vissza a főoldalra

 2010.01.08. 

Dr. Kiss Lajos Rövidre fogva

Adventi emlék

Advent hetében jártunk már. A szürke napjait élő kisváros zsongani kezdett. A közöny borulatú szemek hirtelen, várakozó-fényesen felcsillantak. Kora este volt. A gimnáziumba siettem, hogy felnőtt hallgatóimnak órát tartsak. A rádió meg az újságok a jóságos Télapó közeledéséről adtak hírt. Ennek a nagyszakállú világi bácsinak nem volt kultusza a mi téreinken. Némelyek viccel utasították el, azt terjesztették, hogy a politikai bizottság tagja. A kisvárost még védte hagyományainak bástyája. Az ünnepvárás a lélekben ébredt, termékeny volt az áhítatra. Itt, a végeken, kigyulladtak az üzletek kirakatainak jó hírt ígérő lámpásai. A karácsonyi várakozás előtt homályban élt a kisváros. Bágyadtan, köhögősen, sarat taposva. Most, a főutcát besugárzó fények gyúltak az ablakokban. A közvilágítás nem volt számottevő. A lakásokból kiáramló ünnepi sugarak ígéretessé tették a felerősödött kinti fényeket. Ebben a tündöklésben, havat taposó, csizmás lábú süldő lányok kacagtak kedves-hangosan. Az ő szakadatlan nevetésüknek nincsen oka. Illetve mégis van: a biológiai jó közérzet. Úgy tetszett nekem, hogy ezen az adventi esten különösen elevenek voltak. Szépséget virágzott a jókedvük. A gyér fény, amit a kereskedők gerjesztettek, mivel szokatlan volt, fényárnak hatott. És a boltokban az áru? Akár egyéb napokon. De ígéretesen volt elrendezve. Ízléssel. Ünnepi formát találtak az adventhez. A szegényes kínálat ötletes megkomponálása kirakat előtt marasztalta a lányokat, asszonyokat, gyerekeket. Az ünnepi készülődés szinte egy családba zárta a főutcát. Itt még a régi minta szerint éltek az emberek. Kispolgárok voltak. Tehát a múltjukat őrzők. Kisigényűek, de igényük minősége által emberek. Ezen az örömsugár utacskán mentem a gimnáziumba. Felnőtt tanulóim vártak. Kik voltak? Könyvtáros, kereskedő, vasutas, háziasszony. Én beszéltem, ők jegyzeteltek. Azt éreztem, hogy magukkal hozták az ünnepváró hangulatot. Arany János óév búcsúztató és újév köszöntő verseiről volt szó. Hogy milyen régi mindkét költői tárgy, a lezáruló és nyíló esztendő. Az új időhöz hit kell és teremtő elszánás, hogy megfoganjon benne valamely ember javát szolgáló cselekedet. Arany a szabadságharc bukása után egyfajta fegyelmezéssel és ellenőrzéssel büntetett országban élt. De az új évek szűk horizontját mindig kitágította egy-egy történelmi igazságot kimondó alkotásával. Például A nagyidai cigányok (1851) meg A walesi bárdok című művével (1857). Egyik a nemzeti önismeret, a másik a bátor igazmondás hangja. Adventben, tehát az év vége felé, még az irodalomóra tárgya is, teljesen véletlenül, illeszkedett hangulatunkhoz. Arany művészete nagy példa arra, hogy a szűk, a törpe időt a bő szellem mindig tágíthatja. Ő volt a nemzet nagy költője. A hatalom hódolattal kívánta megnyerni, igényt tartott a lojalitására. Hitték, hogy az ajándék- méltóság, hivatalos koszorús poétává avatja. Arany hárít és kitér. Öniróniával kicsinyíti magát, nem óhajt bábnagyság lenni. Ami benne nagy: a nemzeté. Petőfi barátja, csak Petőfi szelleméhez híven lehet költő. Népköltő. Szerep nem kell annak, akinek hivatása van. Visszagondolva, utólag érzem igazán, hogy aki hagyománnyal, ünneppel gazdag, nem fogadja el a behelyettesítő ünnepet. Vége az órámnak. Tanulság és ünnepi hangulat összesimult. Hazafelé tartva még megvilágította utunkat a kirakatok virrasztó fénye. Májusban az orgona, most a süteményillat lengte be az utcákat. Minden ház várakozott és készült. Ezen a tájon vastagabb a hótakaró és fehérebb az alföldinél. Mintha fehér pelyhekkel tisztálkodott volna a természet is. Az emberek a boldog karácsonyt már elkezdték mondani. Ünnepi gesztusaikat is megtervezték. Jobbak is voltak egy kicsit, de csak annyira, amennyire az emberi jóság-hossz megengedi. Talán most is így lesz. Azonban a „hossz” azóta megrövidült.

