vissza a főoldalra

 2010.01.02. 

Csurka István: Borzalmas párhuzam

Besszarábia fővárosában, Kisinyovban 1903- ban az orosz ortodox húsvét utolsó és a zsidó húsvét első napján kitört az a pogrom, amely elsőrendűen járult hozzá ahhoz, hogy másfél évtized múlva egész Európa és az egész nyugati világ közönyösen nézze végig a cári zsarnokság bolsevikok általi megsemmisítését és azt is, hogy ezt a cári zsarnokságot egy még szörnyűbb, kegyetlenebb és pusztítóbb váltsa fel. A kisinyovi pogrom az 1905-ös forradalom kiváltója volt, negyvennyolc zsidót öltek meg moldáv, azaz román és cigány hordák és százötven embert sebesítettek meg. Ezerötszáz zsidó házat és üzletet kiraboltak, felgyújtottak és a rendet csak nagy nehezen tudta a késve kivezényelt katonaság helyreállítani. Európa undorát, megvetését azonban mégsem ez az önmagában is borzalmas eseménysor váltotta ki, hanem ennek az előadása a nyugati sajtóban. Már a pogrom másnapján olyan rémhírek keltek szárnyra a világsajtóban, amelyek irtózással és megvetéssel telítették a világot a cárizmus és az oroszok iránt. Felkoncolásokról, szemkiszúrásokról, vadállati kegyetlenkedésekről, asszonyok és szűzlányok családjuk előtti megerőszakolásáról szóltak ezek a hírek, valamint arról, s ez volt a cárizmus számára a legsúlyosabb, hogy maguk a hatóságok szervezték meg a pogromot. A világot ez háborította fel igazán. Ez azonban nem túlzás volt, hanem hazugság. A rendszer lomha volt, korrupt és tehetetlen, utasítás nélkül egy lépést sem tett egyetlen hivatalnok sem, de a pogromszervezés, meg se fordult a fejében. A rendőrök, csendőrök a zavargások kitörésekor első este még tétlenül nézték a tomboló tömeget, de aztán rámozdultak a dologra és használták fegyverüket. Utána sem vontak felelősségre senkit, állította a sajtó, de ennek is az ellenkezője volt igaz, 814 embert tartóztattak le és nagyon sok bűnöst ítéltek el. A szemenszedett hazugság azonban elárasztotta az egész nyugati és amerikai sajtót. Amerikában az eszelősségig felnagyított rágalmakat a híres Hearst lapok terjesztették. (Különös fénytörésbe helyezi ezt a dolgot itt, Magyarországon az a tény, hogy több mint negyven év múlva a hazánkat elözönlő Vörös Hadsereg hasonló, de valódi állatiassággal erőszakolt és rabolt – 1917 óta tartó bolsevik nevelés után –, de ezt a szövetséges sajtó természetesen elhallgatta.) Kisinyovot akkor, Szolzsenyicin leírása szerint 50 ezer zsidó, ötvenezer moldáv és körülbelül nyolcezer orosz lakta, akik természetesen akkor inkább ukránok voltak. A nyomor, a sötétség, a piszok és a gyűlölködés iszonyatos méreteket öltött – miként ma is –, és az összecsapások az etnikumok között mindennaposak voltak. Húsvét táján minden évben megismétlődtek az egymásra rontások. A moldávok általában husángokkal, szerszámokkal támadtak, a zsidóknak elvétve került fegyver is a kezükbe, tekintettel arra, hogy ők meg tudták venni. A cári rendszer szervei pedig lusták voltak, velejéig korruptak, önzők és műveletlenek, mint ahogyan azt a nagy Gogol megírta, de nem szervezték a pogromot. Ezt soha sehol senki igazolni nem tudta, a későbbi szovjet történelemírás pedig igazolás nélkül is bőszen terjesztette, sőt tanította is, minden mással együtt, ami befeketítette az előző rendszert. Ez a legállandóbb szovjet, bolsevik és zsidó rendszer berendezési módszer. Rákosi fasizmust gyűlölt a Horthy-rendszerben, Kádár