vissza a főoldalra

 2010.02.19. 

Csurka István: A társadalom kettéválasztása a gyakorlatban

A közelmúltban két olyan esemény is történt, amelyekben ez a szétválasztás megvalósult. Mindkettőt a balliberális média hajtotta végre, elhallgatással és hazugsággal. Az első kulturális esemény volt, a másik politikai. Csoóri Sándor nyolcvanadik születésnapjáról minden országos lap és tévé megemlékezett a maga módján. Ünnepelték és köszöntötték és természetesen némelyek fanyalogtak, mert joguk van fanyalogni. A balliberális tábornak, a Népszabadságnak és kapcsolt részeinek, a kereskedelmi tévéknek a „nemzeti költő”, vagy többműfajú alkotóról lévén szó, a nemzeti sorskérdéseket boncolgató esszéíró – Csoóri nagy teljesítményei ide esnek – elfogadása vagy elvetése okozott gondot. Azazhogy nem okozott: elvetették. Ahhoz, hogy ne legyen nemzet, előbb a „nemzeti költőből” kell kikasztrálni a nemzetit, a magyart, a keresztényt. A dolog akkor fordult komolyra, amikor a Magyar Tudományos Akadémia vállalkozott arra, hogy megünnepli a nyolcvanéves írót. Ehhez rendelkezésre bocsátotta történelmi dísztermét és két kiválósága, a jelenlegi elnök, Pálinkás József és az előző mondott laudációt. Ugyancsak frappáns, tömör beszédben ünnepelte meg a költő jeles napját Szabó István református püspök, Csoóri Sándorhoz hasonlóan egykori pápai diák. Görömbei András akadémikus, irodalomtörténész, egyetemi tanár pedig az életmű áttekintését kísérelte meg a szűkre szabott időben. A termet zsúfolásig megtöltötte a hazai és külföldi magyar értelmiség. A különféle könyvkiadók egy kisebb könyvtárnyi új kiadással, gyűjteménnyel ajándékozták meg az ünnepeltet. Volt miből válogatniok. A média viszont nem válogatott, nagyon kevés kivételtől eltekintve – ilyen volt a Csoóri által is létrejönni segített Duna tévé – alig vett tudomást az eseményről. Miért? Mert joga van hozzá. Mert ma itt ez a sajtószabadság. Mert a szerkesztőségekben olyan alakok ülnek, akiknek a nemzet és a nemzetihez tapadó minden tevékenység, azaz igehirdetés, írás, versírás, no aztán a drámaírásról nem is beszélve, vörös posztó. Büntetlenül figyelmen kívül hagyhatják az Akadémia két jelesének megjelenését és felszólalását, s egy meglehetősen széles, értő közösség ünneplését – kiállását a magyar ügy mellett. Az ünnepség fővédnöki tisztét, hallgatólagosan Balogh Zoltán Fidesz- politikus töltötte be. Pálinkás József, mielőtt az Akadémia elnökévé megválasztották, Fidesz- képviselő és a Fidesz-kormány minisztere volt. Csoóri Sándor kötődése a Fideszhez közismert. De az elhallgatás mégsem Fidesz-kérdés. Nem a választási kampány miatt hallgatják el az efféle nemzeti összejöveteleket, hanem éppen nemzeti összejövetel voltuk miatt. A Fidesz sem kell, mert felvállalja a nemzeti érdek képviseletét, de sokkal inkább maga a nemzet nem kell, a tény, hogy még van.

