben a
kolozsvári Szent Mihály-templom plébánosa, Márton Áron új
segédlelkészt kapott Jakab Antal személyében. Márton Áron
hamar felfigyelt fiatal káplánjának tehetségére és szorgalmára,
és így nyilatkozott róla: „Ezt
az embert, amíg élek, magam mellől el nem engedem”. Nem
is engedte. Főpásztori kinevezése (1938) után nyomban Rómába
küldte tanulni Jakab Antalt. Érdemes összevetni Márton Áron
1936-os kijelentését az 1980-as szavaival. 1980-ban így adta át
Jakab Antalnak az egyházmegye vezetését „Azzal
a megnyugtató érzéssel vonulhatok vissza, hogy az egyházmegye
vezetése jó kezekben van.” Jakab Antal pedig e szavakkal
vette át azt: „Szívesebb,
könnyebb és jobb lenne mindig csak segítsége s nem utóda
maradnom”.
–Hogyan élte meg az impériumváltásokat?
–A Lateráni
Egyetemről jogi doktorátussal hazatérve, az egyházmegye kettéosztottsága
idején Jakab Antal a Kolozsvári Püspöki Helytartóságra került.
Miután az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés értelmében
Erdélyt kettéosztották a nagyhatalmak, Észak-Erdélyt
visszacsatolták Magyarországhoz, a déli rész pedig megmaradt
Romániának, az egyházmegye is két részre szakadt. Márton Áron
püspök Gyulafehérváron maradt a romániai részen, az egyházmegye
északi részének pedig Püspöki Helytartóságot szervezett
Kolozsvár központtal. Dr. Jakab Antal 1942. augusztus 31-től
volt levéltáros és jegyző, szeptember 3-tól pedig titkár Sándor
Imre püspöki helytartó mellett. A paphiány miatt 1944.
november 30-tól 1945. augusztus 31-ig Gyergyószentmiklóson plébános-helyettes
és megbízott főesperesi szolgálatot látott el az elmenekült
László Ignác főesperes helyén, 1945. szeptember 1-jétől
1946. augusztus 21-ig pedig hittantanár és egyetemi lelkész
volt Kolozsváron. Márton Áron 1946. augusztus 22-től nevezte
ki a gyulafehérvári teológiára, ahol a történelemtanítás
mellett a vicerektori teendőket is ellátta.
–Olvastam, hogy titkos
ordinárius volt. Ez mit jelent?
Az
ordinárius a püspök
helyettese, ideiglenes kormányzó, a titkos
ordinárius pedig azt jelentette, hogy az illető személye az
állam, sőt az egyháziak előtt is titkos volt.
–1951-ben tartóztatták le
Jakab Antalt. Milyen vádakat hoztak fel ellene?
–Titkos ordináriussága idején már világossá vált,
hogy Bukarest nem őt, hanem a hatalmat kiszolgálókat akarja
egyházi vezetőkként látni. A
konkordátum felmondása után, amikor Románia a pápai nunciust
is kiutasította az országból (1950), a katolikus egyházat el
akarta szakítani a világegyháztól s annak törvényes központjától,
Rómától, így akart kínai mintára egy államegyházat
létrehozni. Ennek elérésére békemozgalom címen kísérelték meg olyan vezetés
megszervezését, amely vállalja a teljes beilleszkedést a
rendszerbe. Erre Jakab Antal sem volt hajlandó, így
ő is számíthatott letartóztatására, ami 1951. augusztus 24-én
koholt vádak alapján be is következett.
–Hogyan bírta az ütlegeléseket?
–Elhurcolása után a még fiatal – mindössze 42
esztendős –, de a sok gondtól már őszülő Jakab Antalt
vizsgálati fogságba Piteştire, majd a Belügyminisztérium zsilávai
börtönébe szállították. Közvetlenül a letartóztatása után
annyira összeverték, hogy agyhártyája bevérzett. Már a
kezdeti vallatások idején úgy lefogyott, hogy napokig nem mert
leülni, attól félve, hogy segítség nélkül nem fog tudni felállni.
