Függetlenség

2010.01.15.

Ukrajna külpolitikája: Bismarckra várva

Ukrajna külpolitikájának év végi értékelésekor rendre ugyanaz a paradox helyzet áll elő. A hatalom külpolitikai sikerekről számol be, miközben a szakértők megsemmisítő kritikával illetik azt - írja elemzésében a glavred.info hírportál szakírója, Vitalij Bilan, aki exdiplomataként belülről ismeri a külkapcsolatok boszorkánykonyháját. Nyilvánvalóan az utóbbiaknak, azaz a szakértőknek van igaza, de az ukrán nómenklatúrának az a szokása, hogy állandóan beszámoljon a sikereiről és a tervek teljesítéséről, zavar abban, hogy a diplomaták megfelelő módon reagáljanak a világban végbemenő változásokra. A szerző szerint az ukránoknak egyébként is elképesztő tehetségük van ahhoz, hogy elfecséreljék a külpolitikai előnyt, s kieresszék a markukból nemcsak a túzokot, de még a verebet is.

A 17. században Bohdan Hmelnyickij kozák forradalma nagy hatással volt az európaiakra. A kozák buggyos nadrág és a szarmata barokk nagy divatnak számított akkoriban a kontinensen. Azon az információs hullámon divatdiktátorokká lehettek volna az ukránok Európában; többek között az ideológia terén is. Azonban előjött a régi baj: "ahol két ukrán, ott három hetman". Nem akadt egy vezér, aki gátat vetett volna az irigységnek és a cselszövésnek. Így állandóak voltak a marakodások, a színfalak mögötti szövetségek a Rzec Pospolitával, Moszkoviával és az Oszmán Birodalommal a "magukhoz hasonlók" ellen, ami romba döntötte Ukrajnát. A világ továbblépett, az ukránok pedig azóta is a buggyos nadrágjaikkal és a barokkal vigasztalják magukat.

A 21. század elején szinte pontosan ugyanez a helyzet ismétlődött meg, ráadásul nem csupán kontinentális szinten. A glavred.info cikkírója 2005-ben az egyiptomi ukrán nagykövetség munkatársaként tapasztalhatta meg, hogy Hoszni Mubarak rezsimjének ellenzéke az ukrajnai események hatására a narancsszínt választotta jelképéül, s a szomszédos Gázai övezetben Ariel Saron izraeli kormányának ellenzéke - ugyancsak az "ukrán divat" hatására - a narancsszínt kiáltotta ki az ellenállása szimbólumának. Azonban ahelyett, hogy ezt az információs áttörést politikai-gazdasági haszonná változtatták volna, akárcsak 350 évvel ezelőtt, most sem akadt igazi vezére az országnak, az "elitek" elakadtak az intrikákban és az egymás elleni csatározásokban, amivel gyakorlatilag megakasztották az ország külpolitikáját, s nem vették észre, hogy miközben ők egymással vannak elfoglalva, a világ megváltozott.

Ukrajna 2004-ben egy világméretű változási hullám csúcsára került, akárcsak a 17. században. A legnépszerűbb téma akkoriban a liberális-demokratikus univerzalizmus koncepciója volt. Mint ismeretes, ez az eszme volt hivatott feléleszteni a kelet-európai népek kollektív tudatalattijában a Vecse-Majdan, azaz a néphatalom mítoszát. Így történt az NDK-ban, Lengyelországban, Csehszlovákiában húsz évvel korábban, s így történt később a "bársonyos forradalmak" második hulláma idején Szerbiában és Ukrajnában is.

Azonban a kirgíziai események már 2005 tavaszán, az úgynevezett tulipános forradalom idején nem annyira egy újabb "Majdant", mint inkább egy "Hordát" eredményeztek, a libanoni cédrusos forradalom pedig nagymértékben aktivizálta a Hezbollahot. Amikor azután Palesztinában a HAMASZ nyerte meg a választásokat, a világsajtó lelkendezése végképp alábbhagyott.

A globális egyenlőséggel és liberalizációval kapcsolatos elképzelések előbb elakadtak, majd az amerikai neokonzervatívok gyors ütemben visszahátráltak a"reálpolitikához" és az angolszászoknak ahhoz a hagyományos gyakorlatához, hogy azokat használják fel a kontinensen, akik - Bismarck közismert kifejezésével élve - kikaparják számukra a gesztenyét a tűzből.