ezt elfogadta és személyi kultuszt fedezett fel a Rákosi-rendszerben, Horn Gyula úri Magyarországot látott az Antall-kormányban, az SZDSZ mindig minden rosszat minden előzőben, ami nem ő volt. Közben minden rossz tulajdonságát, úrhatnámságát, parvenüségét, dzsentriskedését tovább éltették minden megelőző rendszernek. A kisinyovi pogrom után a világsajtóban és a közvéleményben is uralkodóvá vált az a nézet, hogy a cárizmust tovább nem szabad eltűrni, a demokráciáknak fel kell szabadítaniuk a kelet népeit. A világsajtó zsidó lapjai egyöntetűek voltak ebben a kérdésben. Semmilyen felmentést nem nyújtott, hogy a Szent Szinódus elítélte a történteket, a zsarnokság és a kereszténység között, ha nem is nyomatékosan, de sugalmazottan egyenlőségjelet tett a hegemón helyzetben lévő diadalmas liberalizmus. – És következett a bolsevizmus. Ez a vád a cárizmussal szemben máig tartja magát a történelmi elemzésekben, s most voltaképpen Alekszandr Szolzsenyicin áll vád alatt, aki ezt a hazugságot leleplezte. Magyarországon több irodalomtörténész, szovjet kutató tolja félre fintorogva a Nobel-díjas író művét, mert ehhez hasonló és még elevenebb feltárások és leleplezések vannak benne. Szolzsenyicin szorgos kutató munkával, tényekkel leplezi le az efféle hazugságok termelőit, egy hamis történelem előállítóit. Anélkül természetesen, hogy a cárizmust a valódi hibáiból, bűneiből ki akarná mosni. Hat héttel a húsvéti pogrom után, amelyért akkor már több mint nyolcszáz, zömében moldáv elkövetőt vontak felelősségre és büntettek meg súlyosan a cári hatóságok, a londoni „Times”-ban megjelent egy levél, amely mindent igazolt. A levelet állítólag Pleve, akkori cári belügyminiszter írta Besszarábia kormányzójának, von Raabennek, s ebben arra utasította, hogy ha húsvétkor netán zavargások törnek ki a zsidók ellen az állomáshelyén, nem kell közbeavatkoznia, hanem hagynia kell, hadd tombolja ki magát a bevodkázott tömeg. A cikket bizonyos Braham nevű szentpétervári tudósító írta, akit később aztán kiutasítottak. A Braham név az Ábrahám név angolos ejtéséből alakult ki, s lett angol név, oroszban pedig Abramov, Abramovics. Ezt a levelet, noha hivatalos levél volt, soha sehol nem találták meg. Akadt, aki hamisítványnak tartotta, de efölött átsiklottak. Ez a bizonyíték indította el a lavinát és ennek köszönhető, hogy ezt a pogromot is, mint a többit is, a cári szervek tudatos zavargásszervező munkájának tulajdonította a művelt nyugat.

A cárizmus ettől függetlenül, a részeg moldáv hordák 48 zsidó áldozatával együtt, vagy anélkül is korhadt, önmagát túlélt és alapos megreformálásra érett rendszer volt – azonban orosz és keresztény. Vele szemben a nemzetközi zsidó erőszakosság, tobzódás és arányt, mértéket nem ismerő izgágaság, gerjesztve és viszontgerjesztve a saját sajtója által nem tudott megelégedni a borzalmas kisinyovi tényekkel. Ugyanígy nem tudott megelégedni a koncentrációs táborok legfeljebb másfélmillió áldozatával, a háború minden vesztesére kiterjedő halál és nyomorúság tömegével. Neki hatmillió zsidó áldozat kellett és gázkamra, ipari halálgyártás. Erre építette fel rendszerét. Sztalin pedig készségesen támogatta ezt a halálgyár teóriát, mert a maga Gulágjait ezzel takarta el. De nem ez a borzalmas párhuzam, amiről beszélni szeretnénk most, illetve annak csak az árnyéka. A mai borzalom ennél sokkal simább, olajozottabb.

