|
 2010.02.19.
Romok között is jövendő – Tamáshida, ahol a templom a
baromfiudvar
Tamáshidáról
sokat írtak mostanában is és sokan is járnak erre. Aki csak
teheti, letér a Szalonta-aradi főútról és meglátogatja e
romokat. 2005-ben Gurzó K. Enikő a Reggeli Újságban írt
riportot a faluról és a romról. Már a címe is felrázó:
„Majorság lakja az Árpád-kori templomot”.Olvasom, itt is útravalómat
és útikalauzomat, amely így ír a templom múltjáról:
Régi
helység, Rogerius mester, mint megerősített német várost említi.
A falut 1241-ben a tatárok elpusztították. Egy 1341-ben kelt
oklevél, a Rathold nembeli János és László igazolása arról
tanúskodik, hogy a települést már régóta e család
birtokolja. 1550 januárjában az erdélyi rendek országgyűlését
Tamáshidára hívták egybe. A faluban valaha állhatott egy
nagyobb várkastély, mert a románkori egyház romjai körüli
nagyobb területen erre utaló jelentősebb épületek alapfalai
és pinceüregei is látszottak még a XX. század elején is. A
kastély ura 1552-ben Báthori Endre volt, s ekkor a falu mindössze
17 portát számolt. Később, 1729-ben III. Károly (1685-1740)
király Baranyi Miklósnak adományozta a községet, akinek családja
építtette azt a szép kastélyt, melynek parkjában az említett
román kori romtemplom téglából rakott hatalmas tornya is áll,
ezen annak idején félköríves ikerablakokat alakítottak ki. A
templom eredetének régiségét a szentély maradványának félköríves
volta is igazolja. A falu református temploma 1854-ből, az
ortodox 1866-ból való. A település határában állt az
1333-35. évi pápai tizedjegyzékben is szerepelt Bökény, mely
később elpusztult, akárcsak egy másik közeli falu, Tamász.
Borús, ködös reggelre érkezem Tamáshidára. Már a Várad–aradi
főútról a homályból is jól látszik a romtemplom monumentális
tömbje. A torony messze kiemelkedik a falu fölé. Tamáshida
magyar, cigány és román népességű falu Bihar és Arad szélén,
épp a megyehatáron. A szépen rendbetett új református templom
mellett halad el az országút, amíg az utas egy kis kanyarral
eljut a romokig. A hajdani, sokat emlegetett kastélyt és parkját
már csak sejteni lehet: a bejárt barokkos oszlopai még
megmaradtak, de mögötte már új kastély épül. Körülötte a
kis piactér is baromfi legelő.
Udvar belsejében, teljesen magántelken, annak is a gazdasági
udvarán állnak a romok. Egy középkori templom félszeg, de még
mindig lenyűgöző tornyával beszorult egy szerény kis falusi
gazdálkodás közepébe. A családi élet egy része pedig a
templom falai között zajlik. A románkori torony még fedetlen fővel
is versenybe száll az idővel. Homlokán úgy ül a megviselt gólyafészek,
mint egy alföldi juhászbojtár fején napszítta kalapja. A hajótest
hiányzó helyén van a gazdasági udvar, a román kori szentély
boltozata alatt meg a raktár, fészer.
Az öreg utcakapu nyitva van, nem kell bezörgetnem. Csak a
házajtó előtt szólítgatom a háziakat, amúgy, falusiasan. Türkösi
Róza néni fogad, mint egy gyakorlott és edzett idegenvezető.
Mesél a legendákról, aranyról, alagútról. Ha belépti díjat
szedne a látogatóktól, szerényen ki is egészíthetné belőle
nyugdíját. – A rom nekem marad. – mondja. Mindenki csak nézi,
és megy tovább. A telek az enyém, a rom rajta, az nem. Kié
akkor, és mit lehet tenni? A helyi lelkész, Pázmány Attila
nagyon szeretné, hogy a teleknek ezt a részét kiválthatná az
egyház és átvehetné a romokat, de egyelőre nincs pénz
semmire.
A torony falán egyre mélyülő hasadások jelzik, itt sürgősen
tenni kell valamit. Fedetlenül, de még áll az idővel és időjárással
dacoló szentély, de csonka téglasorai a szélei felől meg-meg
lazulva hullanak alá.
A mentés pedig már nem a múlt előtt fejet hajtó vagy
csodát látni érkező, bámészkodó turisták feladata.
Vetési László
(Forrás: erdely.ma)
|