A 100 legfontosabb könyv

Az egyik napilap közli a Szabad Európa Társaság listáját, a száz legfontosabb könyvet ajánlja figyelmünkbe. Szépirodalom, tudomány, filozófia. Az emberiség felhalmozott remekművei. Az ókortól napjainkig. Van már ilyen listánk a leggazdagabbakról és a legszegényebbekről is. De ez most más. Az emberiség közös kincsét sorolja fel száz pontban. Nem sikerült. Kevés a száz pont. Igaz, amit megnevez, majdnem kivétel nélkül „csúcs” alkotás. Néhány az, amit a 21. századi ízlés sorolt a sorba. Nagyon meglep azonban, hogy magyar alkotás nincs a száz pontban egy se. A felkészült összeállítók nem vettek észre bennünket. Mondom, a száz pont kevés. Ám a magyar tudomány és irodalom teljesítménye nem kevés. Még az élvonalba is beférne egy-két remeklésünk. Nem jóakarattal. A minőség okán. A 20. század legkiválóbb magyar szellemei sokat elmélkedtek arról, hogy miért nem vagyunk valódi értékeinkkel jelen a külföld fórumain, az emberek érdeklődésében. Az egyik magyarázat: nincs egyetemes mondandónk, szűkmagyar a művek problematikája. A másik értelmezés szerint, a külföldi alkotásokat nálunk a legkiválóbb írók fordítják: Arany János, Tóth Árpád, Babits Mihály, Szabó Lőrinc, Kosztolányi Dezső, Németh László stb. Ők csak úgy tudnak fordítani, hogy remekműveket alkotnak. A magyar irodalomnak más a sorsa külföldön. Nem a legkiválóbb művészek kezébe kerülnek. A közepes és gyenge fordítók a saját színvonalukhoz szabják a magyar műveket. A kinti olvasók nem azt élvezik, amit mi. Legtöbbször bágyadt virágot kapnak, aminek már se színe, se illata. Németh László irodalmunk külföldi sikertelenségét abban látja, hogy az egyik fontos eleme gyenge. Hasonlattal magyarázza. Példának veszi az esernyőt. Elsőrendű a selyme, ám gyengék a feszítő drótjai. A selymet valamely mű érzelmi anyagának tekinthetjük. Az érzelmi-selyemnek csak erős feszítő bordázat biztosíthat mutatós- kívánatos tartást. A színes-eleven életanyag csak a gondolat acélos hálózatán kerekedhet remekművé. Igaz volna, hogy irodalmunk nem elég gondolaterős? Magyarázat ez is, az egészre biztos nem érvényes. De a száz legfontosabb szerző vagy mű között ott kellene lennie Petőfi, Madách és Bolyai művének. Az ember tragédiája szinte példátlan filozofikus drámai mű. S előadható. Válaszkeresés az ember végső nagy kérdéseire. Bolyai századának legnagyobb matematikusa. A nem-euklidészi geometria (Lobacsevszkijjel egy időben, azonos eredményre jutva, de levezetési szisztémájuk különbözött) egyik első kidolgozója, az Appendix is a legfontosabb művek egyike. Aztán, szinte fájdalommal hiányolom a felsorolásból a világirodalom egyik remekét: a Kalevalát. Ez az ősi finn népi eposz meghódította már az olvasókat. De nem eléggé. A száz legfontosabb könyv közül okkal kiszoríthatná valamelyiket. Hogy milyen műveket és szerzőket hiányolok még a sorból? Csak úgy kapásból néhányat. Tudom, hogy száz pontban csak száz könyvet lehet megemlíteni. De azért nevezzünk meg néhány oda kívánkozó nevet, művet. Seneca: Erkölcsi levelek. Kimaradt a francia felvilágosodás legnagyobb alakja, Diderot is. Az Enciklopédia szerkesztője. Rameau unokaöccse című filozofikus szépprózája, az élvonalbeli remekművek egyik darabja. Alapműnek tekinthetik mindazok, akik tudományosan etikai kérdésekkel foglalkoznak. Kérdezzük még egyszer: lehetséges Diderot nevét a legkülönb szerzők sorából kihagyni? És nem találom a száz között az alábbi neveket és műveket. Puskin: Anyegin, Maupassant: Novellák, Thackeray: Hiúság vására, Baudelaire, Zola, Schiller stb. Igaz, egy zárt keretbe nem fér bele mindenki. Ezek után az a kérdés, hogy van-e értelme az ilyen száz pontnak. Ha ízlés-közlés, igen. Ha azzal a szándékkal készül, hogy többé-kevésbé jól válogat, nincs sok értelme. Mindenképpen csonkít. Ha a száz legfontosabb könyv név- és címsorából Diderot neve meg a Kalevala kimarad, nem lehet a legfontosabb. Esetleges felsorolás. Kedves játék, de nem komoly összeállítás. Felteszem, hogy a készítők nem is akartak többet. Ha akartak, növeljék ötszázra a legfontosabb könyvek számát. Így is keveset mondok.