 Idejön éppen most, körülbelül fél évvel a soron következő választások előtt a Holocausztipari Művek irodalmi osztályának vezetője, az író és béke Nobel-díjas magyar kitűnőség, Elie Wiesel és oda nyilatkozik, hogy Magyarországnak meg kell hoznia a holokauszttagadás tilalmáról szóló törvényt, mert ezt már minden ország meghozta – amelyik számít. A magát magyarországi zsidónak mondó irodalmi vezéralakot, akit állítólag Máramarosszigetről hurcoltak el a nácik és magyar csendőreik, l6 éves korában, fogadja a miniszterelnök és az államelnök és szépen eltársalognak vele – Braham nyelvén, angolul. Mert a magyar törvényhozásnak feladatot megszabó úr, a túlélő annak ellenére, hogy gyermek- és ifjúkorában magyar közegben élt és régebben publikált életrajzai szerint még Debrecenben is járt iskolába, éppen csak annyit tud magyarul, hogy tört magyarsággal üdvözölje a közönséget, mint a római Pápa, aki az „Urbi et Orbi” áldást minden világnyelven és kisebb nyelveken is elmondja. És ezért megtapsolják. Nos, tapsokban Elie Wieselnek sem volt nagy hiánya. De hogyan lehet ennyire elfelejteni egy gyermek- és ifjú korban beszélt nyelvet? S hogyan lehet ennyire elidegenedve tanácsokat adni az elfelejtettek országgyűlésének? Évekkel ezelőtt felkerült az internetre egy erdélyi zsidó ember írása, aki osztálytársa volt Elie Wieselnek, és akivel együtt vitték el őket a koncentrációs táborba. Ennek az embernek akkor Erdélyben gyanússá vált a magyart nagyon törve beszélő jóbarát és arra kérte, mutassa meg a karját, rajta van-e a tetoválás, amelyet a németek sütöttek a bőrébe. A magáét megmutatta, az 7712, a jóbaráté 7713-as kell, hogy legyen, hiszen az a Wiesel, a pajtás, ott állt mögötte. A felszólított nem mutatta meg a saját billogát. Egy gyermek- és ifjúkorban beszélt nyelvet, még ha az ember teljesen kikerül is a nyelvi közegből, nem lehet százszázalékosan elfelejteni. Nincs nevetségesebb, mint a primitív, angolságával hencegő amerikás bugris, aki hazatérve elkezd „jú nó”-zni és az ember zakója hajtókáját fogdossa, hogy elég jó szövetből van-e, nem pedig valami keleti vacakból, s a másik percben meg kiejt egy- két régi szót abban a tájszólásban, amelyet gyermekkorában megtanult. Elie Wiesel kétségtelenül a holokausztmítosz egyik irodalmi kialakítója, s mint ilyen, a mítosz fenntartásához nélkülözhetetlen. Annyira, hogy akadályoztatása esetén alteregót dobnak be helyette? Nem tudjuk. Lehet. Ami azonban Magyarországon történt vele, az egy gyarmatias történet. Az, hogy Bajnai Gordon fogadja és elbeszélget vele a magyar nacionalizmusról, a kirekesztésről és a fajgyűlöletről, még csak hagyján, hiszen fiatal fickó és fogalma sincs a Wiesel-story lényegéről, de már bizony Sólyom Lászlótól, akit éppen a minap tartóztatott fel egy másik bosszúálló sovinizmus a komáromi hídon és gazdag történelmi tapasztalatokkal rendelkező, művelt ember, elvárhatnók, hogy megválogassa beszélgető társait. Tarthatná magát, mint államelnök annyira, hogy nem enged magához egy kétes egzisztenciát, akit ennyire ráerőszakolnak. Vagy talán ez a jövő kibontakozásának alapkérdése, hogy lesz-e itt holokauszttagadást tiltó törvény? Kell-e itt folytatni ezt a szolgai módszert, hogy idejön rendszerint New Yorkból egy Singer vagy egy Singer-helyettes és azt mindjárt felékesíti a Magyar Köztársaság gyémántokkal? Tán, hogy felejtsék el bűneinket és adjanak drágán pénzt a nekik fizetendő kamatokra? Amikor már csak kamatra kifizettünk 170 milliárd dollárt és beledöglünk? Mert, ha idejön egy Wiesel vagy más és akár meg-megdöccenő magyarsággal elmond egy néhány sort Radnótitól, nincs magyar, aki ne hajtaná le a fejét, ne morzsolna el egy könnyet még férfi létére is, és ne gondolna még a saját vér szerinti vétkességére is, függetlenül a korától, de mikor veszik már tudomásul ezek a mítosz-teremtők, hogy a magyarral így nem lehet beszélni és akivel pedig lehet, azt a magyarság kiveti magából. Ezért nem lett volna szabad, hogy Sólyom fogadja ezt az ál-Wieselt, és ezzel szavatolja neki – nekik – a magyar alávetettség folytatását. Mert ez pénzre lesz átváltva. Bajnai más eset. ő már nem számít. Elie Wiesel alkalmi látogatása a jövendő, a választás utáni Magyarországnak szólt. Ipamnak mondom, napam is értsen belőle. Ez az Országgyűlés már nem tudja, de a következő tartsa kötelességének a mítosz-teremtő által javasolt törvény meghozását. Mossa le magáról a szélsőségesekkel való összejátszás gyanúját. Tiltsa a holokauszt összegszerűségének a tagadását, amiből egyenesen következik, hogy rogyásig fizeti a kamatot és veszi fel a hiteleket, hogy fizethesse belőle a kamatot. Minden telekcserére mindig, zokszó nélkül hajlandó, hazája földjének legjobb vízparti telkeiért nem kér ellenértéket, örök bűntudata miatt nem is kérhet, és evezőlapátokkal vereti fejbe azokat, akik ezek ellen felszólalnak. Vagy megkísérlik a felszólalást. Az Elie Wiesel látogatás előtt a nagykövetakció volt ugyanilyen jelentésű napam-ipam akció. Kilenc nyugati nagykövet aláírt egy papírt, amelyben a nyugati normák betartására figyelmeztette látszólag a kormányt, valójában úgyszintén az ellenzéket, a jövendő kormányt.

