vissza a főoldalra

 2010.02.26. 

A létbizonytalanságot nem lehet megszokni

Kurucz Sándor operatőr 1944-ben született a felvidéki Lekéren. 1974-ben a budapesti Színház és Filmművészeti Főiskola operatőr szakán végzett. 1976-tól, annak megszűnéséig a Mafilm operatőreként dolgozott. Számtalan dokumentumfilmet, tévéfilmet és játékfilmet készített pályája során. Játékfilmek operatőreként dolgozott az Eszterlánc (r. : Péterffy András), a Tüske a köröm alatt (r. : Sára Sándor), az Orfeusz és Euridiké (r. : Gál István), az Én, Rippl-Rónai József (r. : Kroó András), a Szép halál volt (r. : Jeli Ferenc), Az ember, aki nappal alszik (r. : Szabó László), a Sínjárók (r. : Jeli Ferenc és Puszt Tibor) filmekben.

Az alábbi tévéfilmek operatőre volt: A kárókatonák nem térnek vissza (r. : András Ferenc), Golyó a szívben (r.: Gát György), Eszmélet 1-5. (r. : Madaras József), Sivatagi nemzedék (r.: Halmi György), István, a szent király (r. : Péterffy András), Estére mindig leszáll a köd (r.: Szőnyi G. Sándor), Magyar emlékek az Adrián 1-12.rész (r. : Jeli Ferenc). Rendezője volt az A csitári hegyek alatt, az Őrző és a Pozsony anno c. rövid dokumentumfilmeknek. Számos dokumentumfilmet készített Sára Sándor, Péterffy András, Tölgyessy Ágnes, Bokor Péter, Kroó András, Halmi György és Jeli Ferenc rendezésében. Munkásságát Szkíta Aranyszarvas-díjjal jutalmazták 2009. decemberében.

 –A felvidéki Lekéren született. Mit kell tudni erről a településről?

 –Lekér egy kis falu, Esztergomtól északra 24 km-re, a Nyitrai kerület Újvári járásában, a Garam folyó bal partján fekszik. Az én korosztályom már rendesen megtanult szlovákul is. Édesanyám ősei lekériek voltak. Amikor megszülettem, akkor pont a Garamnál állt a front. A keleti parton voltak az oroszok, a másik oldalon a németek. Egy földbe ásott bunkerben húzódtunk meg édesanyámmal, s még néhány falubeli családdal. Onnan sikerült minket az akkor katonaként harcoló édesapámnak kimenekíteni. Apám sikeresen megszervezte, hogy Lekérről, éjszaka átkerüljek szülőfalujába, a Komáromtól nem messzi Izsára. Izsával szemben fekszik Almásfüzítő, aminek olajfinomítóit éppen akkor kezdték bombázni az amerikaiak. Erre mondják: cseberből vederbe. Izsa lakói többségében magyarok. Igaz, a lakosságcsere idején érkeztek ide Békés megyéből szlovákok is, de ők főleg magyarul beszéltek. Szlovákul alig tudtak.

 –Szülei mivel keresték kenyerüket?

 –Édesanyám földműves családból származott és háztartásbeli volt. Édesapám szintén földműves család sarja, de ő már „feljebb lépett a létrán”, mert kitanulta a hentesmesterséget, iparos lett. Ezt a mesterséget nem űzhette sokáig, mert az ’50-es években államosították a boltját. Utána majd’ nyolc éven át kubikos volt, majd bekerült a komáromi vágóhídra, s ott dolgozott nyugdíjazásáig.

 –Érte önöket bármilyen hátrány magyarságukért?

 –Erről nagyon nehéz beszélni nekem azoknak, akik nem éltek a Duna másik partján, kisebbségben az akkori Csehszlovákiában. Apámtól azért vették el az üzletet, mert nem volt hajlandó belépni a kommunista pártba. Azt mondta: ezek közé nem akar tartozni. Előtte sem volt egyetlen egy politikai mozgalomnak az elkötelezettje. Párttagként egy ideig megtarthatta volna a boltját. A hentesbolt helyére orvosi rendelő került. Gyermekként nem éreztem hátrányát annak, hogy magyarnak születtem. Együtt játszottam a szlovák gyerekekkel, ők is tudtak magyarul. Magyar nyelvű általános iskolába és gimnáziumba jártam. Az utóbbit Rév-Komáromban végeztem el. Ezt követően Prágába vitt az utam.