Cellájában inkább a falnak támaszkodva állt. Románia szinte
valamennyi börtönét végigjárta. A felsőbányai ólombányában,
amelyet a Belügyminisztérium kifejezetten a politikai foglyok kínzására
és dolgoztatására bérelt ki, neki háromévnyi kényszermunka
jutott. Ez volt a legnehezebb. Rövidnadrágban és gumicsizmában
dolgoztak embertelen körülmények között. Annyi volt a pihenésük,
hogy időnként a gumicsizmából az izzadságot kiöntötték.
–Lelkileg, vagy testileg
megviselte nagybátyját a 13 éves börtön, a kényszermunka?
–Olyan súlyos májcirrózissal tért haza, hogy orvosai
azt mondták: három hónapot fog élni. Köszönhetően az orvosi
segítségnek, a nagyon szigorú diétának, amit élete végéig
betartott, a rendkívül fegyelmezett életnek és a később külföldről
beszerzett májregeneráló gyógyszereknek, a három hónapból
egy év híján harminc év lett.
–Szabadulása után milyen
jövő várt rá?
–Szabadulása után papként nem működhetett, mert
akkoriban nagyon nehezen jutottak álláshoz a börtönből
szabadult papok. Márton püspök a börtönből kiszabadult papok
számára vissza akarta ugyan állítani az l948-as, 1950-es
status quót, az állam azonban hallani sem akart erről, így a börtönviselt
papok szabadulásuk után gyakran évekig nem kapták meg az államtól
a szükséges működési engedélyt. Szabadulása után Jakab
Antal másfél évet töltött szolgálat nélkül szülőfalujában,
Kilyénfalván. Mindenekelőtt legyengült egészségi állapotát
kellett, amennyire lehetett, megerősítnie. Ez idő alatt a család
gyerektagjait tanította, gyakorolta velük a tananyagot. Amikor még
fizikai ereje gyenge volt, néhány hónapig a lokszádi erdőkitermelésnél
dolgozott testvérével, Jakab Ernővel. Jakab Antal minden lehetőséget
megragadott arra, hogy eltartásával ne okozzon gondot
rokonainak, éppen ezért fizikai ereje visszatértével minden földmunkában
részt vett, amit éppen végeztek: segített a tavaszi veteményezésnél,
kapált, kaszált, takart. Évek hosszú küzdelme után 1967-ben
Márton Áronnak sikerült visszavinnie őt – átmenetileg bejáró
tanárként – a teológiára. Jakab Antal hetente utazott – többszöri
átszállással, sokszor a vonat lépcsőjén – Búzásbesenyőről
Gyulafehérvárra tanítani. Tanári katedrát a gyulafehérvári
tartózkodási engedély birtokában 1968-tól kapott. Egyházjogot,
majd erkölcsteológiát tanított a papnövendékeknek.
–Mikor lehetett Márton Áron
segédpüspöke?
–1971. december 23-án VI. Pál pápa utódlási joggal
kinevezte Jakab Antalt Márton Áron segédpüspökévé. Ezt Márton
Áron püspök december 24-én, este a Hittudományi Főiskolán
tartott karácsonyi ünnepségen a jelenlévő tanárok, kispapok
és alkalmazottak előtt jelentette be. Jelmondatául az újonnan
kinevezett segédpüspök Szent Tamás apostol szavait választotta:
„Dominus meus et Deus meus!”
Vagyis: „Én Uram és én
Istenem!” Az egyházmegye irányítását Márton Árontól
1980. április 2-án,
a nagy
püspök nyugdíjba vonulásakor vette át. Jakab Antal 1990. március
14-i visszavonulásáig megyés püspökként, majd 1990. április
29-ig apostoli kormányzóként hordozta vállain az egyházmegye
kormányzásának nehéz terhét.
–Nem akarták beszervezni
besúgónak?
–Tudomásom csak arról van, hogy 1951-ben szerették
volna „megszerezni”. A Kultuszminisztériumból ellenőrt küldtek
a Teológiára. Egy hétig tartott az ellenőrzés, keresve keresték
a hibát. Jakab Antal mindennap estétől éjfélig készítette
elő a másnap vizsgálandó anyagot. Az ellenőr egyetlen lényeges
kérdésben sem talált hibát. Megpróbálta rávenni nagybátyámat,
hogy menjen a minisztériumba dolgozni. Szép összeget, 24 ezer
lejt ajánlottak neki, de ő nemet mondott.
