|
 2010.01.08.
Trianon egy angol szemével
(Bryan Cartledge könyvéről - Officina, 2009.)
Végre
egy magyarbarát, Rothermere lord után az ellenségözönben!
Bryan Cartledge erről tett tanúságot Magyar történelem egy
angol szemével című művében, ehhez a magatartáshoz hű
maradt és következetes Trianon tanulmányában. Mi erről, históriánk
infarktusáról, ahogy e hazánkat sújtó békekötést Vizy E.
Szilveszter akadémikus nevezte, minden lényeges dolgot tudtunk
eddig is. Azt mindenképpen, hogy a magyar államvezetés fölkészületlen
volt a nemzetiségi problémák megoldásában 1848 óta, és azt,
hogy szerbek, románok, szlovákok mindvégig megoldatlannak ítélték
a mi felemás megoldásainkat. Ma sem értjük, hogy Trianon miért
velünk volt igazságtalanul a legszigorúbb. Szigorúbb, mint Németországgal.
Az
meg egyenesen égbe kiáltó, hogy egyedül Tisza István
ellenezte a háborút Szerbiával a bécsi haditanácsban, s mégis,
a háború kirobbantója, Ausztria is kihasíthatta hazánkból
Burgenlandot – nemzetközi segédlettel. Ez égbekiáltó! Benes
arra ösztönözte a nagyhatalmakat, hogy korridort létesíthessenek
a Felvidék és Horvátország között, a románok a Tiszáig
akarták kiterjeszteni államukat. Mi maradt volna Magyarországból?
Szinte semmi. Ebben a katasztrofális helyzetben, szomszédaink
mohóságában hatástalan féknek bizonyult az USA, aki az
etnikai határokat is figyelembe akarta venni. Némileg erre az
elvre hajlott Anglia is, a meghatározó döntnök azonban
Clemenceau Franciaországa volt, aki gyűlölt minket, talán
annak az okán, hogy az 1900-as években rossz drámája
Budapesten megbukott. Alaposan visszafizetett érte, bár Apponyi
Albert trianoni elmondott beszéde hatással volt rá. Teleki Pál
is mindent megtett az etnikai – földrajzi – gazdasági határok
pontos bemutatásával, melyet a velünk ellenséges nemzetközi
bizottság elé tárt. A trianoni infarktuson, ahogy azt Vizy E.
Szilveszter jellemezte, akkor már nem lehetett segíteni, előtte
évtizedekkel döntöttük romba mi is lehetőségeinket.
Cartledge
két személy köré sűríti nemzeti sorsunkat, Károlyi Mihály
és Bethlen István szerepéhez. Károlyi a rossz utat választotta,
mégis neki van szobra Budapesten, és nem annak a Bethlen Istvánnak,
aki helyes irányban tájékozódott és cselekedett. Batthyány
Lajosról és Bethlen Istvánról, e két államférfiról utókorunk
megfeledkezett. Szobrokban, versekben, gondolkodásunkban is. Az
1896- os milleniumi ünnepségek színpompája pazar bőséget árasztott
a skarlátvörös mentéktől a kénsárga és bíbor, arany
pruszlikokig és pártákig. Ennek is böjtje lett Trianon, a
felvonulásra és ünnepségekre, nem a fennmaradásra összpontosított
a nemzet, pontosabban a távlatokat és a jövőt rosszul és
nagyon hiányosan felmérő kormányzat. Bryan Cartledge szerint
„A magyarok erőssége a túlélés és talpra állás”. Erősítem
állítását, mi Muhi, Mohács, Szatmár, Világos és Trianon után
mindig föltámadtunk. Nagypéntek után Húsvét következik históriánkban
– véli Vizy E. Szilveszter. Sokszor volt nagypéntekünk, ritkán
Húsvét, most már az utóbbira vagyunk méltók. Igaza is van az
angol diplomata történésznek, tévedése is. IV. Bélát „a
kevés tehetséges Árpád-házi királyok” között tartja számon.
Szent László, Könyves Kálmán, III. Béla is az. Elbizakodottságunkat
azonban joggal korholja. Hozzátehetjük, döntő pillanatokban erőnk
az, amit azonnal a terméketlen pártoskodás és a széthúzás követ.