Vízió a jövőről

Már megint ez a lineáris gondolkodás. A jövőnket úgy képzeljük el, hogy például az öt évvel ezelőtti helyzetből indulunk ki, s egyenes vonalúan a korábbi mintát követve célra törünk. Csakhogy a világ változó képződmény. Az utak elgörbülnek. A helyzetek és eszmék szinkronja is elmozdul. Az öregek lemondók lesznek, a fiatalok új csillagot keresnek az égen. Lehet, hogy nincs ott semmi, de mámoruk mégis csillagot káprázik. Az egyenes út csak az erkölcs síkján vezet jó irányba. A gazdaságban és a politikában az okos-út jelzést szabad követni. Szakadékok és kanyarok sűrűn váltják itt egymást. Aki ezt nem tudja, az út mentén végzi. Jövőt csak az vizionáljon mások számára, aki ismeri

az oda vezető útviszonyokat.

Egystrófások

Van...

Van ember, aki méltó,

sötétben lámpagyújtó,

tud gondolni erőset,

szépet és teremtőset,

torony irányba menni,

ám iránya seregnyi,

nem-járt út aranyrögös,

szárnyas ész itten köröz,

itt találhat magára,

magára s a világra.

Az ősz küszöbén...

Hosszan cirpel a tücsök, itt az ősz,

fátyolos hosszan leng az ökörnyál,

torzsás a határ, munka utáni csend,

a lila felhőcsík: kanonoki öv,

az esthajnal csillag az ég félszeme,

kacsintó biztatás ősidők óta,

vigyázó nézése a végtelennek,

árvaságunkat hessentő fénysugár,

bizalom fentről, bizalmat vesztett lentnek,

mi itt alant elkótyavetyéltük

érdemes dolgainkat, tálentumainkat,

mélyünk üres, ám a felszín színes pompában ég,

az ősz küszöbén, a betakarítás hónapjai

előtt állunk, a szüreti ének nemsokára

felzendül, nem lélekből, torokból csupán,

hallatunk erős, élet csúfoló hangokat,

nem Dionüszosz, korhely-tűz fűti ereinket,

mulatunk a sírnivalók láttán

és sírunk árfolyamoknak zuhanásán,

kopár-szavú közhely dalaink

nem lelkünket, öklünket löki az égnek,

jön az ősz, nincs húrja bennünk őszi éneknek,

Bacchus piros levelekkel hinti be fáink,

a díszlet régi, de eleven – friss is,

nincs beleírva csak szín és ragyogás,

isten-isten, koccan a pohár

s a remény tört szárnnyal tovaszáll.

Szarkalábon

Megy az idő szarkalábon,

meglátszik a szarkalábon,

telet havazik a haj is,

évvel arányos a baj is,

tik-tak: szól a cipősarok,

messzebb ment a közel-sarok,

ritkábban int a kéz búcsút,

sokan vettek végső búcsút,

tavasz kergeti a nyarat,

tél az, ami még megmarad,

tél az utcán, tél a szívben,

tél a csonka életívben,

tél a múltba visszanézve,

mert az sem volt túlbecézve,

a jövő is teles tájkép,

épp ezért gyönyörű látkép,

mivel képe közsorsunknak,

melyben szép-rút összefutnak.

Bízd a sorsra...

Korán reggel elindulni,

délig neved kőbe vésni,

magad építsd estebédig,

bízd a sorsra a legvégit.

Kérdések

Jó volt az élet? Rossz, de szép,

ha kérdeztem mellébeszélt,

olyan mindenkinek való,

közönyével mellbevágó,

a titkait mélyre rejtő,

nem szíveli, ha megfejtő

firtatja-kutatja mélyét,

kedveli könnyed gyermekét,

ki a mindenki kútjából

merít, s azt nyújtja magából,

mi nem rí ki a világból,

hát mégis mi adott itt reményt?

a felhő-függönyös kék ég,

a lélek-tüzes énekhang

és az ész-fényű gondolat,

a tett mi erkölcsből fakad,

a tehetség, mely rátalál

útra, hol szent ügyet talál,

s madonna-bájú szeretet,

mit felelősség övezett,

s az utcasarkon egy kicsi,

nagy füllel ékes kis csacsi.

Ha a Föld...

Nézd, milyen szép ez az este,

a Tejút nyújtózó teste,

végtelenbe a végtelen

nyújtózik reménytelen,

csendül is olykor a csillag,

fényével erről is hírt ad,

sok-sok fényévnyi távol,

tartja a hangokat távol,

azt is, ha van fönt is élet

s milliárd fényévnyi szépet, -

és mindent magának tárol

a távolság-béna távol,

hát végtelen-végesen,

élünk végtelen-éhesen?

Megelégszünk itt magunkkal,

törpítő civódásunkkal,

felnézünk olykor az égre,

de nem kérdezzük mivégre

csillog a végtelen fénye,

a kenyér-gond a gondunk,

a kenyerestárs is gondunk,

nem azért, amiért szenved,

hanem, hogy kelt ellenszenvet,

társi érzés még éretlen,

ha van, szüli a véletlen

tartunk talán fele útján,

emberérésünknek útján,

port ver fel még a járásunk,

portól szürke a látásunk,

ha a Föld Tejúton száll is,

lakója: provinciális.

(Megjelent a Havi Magyar Fórum 2009. évi decemberi számában.)