vissza a főoldalra

 2010.02.19. 

A hír értéke

Molnár Tamás professzor, aki budapesti tartózkodásai alatt mindig türelmes beszélgetőpartnerem és jó barátom tud maradni a filozófiai ismereteimet éktelenítő jókora kátyúk dacára is – melyek a vele való beszélgetések alatt határozottan érzékletesebbé válnak –, egy alkalommal így foglalta össze a klasszikus és a mai baloldal közötti különbséget: az ortodox baloldal, beleértve a marxizmust is, az ember fejlődését szolgáló társadalmat próbálta létrehozni, ezért rombolja le és építi át a hatalmába került társadalmakat. A mai baloldal a társadalom fejlődését szolgáló embert igyekszik megteremteni, mely globális projekt érdekében a tudatmanipuláció minden létező eszközét bevetik az e célra szakosított társadalmi mérnökök. A modern baloldali ember a manipuláció csúcstechnológiája: fogalma sincsen erről szegénynek, de az ügyesen beadagolt reklámok és tömegkommunikációs sugalmazások révén még legrejtettebb vágyait is – (mit eszik, mit ölt magára, milyen WC-papírt használ, hol nyaral, mit olvas, min vigad, min szomorkodik) – a társadalommérnökök határozzák meg.

A modern társadalmi rabszolgaság komfortos, alapszinten egészen jól élhető körülményeket biztosít, hogy a mindenkori Spartacusok lázadásait megelőzze. Nagy súlyt helyeznek arra is, hogy a nincstelen tömegek szabadságillúzióját megteremtsék, ennek egyik legeredményesebb eszköze – az internet mellett – a mobiltelefon. Ez hatéves kortól a halálig minden rabszolgánál ott van – némelyeknél több is egyszerre –, és segítségével idő- és térbeli korlátozás nélkül kommunikálhat bármelyik rabszolgatársával, éljen az akár ezer kilométerekre távolabb. A mobiltelefon tulajdonosa rendkívül szabadnak érzi magát, pontosan úgy, mint a természethűre kialakított, éttermi díszakváriumban pihenő homár. Azt nem tudja – netán tudja, de nem érdekli –, hogy a kis okos ketyere – (amely telefon, óra, fényképezőgép, kamera, diárium, netán kis tévé egyszerre) – valójában az ő életét teszi nyitott könyvvé a gazdák szemében: reggeltől estig tartó csevegéseit, egyre inkább telefonon zajló magánéleti és családi vitáit, problémáit, terveit, indulatait, az általa küldött vagy másoktól kapott SMS-üzeneteket a hatóság öt éven át köteles megőrizni – na persze szigorúan a tálibok elleni harc eredményességének jegyében. Az pedig köztudott, hogy hála a műholdas keresőrendszernek, a nap bármelyik percében megmondják, hogy most éppen hol van a mobil és az, aki a zsebében hordja. Egy társadalmat ilyen fokú kontroll alatt tartani persze költséges dolog, de hab a tortán, hogy az érintettek havi telefonszámlájuk révén önmaguk finanszírozzák saját titkosszolgálati megfigyelési költségeiket. És még örülnek is, ha vannak időszaki „akciók”.

A legfontosabb manipulációs feladatok egyike a társadalmi közbeszéd témájának meghatározása és kellő intenzitású képviselete a médiában. Mire is kell itt ügyelniük az illetékes elvtársaknak? A legfontosabb, hogy még csak véletlenül se legyen szó lényegi, nagy súlyú, meghatározó eseményről, csakis mellékes ostobaságok, jelentéktelen érdekességek, politikailag indifferens ügyek, balesetek, hollywoodi szenzációk kössék le a közgondolkodás amúgy sem túl nagy kapacitását, miközben azt az illúziót keltik, hogy korlátozás nélkül, mindenről beszélünk, nincsenek tabuk. Lassan rá kell szoktatni a tömegeket arra is, hogy egy hír értéke soha nem önmagában van, sokkal inkább abban, hogy honnan érkezett. Néhány héttel ezelőtt a Magyar Televízió esti híradójában, majd annak ismétlésében, de még a másnapi összefoglalókban is szerepelt egy körülbelül 15 másodperces szenzációsként tálalt – nyilván az egész világot bejárt – jelenet: valahol a nagy USA-ban egy induló metrószerelvény ajtajába beszorult egy nő táskája, aki csak nagy nehezen tudta kirángatni onnan, s miközben futott az induló kocsi mellett, majdnem elesett. Ez történt az előző napon, és ezt néztük mi másnap a közszolgálati fő műsoridejű híranyagában, mint érdekes, tengerentúli eseményt. Senki nem tette fel a kérdést, hogy ez a sajnálatos, de teljesen hétköznapi, szóra nem méltó, kis incidens, amely a világ minden létező metrójánál naponta előfordul, milyen hírértékkel bírt vajon a szerkesztők szemében? Két érv szólhatott közlése mellett: az egyik, hogy az USA-ból érkezett, és minden, ami onnan érkezik, ab ovo érdekes, értékes és kedves a mi vén, európai szívünknek. A másik, hogy annyira nem mond semmit, hogy ideális hülyítő anyag, hírplacebó: úgy kapsz valamit, hogy nem kaptál semmit. Az érdektelenség, az álszenzáció-gyártás ennél már nem fokozható tovább, gondoltam én, de tévedtem. A napokban a Népszabadság „színeskéi”, azaz apró, rövid hírei között akadtam rá erre a három mondatra, és azóta folyamatosan töröm a fejemet, hogy milyen megfontolásból került be az állítólag legolvasottabb magyar napilapba, miért kell ezt nekem tudnom: „Hógolyóval fejbe dobott egy nő az USA-ban egy buszsofőrt, aki nem engedte felszállni a járműre lejárt bérlettel. A nő előbb átkozni kezdte a kormánykeréknél ülő férfit, aztán hozzávágott egy hógolyót. A 20 éves nő bíróság elé kerül. (MTI)” Én, aki – Istennek hála érte! – nem élek az USA-ban, de naponta többször is a BKV-val utazom, ennél sokkal cifrább helyi hírekből tudnék csokrot kötni, mégsem teszem, mert érdektelennek, súlytalannak, semmitmondónak tartom. A népszabis kollégák viszont valamilyen okból nem tartották annak. Persze vigyázni kell az arányokra is, a jó és rossz hírek, a sokkoló és nyugtató információk kiegyensúlyozására. Mert ugyebár a TV-híradó nézőjét, aki félholtra izgulja magát a metró mellett rohanó, majdnem eleső amerikai nő esetén, illetve a Népszabadság olvasóját, aki jókat derül és szörnyülködik a hógolyós történeten – („Hogy mik vannak Amerikában!”) –, nem szabad további megrendüléseknek kitenni. Nyilván ezért is lehetett, hogy a 88 éves Fekete Gyula halála ugyancsak mély sajtóhallgatás közepette történt. Éppen hogy csak a hírt magát közölték, nyolcadnyi terjedelemben, mint amennyi helyet bármelyik hazai rockgitáros kapott volna, ha síbaleset éri, és begipszelik a lábát. Egyedül a Magyar Fórum volt az a sajtótermék, amely nemcsak tartalmában, de küllemében is méltó tisztelettel, első oldalas vezércikkel búcsúzott el a magyar irodalom, a nemzeti megmaradás nagy öregétől. Igaz, mi elfelejtettük időben közölni a hógolyós esetet. Ezúttal pótoltam.