 Ez volt a Sláger rádió buli. A kilenc nyugati nagykövet – nem Wales-i bárd, csak nagykövet – fel volt háborodva azon, hogy egy amerikai zsidó befektetőtől egy magyar szerv, az Országgyűlés által választott ORTT el mert vonni egy rádiófrekvenciát, amit az már tulajdonképpen időn túl, kissé szabálytalanul használt. Micsoda önkényeskedés ez? Most már erre számíthatunk? Jön az új kormány és felülvizsgálja a privatizációt? Ezért aztán járt az ív követségről követségre és a követek aláírtak. Ez persze mindössze azt jelenti, hogy tekintettel arra, hogy évek óta itt élnek ezek a diplomaták, aláírásra domesztikálódtak. Mert itt minden héten köröznek egy aláíró ívet. Legtöbbször az SZDSZ indítja el, a volt szürkeállomány és mindig a demokrácia védelmében történik. A nagykövetek pedig olvassák a napisajtót, vagy kapják róla a jelentést és aláírósodnak. Aztán pedig a válságkezelő miniszterelnök is fogadja őket és megesküszik neki, hogy ártatlan. Csak és kizárólag Orbán Viktor a felelős a frekvenciatagadásért. S a követek fidélisen mosolyognak. Mondja meg neki, viszi a szót a doyen, hogy figyeljük. Ha így viselkedik, úgy fog járni, mint az orosz cár. No, ez már párhuzam, mert hogyan járt a cár? Pogromot szerveztetett – a frekvenciapogrom is pogrom –, és 14 év múlva már ki is irtották minden gyermekével és cselédjével együtt Jekatyerinoszlávban. A találkozón szó esett a pécsi vízmű ügyéről is. Ott, abban a szép délies magyar városban, – mondták egybehangzóan a nagykövetek –, amelyikben egy minaretet eltűrnek, de a mi lokátorunk ellen tüntetnek a Tubesen, kiebrudalták a szolgáltatásból a francia Szuez nevű vállalatot, pusztán azért, mert egy kicsit jobban fogott a ceruzája a vízdíjak kiszámlázásakor.

– Sárközi elvtárssal is beszéltem erről, nyugtatta meg őket Bajnai elvtárs. S egyben közölte, hogy a tettes, Páva Zsolt polgármester nem elvtárs, hanem vér-fideszes. Kis csacsi, nyugtatták meg a követek, mert mindent tudnak, ha érdekről van szó. A magyar kormány pedig eltűrte a nyilvánvaló sértést, amely volt akkora, mint a komáromi híd-botrány és egy szót sem szólt, nem is pisszent. Hiszen alapmegállapodás, hogy belpolitikába nagykövet nem szólhat bele. S hogy mennyire így van, azt igazolja a következő lépés. A frekvenciás amerikai úr hamar lobbit szervezett az amerikai képviselőházban és meghozatott egy Magyarországra neheztelő határozatot, amelyben a amerikai tőke kivonulásával is megfenyegette a jövendő kormányt, ha és amennyiben az amerikai befektetőktől elveszik a frekvenciákat, meg mást. (De hát lehet nekünk akkora szerencsénk, hogy az amerikai tőke kivonuljon?) a kongresszusi fenyegetésre azért volt szükség, hogy mint valami sátorponyvát ráhúzzák a nagykövetek teljesen illegális aláírás díjára. Ezek a kis, csevegő módban előadott történetek súlyos és komor tényt takarnak. Egy nagy háttérerő hatására diplomáciai úton és rendezvényszervezéssel, no meg persze, gyilkosságsorozatokkal is óriási nyomás nehezedik a jövendő magyar kormányára és egész rendszerére. Ne merjen önállósulni! Eszébe ne jusson önálló, független, szociális nemzetállam irányába elindulnia, meg se próbálja megtörni a nómenklatúra burzsoázia hatalmát. Soha meg se kísérelte kinyomozni melyik külföldi titkosszolgálat áll a faluvégi cigányölések, a sorozatgyilkosságok, egyáltalán némely váratlan gyilkosságok mögött és csak azzal traktálja a közvéleményt, hogy nem lehet tudni, kié az OMNINVEST nevű szérumgyártó cég, amikor