vissza a főoldalra

 2010.02.26. 

A chicagói kilencvenötök és a morál

Mielőtt bármit is leírnék, nyomatékosan kijelentem: a chicagói kilencvenötök ama követelése, hogy a MÁV fizessen nekik 1759 milliárd – vagyis fejenként 18 milliárd 500 millió (!) – forint kártérítést, merthogy ők volnának ama unalomig és csömörig emlegetett zsidó túlélők, számomra egyáltalán nem jogi kérdés, kizárólag morális. Jogilag ugyanis az egész abszurd és minden jogszerűségnek, jogállamiságnak ellentmond: akik a hetven évvel ezelőtti háborús sérelmeiket – illetve rég elhunyt felmenőik sérelmeit – ilyen komolyan vehetetlenül próbálják valorizálni, nyilván annyira eszementek, hogy már abban sem lehetnek biztosak, valóban elszenvedték- e azon sérelmeket, miket mai áron 18 milliárd 500 millió forinttal próbálkoznak begyógyítani. Nem voltam rest, kiszámoltam: ez az összeg nekem éppen és pontosan 7710 évnyi keresetem lenne, azaz mai jövedelmi viszonyaim között 7710 év alatt keresnék ennyit! Hogy ez képtelenség? Persze, hogy az, de a chicagói kilencvenötök úgy vélik, azon néhány év, netán csak hónap, amit ők német táborokban töltöttek, ekkora kárt okozott nekik. Mi által keletkezett ez a káruk, talán az elmaradt haszon révén? Mi lehetett vajon a foglalkozásuk? És vajon, ha engem elhurcoltak volna – mondjuk a Gulág valamelyik rekreációs műintézetébe, ahol mondjuk úgy 15 évet lehúztam volna egy bányában, mielőtt hazakecmergek, mekkora összegű kártérítést kérhetnék a MÁV-tól, amely Záhonyig szállított? Kérhetnék egyáltalán? Ezzel ugyanis veszélyesen megközelíteném a büntethető vélekedési normát, mert azt sugalmazná jogi keresetem, mintha egy vacak gulágos táborozás azonos súlyú borzalom és történelmi skandalum lett volna a mitikus Auschwitz-cal. És ez jogi értelemben már a holokauszttagadás egyfajta minősített változata.

Semmit nem értek ebben az ügyben, kérdés kérdésre halmozódik bennem, de még elvi esélye sincsen annak, hogy racionális válaszokat kaphassak rájuk. 1.) Miért pont a MÁV? Ha már pereskedni akarnak, miért nem perlik a német államot, hadsereget, vasutat? 2.) Ha már magyar zsákmányra éhesek, miért nem perlik a bányaipart és a vízműveket, hiszen ők biztosították a szenet, illetve a vizet a gőzmozdonyok működéséhez, tehát tettestársak. 3.) Miért nem perelnek minden akkor élt felnőtt férfiút, amiért terrorista módra nem siklatta ki azokat a vonatokat? 4.) Hallottak- e már arról, e sokat szenvedett túlélők, hogy a vasút minden létező államban – így például a demokrácia bevehetetlen fellegvárában, Izraelben is – félkatonai intézmény, amelyet háború esetén még részleges jogi önállóságát is elveszíti? 5.) Nem kerülte-e el véletlenül a figyelmüket, hogy ama történelmi napokban hazánk függetlenségét elveszített, katonailag megszállt ország volt, és a megszállók akarata érvényesült a deportálások vonatkozásában? Végül azt is megkérdezném, hogy végiggondolták- e, hogy az általuk követelt kártérítés a magyar éves büdzsének körülbelül a kilenced része, a magyar államadósság többszöröse! Fogalmam sincsen ugyan, hogy mennyi a MÁV vagyona tokkal-vonóval, de nem lepne meg, ha alatta maradna az 1759 milliárd forintnak. Gondolom ezt azért, mert emlékszem, hogy 1990 óta a privatizációból milyen szánalmasan kicsi összegek folytak be a kincstárba. A totálisan leamortizálódott MÁV esetében miért lenne másképpen? (Emlékeztetnék rá, hogy a már végrehajtott és napirenden lévő vonalbezárások, járatmegszüntetések, sztrájkok és viták mindösszesen 40 milliárd forint nyomasztó hiánya miatt robbantak ki. (Érdemes összehasonlítani a 40-et az 1759-cel.) Kártyavárként zuhanna össze az ország, soha nem látott és nem volt mélységű gödörbe kerülne a gazdaság, ha ekkora összeget kellene elvonni a költségvetésből. Nyilván nem véletlen, hogy még a magyar zsidóságot intézményesen képviselő Mazsihisz is elítélte ezt a követelést. Nyilván nekik is kínos fajtestvéreik kendőzetlen pénzéhsége. Mindez nem zavarja a chicagói kilencvenötöket, akik szemrebbenés nélkül képesek magukat magyar származású zsidónak titulálni? Netán kifejezetten ezért próbálkoznak? Én persze el tudom képzelni azt is, hogy a végén kompromisszumkészek lesznek a sokat szenvedettek, és azt mondják, ha nincs pénzetek, hát rendben van, adjatok helyette azt, amitek van: ingatlant, földet, épületeket, mi megértők vagyunk, és azzal is beérjük. Utalnék rá, hogy 2011-től már teljes gátlástalansággal adható-vehető lesz a termőföld. Aztán, ha telekkönyvileg is övéké lesz a fél ország, talán személyesen is megjelennek régi hazájukban. De szép is lenne. Az a szubkultúra, amelyhez a chicagói kilencvenötök is tartoznak, évszázadok óta folyamatosan siránkozik azon, hogy őket nem szeretik más népek, hogy őket üldözik és bántják. Vajon miért? Nem képzelhető az el, hogy rajtuk kívül minden kultúra sokkal inkább érzi sajátjának Mózes kőtábláinak erkölcsi Tízparancsolatát, mint ők maguk, akik Mózes népének tituláltatnak?