De ekkor már késő volt. Az amerikai szíveket már meghódította Obama a maga "újratöltésével" és a Bush-féle neokonzervatívok éles bírálatával. Elnökké választásával a világpolitikában gyors változás kezdődött.

Ezt egyébként idejében megérezték szomszédaink és az USA volt szatellitállamai az "Új" Európából, s mindent megtettek, hogy elhatárolódjanak a Bush-féle neokonzervatívoktól, ami látványosan meg is mutatkozott, például az amerikai rakétavédelmi rendszer elemeinek csehországi és lengyelországi telepítése kapcsán.

És úgy tűnik, csupán Ukrajna (s talán még Grúzia) nem döbbent rá, hogy a "világtrend" teljesen megváltozott, és a neokonzervativizmust már nem vállalja senki. Gyakorlatilag megismétlődik a 17. századi "Hetmanscsina" sorsa: az ajtón már a felvilágosodás kora kopogtat, a kozák sztarsinák pedig még mindig a moszkovitákkal harcolnak Konotop alatt.

Képes lesz-e Ukrajna javítani a helyzeten, s a "világdivatnak" megfelelő külsővel állni elő a 2010-es elnökválasztás után? Ehhez vessünk egy pillantást az államfői posztra jelöltek választási programjaira.

Bátran figyelmen kívül hagyhatjuk az úgynevezett "technikai" jelölteket, akiknek a többsége programjában egyáltalán nem törődik a külpolitikával. A többieket feltételesen több csoportra oszthatjuk.

Az első csoportot az úgynevezett "fehéroroszok" alkotják. Közéjük sorolható Viktor Janukovics, Volodimir Litvin és Szerhij Tihipko. Külpolitikájuk gyakorlatilag visszatérést jelentene a Kucsma-féle sokvektorúsághoz, igaz, annak egy modernizált, lukasenkói változatához. Ezzel összefüggésben érdekes megfigyelni, mennyire javult az ukrajnai tömegtájékoztatási eszközök viszonya a belarusz elnökhöz, pártállástól függetlenül.

A második csoportot feltételesen euroatlantistáknak nevezhetnénk. Ezek elsősorban Viktor Juscsenko és Julija Timosenko; bár a jelenlegi miniszterelnököt legutóbbi nyilatkozatai alapján már inkább a "fehéroroszokhoz" lehetne sorolni. Csupán az államfő áll ki továbbra is annak a Leo Strausnak a nekonzervatív szentenciái mellett, aki a tekintélyelvű rezsimek által irányított országok vonatkozásában a liberalizmus és a demokrácia kompromisszumok nélküli bevezetésének apologetikusa, bár Juscsenko esetében is tapasztalhatók elmozdulások Dmitrij Doncov integrált nacionalizmusa irányában.

Végül a harmadik csoporthoz tartozókat romantikusoknak nevezhetnénk. Ezek mindenekelőtt Oleg Tyahnibok és Arszenyij Jacenyuk. Az ősromantikus Tyahnibok Doncov két világ (latin-germán és moszkvai-ázsiai) létezését valló elméletére támaszkodik, amelyek állandóan ellenségeskednek, és amelyek határa Belarusz és Ukrajna keleti etnikai határai mentén húzódik. Ezért a Szvoboda választási tömörülés külpolitikai programja egy mondatban úgy foglalható össze, hogy "Miképpen lehet a helyükre tenni a ruszkikat?".

Az újkori romantikusnak tekinthető Jacenyuk a Nagy Európa-elképzelésre támaszkodik. Egy államfeletti struktúra létrehozását javasolja, amely a posztszovjet köztársaságokból állna, beleértve Oroszországot is. Ez tulajdonképpen egy Szovjetunió-2 volna, kijevi központtal.

Mint láthatjuk, az elképzelések meglehetősen eltérőek, egy vonatkozásban azonban nincs különbség a jelöltek között. Ez pedig nem más, mint a reálpolitikához való visszatérés hangsúlyozása a retorika szintjén; a reálpolitikához, amelyet nem kötnek gúzsba ideálok vagy elvek a külkapcsolatok terén az állam stratégiai hasznának elvén kívül, amelyet oly sikeresen valósított meg a maga idején Otto von Bismarck, a német vaskancellár.

(Forrás: karpataljalap.net)