 –Oda járt egyetemre?

 – Előfelvételit nyertem a prágai műszaki egyetem elektromérnöki karára. Így a gimnázium után egy évig lakatos-bádogosként a hajógyárban dolgoztam. Azért választottam Prágát és nem Pozsonyt, mert a cseheknél nem érdekelte a felvételiztetőket az, hogy ki milyen nemzetiségű.

 –Tehát elektromérnök lett?

 –Csak nyolc szemesztert végeztem el, s utána otthagytam az egyetemet. Nem bántam meg ezt a döntést. Gimnazistaként még nem tudhattam, hogy ez a pálya nem nekem való. Nem voltak rossz jegyeim, de tudtam, hogy középszerű mérnök lenne belőlem, s az pedig nem akartam lenni.

 –Szülei hogyan fogadták döntését?

 –Szerintem egyetlen egy szülő sem örül annak, ha gyermeke négy évet eltölt az egyetemen, s aztán hirtelen otthagyja. Amikor mindezt elhatároztam, már több éve fotografáltam. Már gimnáziumban is fotóztam. Tizennyolc évesen különböző felvételikkel kapcsolatos brosúrákban olvastam, hogy a prágai művészeti akadémián fotóművészetet is tanítottak. Ellentétben Budapesttel, ahol a mai napig nincs ilyen felsőfokú képzés. Ám az volt a feltétele a jelentkezésnek, hogy előtte el kell menni katonának, ami két évet vett volna el az életemből. A műszaki egyetemen viszont a negyedik évfolyamtól volt ún. film-és televíziós szakember képzés. Erről, amikor még gimnazisták voltunk, nem tudtunk sokat. Annyit igen, hogyha gyöngeáramú elektromérnökire jelentkezünk, akkor idővel szakosodhatunk majd a film felé. Így kerültem a műszaki egyetemre. Az csak később derült ki számomra, hogy műszaki és nem művészi képzésről van szó. A filmes-tévés osztályba azok kerültek, akiknek vagy előszerződésük volt a filmgyárba, vagy olyan jó tanulók voltak, hogy el tudtak helyezkedni. Én egyik csoportba sem tartoztam. Az egyetem után jelentkeztem a művészeti akadémia fotós szakára, de az utolsó felvételi vizsgán elbuktattak.

 –Egy kis rövid kitérő. Tudtommal már igen fiatalon egy mozgalomban voltak Duray Miklóssal.

 –Arról kevesen tudnak, hogy az 1960-as években jött létre csehszlovákiai magyar ifjúsági klubmozgalom. Nyaranta pedig ifjúsági táborokat szerveztünk. Ezek egy hetes szabadegyetemként működtek. Olyan neves személyiségek tartottak előadásokat, mint Németh László, Czine Mihály, vagy Fábri Zoltán. Duray Miklós a pozsonyi József Attila Klubnak volt a meghatározó személyisége. 1957-ben Prágában megalakult Ady Endre Diákkör, amely az ott tanuló magyar egyetemisták klubja volt. Ennek én lettem a tagja. Az, hogy a József Attila Klub megalakulása előtt már hét évvel létrejött a prágai, sajátságos helyzet eredménye volt. A Prágába szakadt magyar egyetemisták távol voltak otthonuktól, a magyar közösségektől, s így korábban jelentkezett náluk a nemzeti alapon szervezett klub iránti igény, amely eleinte inkább az otthon melegét volt hivatva pótolni, s csak később, a hatvanas években vált a csehszlovákiai magyar klubmozgalom egyik oszlopává.

 –Huszonnégy éves volt a prágai tavasz idején. Hogyan emlékszik vissza arra az időszakra?