Az önzésnek, a másokra való legteljesebb közönynek, a kapzsiságnak, a fékevesztett hatalomvágynak örökre szóló iskolapéldája marad a chicagói kilencvenötök irracionális kártérítési skizofréniája. Nagyjából annyira valós, mintha én most egy hivatalos ügyvédi megkeresést küldenék Ulan-batorba a Nagy Népi Hurál elnökének, és az 1241-es tatárjárásban elpusztított felmenőim, illetve értéktárgyaim kompenzációjaként követelném Mongólia állami költségvetésének egy kilencedét. Engem erre valószínűleg elmegyógyintézetbe zárnának, még itthon persze. Miképpen az is persze, hogy a chicagói kilencvenötök mindegyike szabadlábon van. Valójában azt is ízléstelennek és életszerűtlennek érezném, ha ennyi idő után – az eltemetett múlt állandó exhumálásával – szimbolikus bocsánatkérésért perelnék a MÁV-ot vagy a magyar államot. Én magam ezt az igényüket is kimódoltnak és teátrálisnak tartanám, de tudomásul venném, főleg akkor és azért, ha ezen bocsánatkérési gesztussal végérvényesen lezárultnak tudhatnám ezt a megélhetési kártérítés-bizniszt, amely hallani sem akar a merkantil előnyökkel nem kecsegtető morális bocsánatkérésről. De valójában még a megélhetési kárpótlás ellen sincsen kifogásom, ha az valóban egy arra rászoruló nincstelen emberséges öregkorának feltételéül szolgáló méltányos összeg. De itt nem erről van szó. Itt leginkább utódok, unokák, mellékági rokonok követelnek dáriuszi nagyságrendű kincseket a gazdasági és pénzügyi gondoktól sújtott magyar hazától. Ez úgy undorító, ahogy van. Innen Budapestről csak egy dolgot tudok üzenni a chicagói kilencvenötöknek: üljenek a tükör elé, nézzenek bele és szégyelljék magukat.

Szőcs Zoltán

 (Képen: D'Amato, nemzetközi jogász, a chikagóiak embere.

Ő beadványát az ellopott értéktárgyakra alapozza, mert a nemzetközi jog korlátozza a kormányok és az állami tulajdonban lévő szervezetek elleni perek indítását. Szerinte, amint a szerelvények elhagyták az állomást, a vasúti alkalmazottak és ismerőseik felugrottak a halomba rakott bőröndökre, késekkel, fogókkal szétfeszítették, és minden értékesnek vélt tárgyat kivettek belőlük.)