A dolog nem új keletű. A nemzet – és különösen a nép, amelynek Csoóri jeles fia, sőt büszke fia – állandóan útban van, évtizedek óta, de a vele együtt elutasítandó párt, illetve a pártürügy változik. Köztudott, hogy a Fidesz nem mindig állt azon a poszton, ahol ma áll, de amikor más párt, vagy más pártok álltak a nemzeti őrhelyen, akkor azok révén utasították el a nemzetet. És az irodalmát, a költészetét és a művészetét. Sohasem a párt van útban, hanem az irodalomnak és a művészetnek, a gondolkodásnak az az ozmózisos nyomása, amely a gyökerekből felszállítja az életnedveket a levelekig. Ez lett a többpártrendszerből: ürügy arra, hogy a nemzeti érdek képviseletét felvállaló pártok bírálatán, majd elutasításán, majd elhallgatásán keresztül magát a nemzeti gondolatot bombázzák szét, s a nép agyából, lelkéből minden nemzeti összetartozásra, felelősségre vonatkozó gondolatot, érzést, öntudatot kitöröljenek. Persze, ehhez meg kell szerezni a médiatúlsúlyt. Görömbei többször is hivatkozott Illyés Gyulára, a Puszták népe és a Hunok Párisban írójára, mint Csoóri Sándor példaképére. Csoóri önkéntes vállalása, választott szerepe, s végül betöltött hivatása lett a nemzetnek Illyési módon való képviselete. Küzdelmek, kapcsolatteremtés, kiegyenlítés jobb és bal között, amikor még volt jobb és bal, kijárás, embervédelem, a haza a magasban eszméjének földre telepítése. Az egész nemzetben való gondolkodás. De ma már nem csak az a kérdés, hogy hogyan sikerült neki ez a szerep, mennyire tölti be az Illyési teret, hanem az is, hogy hol van Illyés? Tanítják-e a középiskolákban és végre megértik-e az egyetemeken, tanárok, diákok, esztéták az „Egy mondat a zsarnokságról” nemhogy Duna, de Jenyiszej vagy Amazonas méretű hömpölygését. Nincsen-e éppen ez a legmélyebben gondolati, egyetemes mondat és legmélyebb, legsodróbb indulat által felszínre lökött tragédiasor a legmélyebben elfelejtve és elfelejtetve? Tanítják? Tétel? Megértik? Avagy nem úgy van-e, hogy az Akadémia tisztelgését, magát az estet, aminél nagyobb jelentőségű esemény azon a napon nem volt, csak úgy lehetett kihagyni, hogy a kihagyást senki nem kapcsolta össze a zsarnoksággal. Mert az „Egy mondat a zsarnokságról” a fennálló/média/ zsarnokság hatalmánál fogva el van süllyesztve, mert a zsarnokság fennáll. S azt most nem egy katonai nagyhatalom, nem megszálló csapatok, hanem egy elenyésző kisebbség és egy még kisebb médiazsarnokság gyakorolja. A 80 éves Csoóri, költő- és írófejedelem ma Magyarországon. Felette nincs senki, mert ő a jelenlegi fejedelem. Jómaga azt hiszem, soha nem gondolta, hogy Szabó Lőrinc, Illyés, Weöres vagy Nagy László költői helyére léphet, s azt betöltheti. A saját szerepét mindig éppen ezek védelmében, gondolataik, dallamaik elemzésében és szétárasztásában fogta fel, mert számára ez volt a magyarságszolgálat. Most is ezért kapta megérdemelt jutalmát. S a szolgálatért a fejedelmi büntetést: egy mondatot se, a zsarnokságtól.