 – 1968. januárjában a prágai Sztrahovon, ahol egyetemisták laktak, tönkrementek a kazánok, így villannyal kellett fűtenünk. Próbáltunk egyeztetni az egyetem vezetőségével, de nem jártunk sikerrel. Elhatároztuk, hogy lemegyünk a városba és ott fogjunk kiállni igazunk mellett. A város közepén már rendőrök vártak ránk. Akinek szerencséje volt, azt csak visszazavarták, akinek nem, azt elkapták a rendőrök. Ez volt az előszele a prágai tavasznak. 1968 –ban a sajtószabadságot tartottam a legnagyobb vívmánynak. Fiatal fejjel olyan sok reformot megélni rendkívül felemelő érzés volt. Ez a viszonylagos szabadság nem tartott sokáig, mert aztán augusztus 20-án szovjet csapatok léptek be Csehszlovákiába, kísérték őket lengyel, magyar és bolgár csapatok is. Mikor Budapesten tanultam a főiskolán, az egész eseményről tanáraim, évfolyamtársai nem is érdeklődtek a prágai eseményeket illetően, egyedül Máriássy Félix volt az, aki séta közben beszélgetett velem erről. Az 1956-os szabadságharc viszont többször napirenden volt, és halkan megvitattuk az akkori eseményeket. Gimnazistaként csak annyit láttam, hogy a Duna másik oldalán vonulnak be a városba a szovjet tankok, és a lövegek fényei is kivehetők voltak. Fura módon Petrovics Emillel beszélgettünk a legtöbbet a magyar forradalomról.

 –S mikor volt az a pillanat, mikor rájött, hogy a pillanatok megörökítését nem hobbi, hanem profi szinten szeretné művelni?

 –Mielőtt a budapesti Színház és Filmművészeti Főiskolára felvételiztem volna, már néhány nemzetközi fotókiállításokra elküldtem a képeimet. Járt nekem egy svájci fotós magazin, abban megnéztem, hol rendeznek kiállításokat, s én pedig küldtem a fotóimat. 1970-ben vettek fel a pesti főiskolára, s valószínűleg nem azért a kisfilmért, amit készítettem, hanem a fotóim miatt. Operatőrnek tanultam, mert ugyanúgy vonzott az álló, mint a mozgó kép. Vizsgafilmem alapja Nagy László Vasárnap gyönyöre c. verse, melyet Jeles Andrással készítettem el. Egy „filmvers” –ről van szó. 1974-ben, miután lediplomáztam, visszamentem Csehszlovákiába, egy évig voltam a seregben, majd 1976-ban már újra Magyarországon voltam.

 –Csehszlovákiában nem is filmezett?

 –Ugyan! Nem volt erre módom. Magyarországon külföldi ösztöndíjasként tanultam, s miután végeztem, jelentkeztem a pozsonyi minisztériumban, hogy megjöttem. Naívan arra gondoltam, hátha találok valamilyen munkát. Akkor még a szlovákok is gyártottak filmeket. A minisztériumban azt sem tudták, hogy létezem. Így aztán visszamentem Budapestre. Hová mehettem volna máshová? 1968-ban lett volna lehetőségem Nyugat-Németországba költözni, de nem akartam kimenni.

 –1976-ban már a Mafilm operatőrje volt.

 –Abban az évben felkerestem tanáraimat azzal, hogy szeretnék Magyarországon dolgozni. Ők segítettek abban, hogy a Mafilm Könyves Kálmán körúti II. telepére kerülhessek. Ott főleg népszerű-tudományos és katonai rövidfilmeket készítettek. Akkor lettem igazából filmes.

 –Valamit nem értek: több évtizede dolgozik Magyarországon, de mégsem magyar állampolgár.

 –Néha felvetődött bennem az állampolgárság kérése, de az ominózus december 4-ei népszavazás után úgy döntöttem, hogy ezek után ilyen feltételek mellett, már nem szeretnék ennek az országnak az állampolgára lenni. Konok ember vagyok, s lehet itt bármilyen szerecsenmosdatás, mégis azt látom, hogy Magyarország cserbenhagyta a határon túl élőket. Ez egy olyan dolog, mintha valaki megszakítana minden köteleket a testvérével, vérrokonaival. El sem tudnám képzelni, hogy ilyen fontos esetben ne mennék el szavazni. Az is elképzelhetetlen, hogy nemmel voksolnék, mert bedőlnék annak a hazugságnak, hogy jönnek a romának, s elveszik tőlem a pénzkeresési lehetőségeket. Az fájt, hogy nemre buzdítottak a kormányhivatalnokok. Pedig nekem könnyebb volt az életem azoknál, akik a határ másik oldalán éltek/élnek. Arra nagyon jól emlékszem, hogy mit jelent annak az anyaország fogalma, aki Felvidéken él. Anyaország= egy biztos, meleg, szeretettel teljes támaszték. Ezt sikerült néhány éve lerombolni. Ezzel nem a magyarságomat akarom megtagadni.