Cipruson van bejegyezve. Ciprus fele pedig Izraelben. Ciprus Izrael territóriuma, s ami ciprusi az egyben zsidó is, mint tulajdon. Természetesen Ciprus is, mint állam, mint gyönyörű sziget fel van ruházva egy önálló állam jelvényeivel és tartozékaival. Ezek között van az is, hogy bátran megengedhet off shor cégeket. Ezek pedig beruháznak és termeltetnek Magyarországon. (Amelynek lehet az a mellékhatása, hogy aki túléli, az konokul egy bizonyos pártra szavaz, ha pedig nem, akkor nem.) (Hogy ez már elmebaj? – Én nem lehetek elmebajos se?) Magyarországon pedig egyszerűbb volna azt nyilvántartani, mi nincs még izraeli tulajdonban, mint némi volt ÁVH-sok és III/III-asok után kutatni egy gyógyszercégben.

 Mindebben nagy halom gyanakvás pácolódik, ez kétségtelen. Gyanakodni azonban a rendszer tanított meg bennünket, amelyben semmi sem működik rendeltetésszerűen. Minden kijelentés, politikai intézkedés, minden marketingfogás és sajnos minden törvény és intézkedés alapos okot ad gyanúra. Bizonyos, hogy nem ez ellen a válságkezelőnek nyilvánított, valójában válságmélyítő és tartósító, megszorító kormány ellen rendezik ezeket a flottatüntetéseket a nagykövetek, és az amerikai kormány nem ennek a gyengeségét bemutatandó öletnek a faluszéleken, nem ennek a lejáratására gárdáztattak proletárjaikkal, hanem a váltig szidott következő ellen. Mert ennek adott az IMF 25 milliárd dollárt, hogy ezt mentse ki az összeomlásból, és minden lépésével arra akarja rászorítani a következő kormányát is, hogy ezen a járhatatlan úton járjon ezután is. Pontosan ez a borzalmas párhuzam. A háttérhatalom, a globális nagytőke számára Orbán és a magyar önállósulás, a nemzeti és keresztény öntudat a cár és a cárizmus, Gyurcsány- Apró, Bajnai a haladás és a demokrácia. Az anarchisták a rend emberei, a megszorítók, az uzsorafelvevők, a kilakoltatók a haladó baloldal, a liberális, és aki még el sem indult és kétséges, hogy ezek után el mer-e indulni a nemzeti felemelkedés, a rend útján az a cári önkény, a pogromos. Most ez a cél, hogy ha már a választási győzelmet és esetleg magát a választást sem tudják megakadályozni egy zavargással, akkor legalább az új kormányt, a győztes csapatot bizonytalanítsák és gyávítsák el, annyira, hogy csak látszatintézkedésekkel merjen letérni a kitaposott végzetes útról, vagy még azzal sem. Régebben erre elég volt egy- két idehaza megírt SZDSZ-es cikk megjelentetése a Süd Deutsche Zeitungban vagy a Financial Timesban, ma már nagyköveti és kongresszusi nyomatékosítás is kell, mert dülöngélőbb lett a liberalizmus. A könnyednek látszó függönylebbenések mögött azonban élet-halál harc folyik. Jegyezzük meg azonban és ismerjük el, hogy iszonyú a felelősség azon, akit úgy fenyegetnek, hogy a nemzetet fenyegetik. Aki a nemzetnek címzett intéseket, büntetés kilátásba helyezéseket Trianon után és 56 után nem veszi komolyan, az léha ember. De baj van azzal is, aki túlságosan megijed tőlük. A mai fenyegetéseknek ugyanis van már némi hiteltelenségük. Nem bizonyos ugyanis, hogy a nagyköveti aláírósdi vagy a kongresszusi kiabálás mögött még valódi, időtálló hatalom van. Lehet mindössze egy jól szervezett lobbi ügyes bulija is. Egészen más a helyzet, mint húsz, huszonöt évvel ezelőtt. Akkor, mint 1956-os sorsával, forradalmával magát emlékezetessé tévő közép-európai mintaország, még számított, mert hivatkozási alap volt, ma azonban egy tönkrement állam, amelynek húsz év előtti mintaország mivolta