 A politikai zsarnokoskodás egyszerűbb is, ravaszabb is. Orbán Viktor évértékelő beszédéről van szó, amelyet úgyszintén Balogh Zoltán celebrált. Ezt a beszédet úgy elhallgatni, miként azt az akadémiai Csoóri-ünnepéllyel tették, nem lehetett s az nem is állt szándékában a nemzetellenes médiának. Erre már fenték a fogukat, mivel ez volt két hónappal a választások előtt a jövő valószínű miniszterelnökének a legnagyobb fellépése. Orbánnak most minden szavát patikamérlegre kellett tennie, mert egy éven belül mindegyik szavát számon kérhetik rajta. Senki más nincs ma Magyarországon, akinek ezzel a felelősséggel kellene vagy lehetne megszólalni. „Dőltömre Tökmag Jankók lesnek” – írta Ady – Csoórinak is legfelsőbb hivatkozása – s ez most teljesen konkrét hivatkozás. A Tökmag Jankók sora: (a jelentéktelenség sorrendjében) Vona Gábor, Mesterházy Attila és Bokros Lajos. Mindhárman minősítették, értékelték Orbán beszédét, illetve mindhárman aláírtak és személyesen elvállaltak egy esetleg központilag kiadott bomlasztást, lehúzást erről a beszédről, amelyet meglehet, hogy egy gyakorlott médiás fogalmazott meg helyettük, mondjuk egy Baló György vagy egy Vujity Tvrtko. De az is lehet, hogy Gyurcsány hozta magával Tel-Avivból, ahol Netanjahuval is tárgyalt és a beszédértékelés ott készült egy Talmud központban, a Talmud számítógépén, még a beszéd elhangzása előtt. Mert a beszédről alkotott három pártvélemény csak egyben közös: a beszéd meghallgatása vagy elolvasása nem volt szükséges hozzá. Mind a három pártillető azt volt bátor mondani, hogy a beszédből hiányoztak a konkrétumok. Ez persze hazugság. Éppen a rájuk vonatkozó konkrétumok voltak nagy súllyal benne az évértékelőben, amikor Orbán azt fejtegette, hogy előbb igyekszik rendbe tenni az életet, a munka kérdését, a gazdasági és pénzügyi dolgokat, de aztán és vele párhuzamosan lesz gondja az elszámoltatásra, a bírósági felelősségre vonásra és az elkövetett bűnök törvényes, igazságos büntetésére. Miért nem elég konkrétum ez egy Mesterházynak, akinek egy névrokonát – ha nem vérrokonát? – már elérte az igazságszolgáltatás karja és akit húszmilliós óvadék fejében sem engedett szabadlábon védekezni az ügyészség. Bizonyos, hogy ő, aki a legsűrűbb időkben MSZP frakcióvezető volt és ennélfogva komoly dolgok tudója, engedélyezője vagy elhallgatója, eme politikai bűnrészességével megússza. Él tovább, boldogan, mint egy törpe párt Tökmagjankója, vagy eléri a Mesterházyak sorsa? Mesterházynak ezt adták a szájába: „volt már ilyen magyar miniszterelnök vagy jelölt: programom ennyi, miniszterelnök akarok lenni.” Ez majdnem szellemes, de bennünket érdekelne, kire gondolt Mesterházy? Ki volt az, aki így nyilatkozott? Orbán ezt nem mondta. Kinek a ki nem mondott mondatához hasonlították Orbán ki nem mondott mondatát? Fene műveltnek látszik ez a Mesterházy, az embernek leesik az álla. Egyszer természetesen mindenkinek leesik, amikor már nincs erő, ami összezárja. De az is megtörténhet, hogy nem a halál ejti le az ember állát, hanem egy nagy csodálkozás. „Egymást szedtük rá azzal, hogy tudunk, s a valónál mind mind elámulunk” ez, Madách, Mesterházy úr. Kerülje tehát a tükröt, mint olyat, ha megteheti. Vona Gábor úrnak másféle defetizmust adtak a szájába. Vaskosabbat, radikálisabbat, piszkosabbat és erőszakosabbat. Ő azt mondta, a beszéd maszatolás volt és átvétel a Jobbik programjából. Szerinte Orbán a tőle kiollózott szövegekkel maszatolt. Ezek szerint viszont a Jobbik programjában maszatos dolgok vannak, elvégre valamivel maszatolni csak akkor lehet, ha a valamin rajta, vagy benne van a maszat. Maszat nélkül nincs maszatolás. Ezt a kissé maszatos életű – történelemtanárként biztonságtechnikai üzletkötőként( eladóként) dolgozó – Vona nem tudja. Ez nem baj, ez nem is a műveltséghiány, ez a logika hiánya. De van itt más is, Vona úrral