 –Gyakran jár Lekérre?

 –Természetesen. Ahogy jobbá fordul az időjárás, már megyek is. Dédnagyapám – aki kézműves paraszt ember volt – építette 1907-ben saját kezűleg lekéri házunkat. 1969-től kezdve jártam le oda, mert miután bejöttek az oroszok két nyáron keresztül Lekéren találkoztak a már említett klubmozgalom tagjai. Az volt a klub lényege: lássák a fiatalok, még Csehszlovákián belül is lehet magyar létére bármi az emberből, ha van kellő akarata, s nem adja fel a küzdelmet.

 –A mostani Magyarországon, ha valaki nagyon akarja, s nem adja fel, elérheti a célját?

 –Nem igazán. Lassan ott tartunk, mint anno mi odaát.

 –A magyarság északi szomszédunknál kisebbségben él. Azt akarja mondani, hogy a magyarok Magyarországon is kisebbségben élnek?

 –Ezt én így nem mondom. Nem akarom védeni a szocialista rendszert, de még abban is volt tehetséggondozás. Akkoriban egy tehetséges fiatalnak könnyebb volt érvényesülni, mint jelenleg. Az is óriási probléma, hogy nem kiszámítható a jövő. Úgy érzem: most jóval nehezebb a fiataloknak, mert nem mindenki indul neki az életnek egyforma eséllyel.

 –Térjünk rá a kulturális életre. Azt mondják, amerikanizálódik a magyar film. Egyetért ezzel a megállapítással?

 –Túl egyszerű ez a jellemzés. Inkább a könnyebben befogadható alkotások iránt van nagyobb kereslet. Ez nem csak a filmre, hanem a színházra és a könyvekre is igaz.

 –Leszoktatják az embereket a gondolkodásról.

 –Így van, de ez a folyamat nem most kezdődött. Az, hogy valaki önálló, erős, kevésbé befolyásolható ember legyen, nem mindenkinek adatik meg. A hangsúly a nevelésen és az oktatáson van. Szerencsés ember vagyok, mert Rév-Komáromban kiváló magyar és történelem tanárom volt. Amikor átjöttem Magyarországra, ismertem a magyar történelmet is. Gáspár Tibornak hívták a tanáromat, ő félrerakta a tankönyvet és diktálta a magyarok históriáját. Ezért mondom, hogy az iskola határozza meg az identitását, a hovatartozását és a magyarságtudatát az embereknek. Nem lehet mindegyik szülőtől elvárni, hogy így vértezze fel gyermekét. Én sem értelmiségi családból származom.

 –Tehát szlovák történelmet is tanult?

 –Hogyne. Érdekes, hogy mind a szlovákok, mind a románok nemzeti alapú történelmet tanítottak még a kommunizmus idején is. Mi akkor is kilógtunk a sorból. Igaz, a szlovák történelem egy összerakott, kitalált valami –van nekik Frantisek Rakocijuk is - , de akkor is érződik az, hogy nemzetben gondolkodó szlovákokat akarnak nevelni. Azt gondolom, nagy baj van azzal az országgal, akinek nincs barátja. Lépjünk délebbre: nem kell különösebben magyarkodni, de ha valaki Magyarországon születik, akkor legyen arra büszke, hogy magyar. A mi népünk emelt fővel járhatna, ha ismerné a történelmét. Nem sírnunk kéne, és a csodára várni. A Kádár-rendszer pedig rászoktatta az embereket arra, hogy felülről intézzék el összes problémájukat. Elvették a magyar népnek a büszkeségét, tartását. Ehhez viszont az is kell, hogy az emberek feladják identitásukat.

 –Több filmnek volt az operatőre, s neves magyar rendezőkkel dolgozott. Amikor elolvas egy forgatókönyvet, hogyan kezd el fölépülni önben a film látványvilága?