–Hogyan tudta kijátszani
azt a bukaresti rendelkezést, ami korlátozta a teológiára felvételizők
számát?
–Ez volt egyházmegyei kormányzásának talán legnagyobb
kálváriája. Megesett, hogy a korlátozást figyelmen kívül
hagyták, de olyankor az állam a retorzió legkülönbözőbb
formáit alkalmazta, például nem hagyta jóvá a Papnevelő Intézet
költségvetését. A numerus clausus ellen folytatott küzdelem
egyik, általam legleleményesebbnek vélt módszerét említem:
mivel az állam elsősorban a felvételt nyert, vagyis az elsőéves
diákokra, másodsorban pedig a papnövendékek összlétszámára
összpontosította figyelmét, a kántoriskola azon tanulói közül,
akik magaviseletükkel és tanulmányaikkal megfelelő módon készültek
a teológiára, s vállalták is a felkínált lehetőséget, rögtön
a másodévre vették fel. Ez pedig az összlétszámban a
mindenkori természetes lemorzsolódás miatt nem jelentkezett.
Ezek a tanulók aztán az első év tananyagából a másodévi
tanulmányaikkal párhuzamosan, magánúton vizsgáztak le.
–Az 1988-1990-es eseményekhez
mekkora reményt fűzött a püspök atya?
–1990
januárjában a Magyar Televízió stábja is Gyulafehérvárra
utazott, hogy az egyházmegye püspökétől interjút kérjen.
Jakab Antal csak nagy rábeszélésnek engedve fogadta őket, és
a forgatócsoport nem csekély meglepetésére meglehetősen borúlátóan
nyilatkozott. Ki is jelentette: nem fűz túl sok reményt a
politikai helyzet megváltozásához. Szavaival akkor kissé
lehangolta környezetét. Ugyanilyen visszafogottan és nem túl
derűlátóan nyilatkozott a Román Televízió magyar nyelvű adásának
is. Tartózkodó hangnemét a televízió nézői közül sokan
nem értették meg. Esztendőknek kellett eltelniük ahhoz, hogy a
tények igazolják őt.
–A Megalkuvás nélkül c.
könyv életrajzi, vagy vannak benne interjúk, visszaemlékezések
is?
–Az
életrajz egésze is visszaemlékezések, interjúk alapján formálódott,
de harminchárom – írásban bekért vagy élőszóban rögzített
– méltatásnak külön fejezetet (a könyv első „ráadás”fejezetét)
szenteltünk. Az itt olvasható harmincegy papi személy – köztük
Böjte Csaba, Czirják Árpád, Gergely István „Tiszti”, Csató
Béla és sokan mások – és két világi személy visszaemlékezése
hűen megrajzolja Jakab Antal emberi és főpásztori arcélét.
–Milyen szerkesztési módot
választottak?
–Az első, Küzdelmes
ifjúkor című fejezet Jakab Antal első húsz évét tekinti
át (1909–1934), a második, Hitben
fogant szolgálat pedig a pappá szentelésétől a letartóztatásáig
eltelt évekről szól (1934–1951). A harmadik, Megpróbáltatások
béklyójában című fejezet a kommunista egyházüldözés módszereiről
és Jakab püspök börtönéveiről számol be (1951–1964). A
negyedik, Dominus meus et
Deus meus! című fejezet a szabadulásától a megyéspüspöki
idejének kezdetéig eltelt időt kíséri figyelemmel, beleértve
ebbe a segédpüspöki esztendőket is (1964–1980). Az ötödik
fejezet terjedelmében akkora, mint az előző négy együttvéve
– ebben ismerheti meg ugyanis az olvasó dr. Jakab Antal megyéspüspöki
évtizedét, az apostoli kormányzás három hónapjával és a
nyugalomban töltött három évvel is kiegészítve
(1980–1993). Címe: Márton
Árontól átveszi a fáklyát. A már említett, méltatásokat
tartalmazó hatodik, általunk ráadásnak nevezett fejezet a „Találkoztam
egy szent püspökkel” címet viseli, a hetedik, szintén ráadásfejezet pedig Emlékét
őrzik és idézik cím alatt azokat az intézményeket, létesítményeket
mutatja be (csíksomlyói Jakab Antal Tanulmányi Ház, kilyénfalvi
Jakab Antal Könyvtár, szobrok, emléktáblák stb.), amelyek őrzik
őt az utókor számára, tehát útját szegik az ő elfeledésének.