kapcsolatban. A felelősségre vonás, azaz a Vona felelősségre vonás kérdése. Vona most úgy lubickol, Mesterházyval ellentétben, aki talán szorong, hiszen már ki is hallgatták tanúként, hogy őt fiatalságánál és támogatóinak köre miatt, s a hatalomnélküliség következtében soha nem lehet felelősségre vonni. A logikátlan ember gyakrabban téved, mint a logikus elme. A hatalomhiány nem ment fel bizonyos nemzet-és hazaellenes feladatok hazugságok által való terjesztésének terhe alól. Vona és egész pártja hazudik. Nem mondja meg, kik és miért állnak mögötte, kik fedezik anyagilag a kampányát, kik és mik, mely ország mely ellenséges szervei akarnak beépülni általa a magyar törvényhozásba, s kik akarnak a magyarság fölött olyan befolyást szerezni, amely megakadályozza a nemzet felemelkedését. Ez nem olyan jellegű bűn, mint a BKV- vagy MÁV-bűnözők bűne, ez hazaárulás-szerűség. Mégpedig a nemzeti radikalizmus – maszatos? – ruháiba öltöztetve. Vonának nyolcvan képviselője korábban MIÉP-tag, MIÉP-jelölt volt. Van, aki vezető tisztséget is betöltött, és nem is az első pártja volt a MIÉP. Sebaj, nem sajnáljuk őket. Többségük becsületes ember, akit valamilyen ráhatás ért. Elhalmozták őket ígéretekkel vagy fenyegetésekkel, vagy mindkettővel. Mondjuk, megígérték neki, hogyha átáll, nem kap adóellenőrzést. És ezt be is tartották. De hogyan tudja egy üldözött, féllábbal betiltott radikális párt ezt az állami ígéretet betartani. Ha nem áll mögötte az állampárt, a titkosszolgálat, a Dzserzsinszkij Akadémia? Vona ezt mind el tudta intézni egy történészkongresszuson Moszkvában, amire hirtelen szembaja miatt csipásan ment ki?

Vona és társasága felelősségre vonása fordított irányú lesz, mint Mesterházyéké. Őket azért kell majd megkérdezni, hogy mit tettek meg a hatalomban és mit nem tettek meg, Vonáékat meg azért, hogy hogyan kerültek be a hatalomba – ugyanabba, mint Mesterházyék – és miért tagadták le, hogy benne vannak. Vona egyetlen képviselőjelöltjének sincsenek fenn az interneten a személyi adatai. Mikor, hol született, ki az anyja. Mindannyian ismeretlen tettesek. Ne lehessen beazonosítani, hogy ki, mikor, hol szolgált, mikor volt MSZMP-tag, pártfunkcionárius, régi rendőr, netán titkosrendőr és dezertált MIÉP-es. No, de ez nem lesz mindig így. Minden hazugság kipukkan egyszer és a társadalom, s különösen a saját szavazóréteg rájön, hogy becsapták. Egy nemzetellenes proletárpártot, egy éppen a most lehetséges magyar változást akadályozó és idegenek által létrehozott, hirtelensült pártot magyar nemzeti színekben tüntettek fel, vagy hagytak feltüntetni. (Mert még ezt sem ők végzik, hanem helyettük a TV2-féle balmédia) ez a késleltetett hazaárulás bűnesete. Ezt ők majd akkor valósítják meg először, amikor a Parlamentben megnyomják a gombot. Nem azzal, hogy a Fidesz ellen szavaznak, vagy a MIÉP ellen, hanem azzal, hogy a szavazás az eskütétel után történik. Vonáék majd szépen leteszik az esküt és eskütételükkel ellentétben, megbízóik és megszervezőik igényeinek megfelelően, a nemzeti érdek ellen fognak szavazni. Mert másként nem tehetnek. Máris erre készülnek, ezért fenekednek a Fidesz ellen, ezért kiáltják ki magukat annak, amik nem is tudnak lenni. Magyarnak. Ha pedig a nemzeti többség ellen utcára vezénylik a csőcseléket, akkor az utcán kapják a büntetést, attól a rendőrségtől, amely most még kesztyűs kézzel bánik velük. De ha egy hiteles erős kormány áll fel, akkor a rendőrsége is olyan lesz, mint a proletár ököl: „oda üt, ahová köll.” Vona most még vidáman lubickol és maszatolással vádolja Orbán Viktort, mert ezzel van megbízva. Helyében számba venném szerény képességeimet és többet foglalkoznék a biztonságtechnikával. Végül is, valamiből élni kell, és ha a hazaárulás most jó befektetésnek látszik is, később az árfolyam alaposan lecsökkenhet. És magasról nagyobbat lehet esni.