 –Miután elolvasom a forgatókönyvet, a továbbiakat megbeszéljük a rendezővel, a díszlettervezővel, vagy látványtervezővel. Miután megtaláltuk a helyszíneket, elfogadtuk, ezután látom magam előtt azt, hogy egyes jeleneteket miként lenne jó megvalósítani. De ez még kevés, mert nem is beszéltünk a hangulati elemekről. Azért nagyon kevés esetben dönt teljes mértékben, egyedül a film látványáról az operatőr.

 –A digitális film egyre inkább felváltotta a hagyományos filmet. Hogyan élte meg ezt az óriási fejlődést, melynek során az újabb és újabb vívmányok teljesen szétfeszítették a korábbi technika korlátait?

 –Azért még ne beszéljünk múlt időben, mert mindez a jelenre és a jövőre vonatkozik. Egy biztos, hogy a hagyományos film, a hagyományos nyersanyagra való forgatással jóval drágább, mint a digitális. Míg a régi módszerrel addig kell ismételni egy jelenetet, míg a színészek tökéletesen el nem játsszák az elejétől a végéig, itt a rendező sokkal nagyobb szabadságot kap: ha az egyik felvételben valami rossz, attól még a merevlemezre elmentett jó részeket bármikor fel lehet használni. A Sínjárók c. filmet mi digitális technikával készítettük, a végtermék pedig vetíthető mozifilm lett. Akkor is láttam, hogy ha tetszik, ha nem, a digitális technikáé a jövő.

 –Ha már a rendezést említette. Ha jól tudom volt alkalom, amikor rendezőként is dolgozott.

 –Ez azért túlzás. Apró kis dokumentumfilmekről van csupán szó. Ettől én nem érzem rendezőnek magamat. Egy dokumentumfilm esetében ráadásul még az esetlegességek is irányítják a végső változatot.

 –Úgy látom, hogy nagy közönségfilmeknek még nem volt az operatőre.

 –Nem volt ezekhez szerencsém. De nem panaszkodhatom, mert nagyon jó rendezőkkel dolgozhattam együtt, s nagyon örültem mindegyik filmemnek. A Sára Sándorral készített Tüske a köröm alatt viszont a történet miatt nagyon sikeres volt. A Sínjárókkal pedig kissé „elvesztünk” a többi 1956-os film mellett. Ráadásul a filmszemlén nem is vetítettük le a filmet. Azért, mert a zsűri úgy döntött, hogy a Sínjárók nem éri el a magyar filmek színvonalát. Aki látta a filmet, tudja, hogy ez a kijelentés nem állja meg a helyét.

 –Klikkesedett a magyar filmes élet?

 –Sosem volt homogén. Mindig is voltak önös érdekek. Régebben generációs problémák voltak. Ma nem is klikkekről, hanem szekértáborokról van szó. A hazai filmes élet a rendszerváltás előtt azért jóval egységesebb volt. Mostanra atomizálódott, ami nagyon szomorú egy ilyen piciny országban.  

–Még nem kérték fel, hogy tanítson?

 –Több mint tíz évvel ezelőtt – egy rövid ideig – az ELTE bölcsészkarán Péterffy András rendező barátommal együtt oktattunk ún. video-kommunikációs posztgraduális képzésben. Jómagam a gyakorlati részt oktattam.

 –Most dolgozik valamilyen munkán? A közeljövőben milyen filmen fog dolgozni?

 –Sajnos semmi konkrétumot nem tudok mondani. Vannak lehetőségek, jó forgatókönyvek, viszont hiányzik egy lényeges összetevő, a pénz. Még a legolcsóbb filmhez is 100 millió forint szükséges. Egy lámpa helyfoglalási díjától kezdve a színészig minden pénzbe kerül.

 –Meg lehet szokni így a létet? Van egy film, elkészül, megkapja a szerződésben foglalt összeget, aztán egy évig nincs munkája.

 –Nem, a létbizonytalanságot nem lehet megszokni. Régebben sokkal több film készült, s nagyobb biztonságban éltek az emberek, még akkor is, ha nem kerestek nagyobb összegeket.

Medveczky Attila