nem ér semmit a piacon. Csak a nemzetközi zsidóság számára fontos, mint kényelmes, biztonságos telephely. A magyar kérdés ma a zsidóság számára kérdés. Maradhat-e pénzügyi, kamat- és médiazsarolással, holokauszttagadási tilalommal, mesterségesen felkeltett antiszemita kilengésekkel, kisebb igazgatási trükkökkel, csomagokkal kezelt uralmi terület, lakópark és háború esetén kórházövezet, települési terület, vagy egy új kormány hatására elkezd nemzetileg önállósulni, maga választja ki és aztán meg a vezetőit és magához, fel, bele emeli-e a saját népét, vagy pusztul és sorvad tovább morgolódva és semmi sem változik. Mint ahogy a bolsevizmus sem jelentett alapvető változást a cárizmussal szemben, csak a népnek, az orosznak is hozott kiterjedtebb éhezést, szenvedést, rabságot és a zsidóknak városba költözést, komisszárságot, egyetemet, akadémiát, Sztalin minden gonosz antiszemitizmusa ellenére. A figyelmeztetések mögött a magyarországi zsidóság nemzetköziséggel, Elie Wieselséggel, magyar- és németgyűlölettel keveredett része áll, ami nem a teljes magyar zsidóság. Sokan az asszimiláltak és a vallásosak közül is elhúzódnak ettől, de nem ők a hangadók. Kilenc nagykövetet nem könnyű összerántani egy diplomáciailag szokatlan aláírásra, a kongresszusba bevinni egy olyan ügyet, amiről senki nem tud semmit, szintén elég bajos. Nagy erő kell hozzá. De ez a nagy erő jelenleg csak az a nemzetközi kapcsolatrendszer lehet, amelyikkel csak a nemzetközi zsidóság rendelkezik. Ezzel szembe a magyarság most csak erkölcsi erőt tud szembeállítani. Ez nem kevés, de még nincs megszervezve. Az összetartozás tudata és öntudatossága, a gyökeres és igazságos változások akarása és megmaradás legrövidebb útjának a megtalálása – ezek a legfontosabbak. A Magyar Megmaradás Közössége erre szerveződik. Senki ellen, de a magyarságért, a magyar keresztyénségért. Egy igazságos, egy lehetséges magyar harmadikutas rendért. A rendért. Ebben kell lennie igazságtételnek, visszaperlésnek, törvényes visszaszerzésnek és a magyar munka különleges megbecsülésének. Nem lehet benne születési előny vagy születés miatti hátrány, de ugyanígy nem lehet benne születés miatti felmentés bizonyos bűnök alól. Újfajta hatalom kell, a tehetség, szorgalom, a tisztesség erős, ha kell, büntetni is tudó hatalma – magyar hatalom. Sok hibánk is van nekünk, magyaroknak. Ezt sem szabad elfelejtenünk és ezek ellen is fel kell lépnünk. Idegenmajmolásra vagyunk hajlamosak és nem az idegenek jó tulajdonságainak az eltanulására. Sok köztünk a lusta ember, aki nem végzi el jól a maga munkáját, és sok ember nincs a helyén. Feljebbre van rakva, mint a képességei megengedik. Az új rend kialakítása szükségképpen helyosztással kell járjon. A régi elhasználódott, korrumpálódott vezetők és alkotási lehetőséggel bíró fontos emberek cseréje nem merülhet ki pártkötődések cseréjében és zsidó off shorosok keresztény off shorosokra váltásában. A rosszat kell váltani a jóval, a jobbal. (A Jobbikos számításba se jöhet, mert rendszerint nem ért semmihez…) Pontosan erről szól az ádáz harc és ettől akarják eltántorítani az új kormányt, a rendszert. Hogyan tudja megőrizni privilégiumait az elvtársi vagy faji alapon felülre került elvtárs, a bunkó, a másságos alak, hogy tudja egy régi pártkapcsolattal vagy az áldozati mivolttal megtartani íróasztalát, amely nem munkapad, hanem bástya. Nagy munka vár ránk, magyarok! Össze kell tartanunk, nehogy ránk hozzák Kisinyovot.