Bokros Lajost ez a veszély nem fenyegeti, mert ő már lepottyant ember. Pedig ravaszabb, mint az előző kettő együttvéve. Ő tudja, nem az számít, amit ő mond, hanem amit írnak róla. Ezért megegyezett a Népszabadsággal, hogy azt írja róla: Bokros visszavágott Orbánnak. A szövegből aztán kiderül, Orbán nevét ki sem ejtette. De ez a mai párbajviszonyok közepett nem is számít. A fontos az, hogy eggyel több Orbán-ellenesség legyen a halpiacon. Legyen a nemzetellenes sajtónak mi közt válogatni. Mindegyik Orbán-ellenesség hozzátesz valamit az egészhez. A fülekben vagy a maszatolás ragad meg, vagy a visszavágás visszhangzik, vagy Mesterházy történelmi tódítása. A front felállt, a Moszados és KGB-s tábornokok meghúzták a lövészárkok frontvonalát. A kretének mondják a magukét. Követelik, hogy Orbán álljon ki velük együtt, és külön-külön is. Bokros Lajos ezen kívül ki van nevezve igazi kihívónak. Ő szeretne a régi baloldali blokk nevében vitába szállni a nemzeti magyar fenevaddal. Az erős állam erős emberével, a rémmel, a sárkánnyal. A nemzet, az egész társadalom állapotára vet rossz fényt, hogy ilyen kretének ugrálhatnak a porondján. Ez mindent lehúz, besároz, elégtelenné tesz. Az emberek ebből arra következtetnek, hogy ilyen a politikai élet, ilyen a demokrácia, ilyen a magyar élet. Ráadásul van olyan szövetség is, a Magyarok Szövetsége, amely őstörténeti, táltos gőggel azt javasolja híveinek, hogy el se menjenek szavazni. Hagyjanak és bízzanak mindent a kihívókra, a maszatolással vádaskodókra, gyakorlatilag a megszálló hatalom képviselőire, akik az egyetlen felelős politikus – Orbán – besározásával vannak megbízva. ( A helyzetben természetesen mi nem a sokfelől támadott és egyedül hagyott Orbánt védjük, mert megvédi ő magát.)

Amikor Odysszeusz Trója falóval való bevétele és hosszú bolyongás után hazatért Ithakába, a kérők százát találta ott Penelopéja udvarában. Mind a vagyonra lesett, Ithaka trónjára és nem a már kissé fonnyadásnak indult asszonyra, Pénelopéra, aki csak szőtt és font. Odysszeusz azonban szétcsapott a kérők között. Ezek között a trónéhes, földéhes, idegenek által megbízott, mihaszna kérők között azonban nem egy mai Odysszeusznak kell szétcsapni, hanem az értelmes magyar választópolgárnak, a nemzeti keresztény középosztálynak, mert ez a mostani lesüllyedés, szélhámosság, idegenszolgálat, züllés, nem tűrhető tovább. Mert ez maga a nemzethalál. Ez már ugyanis annak is árt, aki undorodik tőle. Most nem elég undorodni, szét kell csapni köztük. Ez most a legnagyobb nemzeti veszedelem, ez a piszkoskezű, hazug, szellemi érték nélküli maszatolás, felelőtlenség, amely hol radikalizmusnak, hol baloldaliságnak hazudja magát. Tudnia kell mindenkinek, aki ezeknek a szélhámos Pénelopé-kérőknek a szekerét tolja, hogy nem ússza meg szárazon, mert bűnös maga is, hiszen tudja, látja az igazat. Vagy hekatomba következik, százököráldozat.