A Függelékben első közléseket
és kevéssé hozzáférhető dokumentumokat adtunk közre. A könyv
több mint száz fényképből álló galériával zárul.
–Mit kell tudni a társszerzőről?
–Prof. dr. Vencser László középiskolai tanulmányait a
gyulafehérvári Római Katolikus Kántoriskolában végezte. A
Hittudományi Főiskolán 1965 és 1970 között filozófiát és
teológiát hallgatott; egyházjogtanára Jakab Antal volt. Az
1970–1975-ös időszakban a római Pápai Gergely Egyetemen teológiai
tanulmányokat folytatott, licenciátusi vizsgát tett, a Pápai
Lateráni Egyetem keretében működő Accademia Alfonsianán erkölcsteológiát
tanult, majd doktori címet szerzett. Márton Áron püspök 1971.
szeptember 12-én, Ditróban szentelte pappá. 1975 és 1991 között
– Márton Áron, majd Jakab Antal megyéspüspökök kormányzása
idején – a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán erkölcsteológiát
tanított. 1991. szeptember 1-jétől Ausztriában él, ahol a
linzi egyházmegye Lelkipásztori Hivatalánál az Idegennyelvű
Lelkészségek Szakosztályának irányítója. 1997–1998-ban a
Német és Osztrák Püspökkari Konferencia bécsi székhelyű
Kelet- és Közép-Európai Egyházi Projektek Információs Irodájának
vezetője, 2000-től pedig az Osztrák Püspöki Konferencia keretében
működő Katolikus Idegennyelvű Pasztoráció országos igazgatója.
–Mekkora érdeklődés van
a kötet iránt?
–A mögöttünk álló, Európa-szerte összesen ötven különböző
centenáriumi rendezvényünk eredményeként megjelenése után négy
hónappal megrendeltük a kiadótól a második kiadást, ma
pedig, a megjelenés után tíz hónappal megrendeltük a harmadik
kiadását is. Szükség lesz rá, hiszen a 2009. március 13-án
nyitott centenáriumi évet 2010. március 13-án zárjuk, és
addig még hátravan húsz programunk, köztük a február végén
esedékes kölni, stuttgarti és római könyvbemutatók.
–Most térjünk rá a Határtalanul
Alapítványra, aminek ön a kuratóriumi elnöke és ha jól
tudom, 2002-ben jött létre. Hogyan tudják önök megóvni a
nemzet önazonosságtudatát?
–Közhasznú szervezetünk 2008 ősze óta tevékenykedik
bejegyzett jogi személyként, tevékenységünk azonban ennél
nagyobb múltú, hiszen magánszemélyekként 2005 óta teljesítjük
kulturális missziónkat és alapítunk könyvtárakat határon túli
területeken. Szabadidőnkben azon fáradozunk, hogy könyvadományainkkal
minél több olyan határon túli, magyarok (is) lakta kistelepülésre
vagy nagytelepülés intézményébe eljussunk, ahol nincs magyar
könyvtár. Mindig ünnepélyes keretek között avatott /
szentelt könyvtáraink tulajdonosait, üzemeltetőit pedig arra
ösztönözzük, hogy a könyvtár ne csak könyvkikölcsönző
hely, hanem a magyar közösségek megmaradását segítő
irodalmi-kulturális rendezvények (könyvbemutatók, író-olvasó
találkozók, kiállítások), előadások, találkozók, összejövetelek,
diákvetélkedők helyszíne is legyen. Természetesen az ilyen
programok megszervezésében is segítünk vagy már kész
programokkal térünk vissza az általunk alapított könyvtárakba.
–Milyen terveik vannak az
idei évre?
–Ezekben a napokban készítjük elő a Mezőmadarasra szállítandó
könyvtárkészletet, nyár elején pedig Gyergyóújfaluban
fogjuk felavatni azt az új könyvtárat, amelynek bővítését végeztük,
s amelynek a kötetei már a helyszínen vannak.
Medveczky Attila
|