Idézi Tiszta István félelmét, ami bekövetkezett: egy Szerbia
elleni támadás azonnal maga után vonja a háborút Oroszországgal,
és ez világháborúvá fog válni”. Károlyi Mihály nagy kártyás
volt, golfozott, teniszezett, vitorlázott, Bethlen Istvánnak nem
voltak ilyen szenvedélyei. Mindketten tüzetesen ismerkedtek a
nagyvilággal, jártak Angliában, az USA-ban, Károlyi inkább a
francia, Bethlen az angol orientáció híve lett. Mindketten
Tisza István kérlelhetetlen ellenfelei közé tartoztak. A külső
sötét erők többször is halálra ítélték a magyarságot,
mely önnön kábulatában sokszor mély alvásba merült. A
nemzetet feltámasztó ismert és anonim honfiak a századok
folyamán mentő arkangyalai lettek Hungáriának. Apáczai Csere
János, Misztótfalusi Kis Miklós, Kőrösi Csoma Sándor, Mikó
Imre, Bánffy Miklós, Fábry Zoltán, és sokan mások a kiállás,
a gondolat, a cselekedet, a kompromisszum más-más arányaival.
Ellenségeink
is megosztottak voltak, Wilson amerikai elnök 1918-ban úgy vélekedett:
„Ausztria-Magyarország népei részére, amelyeknek helyét a
nemzetek között oltalmazni és biztosítani kívánjuk, meg kell
adni az önálló fejlődés legszabadabb lehetőségét”. Pokol
tornácán rostokolunk fényévnyire ettől az ígért és üdvös
állapottól. Határainkon kívül sínylődő több millió
honfitársunk, másod, harmad, ötödrangú üldözöttek, nem
szabad állampolgárok, mint Finnországban a svédek, pedig még
ők is morognak. Az igeretek soha, ezúttal sem vették komolyan a
hatalmak, és szomszédaink azonnal és végérvényesen megszegték.
Kiált az igazságtalanság a világban és a Kárpát-medencében.
Mindezt siettette az aszály 1917-ben, a cattarói zendülés a
tengeren és az a katasztrofális intézkedés, mely szétkergette
hadseregünket a súlyos következményeket okozó fölkiáltással:
„Nem akarok több katonát látni!” Akkor ordították e pusztító
mondatot, amikor egy-egy század, zászlóalj városokat, országrészeket
mentett volna meg hazánknak. A térségben a franciák
parancsoltak, s nem akadt méltó és erős magyar politikus, aki
képes lett volna az eredményes párbeszédre. Eközben a csehek
elfoglalták önszántukból Pozsonyt és Kassát, a szerbek Pécs
környékét. Károlyi Mihály azt hitte, hogy a wilsoni elvek
alapján Magyarország újjáteremtődhet a Svájci Államszövetség
alapján. Bár itt tartanánk Erdélyben, a Vajdaságban, a Felvidéken!
A győztesek azért is nehezteltek Károlyira, mert nem tartóztatta
le a kommunista vezetőket. Kun Béla és társai elsődlegesen
felelősek Trianonért, annak sújtó mértékéért legfőképpen.
Az elképzelések állandóan változtak és módosultak, s mi
ezzel nem tudtunk élni sajnálatosan, hiszen eredetileg Wilson
is, Lloyd George is szerepet szánt a térségben a monarchiának.
Masaryk és Benes sürgette a franciákat, hogy
Ausztria-Magyarország hegemóniáját fel kell számolni. Sürgette
és meggyőzte őket.
Az
is lényeges, hogy a trianoni döntést előkészítő háttérszereplők
szinte mind ellenségeink voltak és azzá váltak. A brit
Seaton-Watson és sokan mások a jugoszláv és a román állam
mellett kardoskodtak, s miközben szomszédaink hatékonyan
mozogtak a nemzetközi régióban, mi érthetetlenül defenzívában
maradtunk. Clemenceau a bolsevizmus ádáz ellensége volt, és
sajnálatosan hozzájuk csatoltak minket is, magyarokat, meg nem
érdemelten, hiszen a Tanácsköztársaság nem a magyar nemzet óhajtása
volt egy óráig sem, csak ártott, nagyon sokat, a jövőnket is
lerombolva. Az angol Harold Nicolson a békekonferencia előkészítő
bizottságában ilyen szókra vetemedett: „mélységes undorral
tekintek arra a turáni törzsre.” Mindezek lélektani hatása
komoly terhet jelentett számunkra. Az ellenoffenzívával hibásan
és bűnösen nem éltünk. Kevés szövetségesünk is akadt,
Bandholtz tábornok, aki megakadályozta, hogy Budapestre betört
román katonaság kifossza múzeumainkat. Rendkívül hatásos
beszédet mondott angolul, franciául, olaszul Apponyi Albert, s
ez hatással volt még Clemenceau- ra is, kiváló segítője volt
Bethlen István és Teleki Pál. Sajnos későn, felébredtünk. Végveszélybe
került hazánk 1920-ban. Nem először, nem utoljára. Muhi, Mohács,
Szatmár, Világos után újra a megsemmisülés szélén álltunk,
de a nemzet ezúttal is föltámadott. Hosszú-hosszú nagypénteket
éltünk át többször, érkezzen hozzánk végleges Húsvét.
Megérdemeljük.
Losonci Miklós
|
