vissza a főoldalra

 2010.01.19. 

Megjelent a Havi Magyar Fórum januári száma!

A tartalomból:

Csurka István: Áldozat. Sorskérdésünk sorsa (41.)

Istóczy lázas, majdnem felháborodást tükröző szavakkal írta le a nyomort, elhagyatottságot, a sarat és a végtelen sivár csendet, ami Érmindszenten fogadta. Akkor, hét évvel ezelőtt ő, a politikus, a „12 Röpirat” szerkesztője a költőről még keveset tudott. Ady akkor még nem volt híres, s még csak jobbára Váradon ismerték. Ma azonban, 1913-ban – fordított egy merészet a saját gondolatmenetén Istóczy – már világosan látja a tudatos zsidó vonalvezetést. „A zsidó éber és vagy megszerzi magának azt a tehetséget, amely nem az övé, vagy megöli.” A megszerzés módszereit, amellyel a zsidóság leköti magának a magyar tehetségeket, csak a helyszínen lehet felismerni. Az ellentétekben. Amíg az iskolaigazgató szégyelli az iskola hírhedt tanulóját, a mély sárból kiemelkedett fiatalembert, addig néhány év múlva Nagyváradon már megszagolják benne a kivételes tehetséget. Útjába kerül egy roppant gazdag, nagyvilági életet élő, művelt, kifinomult, érzéki zsidó nő – véletlenül – és elkápráztatja. A zsidóság tudja, hogy nem csak az az erő számít, nem csak az a sorsfordító képesség, amit a fiatalember éppen megtestesít, vagy még nem is testesít meg, hanem az, ami lehet belőle. A zsidó befektet a magyar tehetségbe, vagy kútba fojtja.

Telekinek nem tetszett ez a levezetés, erőszakoltnak tartotta. Istóczy azonban mit sem törődve a versekben is alátámasztott izzó és önfeledt szerelem és a nyilvánvalóan kölcsönös rajongás tényeivel

– Léda nevét sem mondta ki, mert nem volt bizonyos benne – csak az érmindszenti nyomor, a magyar falu elhagyatottságának és nagyváradi majd párizsi élet ellentéteinek lenyűgöző erejével, a zsidó bőség és a befogadás hatásával érvelt. Érmindszent sarából, Nagykároly ósdiságából Párizsba kerülni, akárkit elszédített volna. S Párizs nem ismert zsidókérdést, Tiszaeszlárt, sakterpert. Színházai, szalonjai egyszerre voltak franciák és ugyanakkor zsidók, jelentették az újat, a nagyvilágiast és a szabadságot..

– Jártál te ott, kedves bátyámuram?

– Soha.

– Bánffy Miklós gróf, az Operaház volt intendánsa, miniszterelnök rajong Párizsért. Ő nem a nyomorból kiemelkedve jutott oda.

– Figyelem a munkásságát – legyintett Istóczy. – Ő maga a kétlábon járó magyar liberalizmus, becsületes ember, csak az a baj, hogy az ő talpa nem érintkezik a talajjal. – Teleki elnevette magát: – megmondom neki, ha találkozunk.

–Nem tudjuk, hogy hány embert, hány jobb sorsra érdemes szellemet kötnek le ily módon. Beveszik az üzletbe, elkápráztatják, s nem kérnek tőle egyebet csak azt, hogy ne bántsa őket, esetleg dicsérgesse őket, ne fedezze fel az előnyomulásukat. Be lehet ülni a részvénytársaságok igazgató tanácsaiba, és közben lehet politizálni. Lágyan, elnézőn. Nehéz szívvel mondom, de Tisza István sem mentes ettől.

 Szőcs Zoltán: Kezdés vagy folytatás?

A francia kultúra szerelmeseként, de Gaulle tábornokra hivatkozva, azt mondom, hogy amire most figyelnünk kell, az a Jobbik házatája. De Gaulle úgy jön ide, hogy neki tulajdonítják azt a hadviselési ars poeticát, miszerint: „Ha valamit nem tudsz megakadályozni, állj az élére!” A jelek szerint a mindig is zsidó érdekeket megvalósító, magyarországi balliberális politikai elit tanulmányozta a sikeres tábornok életelveit és kölcsönvette tőle ezt az ötletet. 1989 után a szocializmus süllyedő Titanicjáról átbútorozták magukat a liberalizmus kisebb, de mozgékonyabb jachtjaira. Viszont mostanság azokat is megtépázta a vihar, ezért a nemzeti oldal nem túl komfortos, de stabilan erős tutajára szivárogtak fel a tegnapi jachttulajdonosok. E – nem is olyan régen még teljesen üres – tutaj neve: Jobbik. Ha pedig már ott vannak, akkor átveszik az irányítást is. Mert ők olyanok, hogy mindig, mindenütt, mindenkor vezetők, mert erre vannak kiválasztva! Ugyanis mindig, mindenütt, mindenkor, mindent jobban tudnak, mint a goj tömeg. Na már most, ha valaki valóban kíváncsi arra, hogy az idei január változást ígérő kacérkodása mennyire megalapozott, annak mindenek előtt a Jobbik vezetése körüli susmusra kell figyelnie, pontosabban arra, hogy az oda csatlakozott nyilvánvalóan becsületes és változást akaró százezres, keresztény magyar tömeg jogos történelmi elvárásait – majd a választások után – mennyire lesz hajlandó felvállalni valós politikai tetteiben a parlamentbe bekerült Jobbik? Ez ma a magyar belpolitika, és a kibontakozás kulcskérdése. Láttunk mi már ugyanis a karón madarat, hármat is. SZDSZ-nek hívták és minden más pártot, szervezetet, egyesületet maga alá gyűrve, mint egy buldózer úgy szidta a kommunistákat 1988/90-ben. Mindenkivel elhitette, hogy ő a kommunizmus elleni harc – vagyis a rendszerváltás – egyetlen hiteles és garantált képviselője. A magyar tömeg persze bedőlt nekik, Pozsgait leszavazták az elnökségről. És meglepő módon senkit sem zavart, hogy ügyészileg nyilvántartott maoisták, apai-anyai ágon egyként ávós szülőkkel büszkélkedő, kivétel nélkül zsidó ifjak irányítják a nemzeti jövő felé a merész, rendszerváltó pártot. Be is jutottak a parlamentbe, és úgy Horn, mint később Medgyessy- Gyurcsány-Bajnai alatt a legstabilabb koalíciós partnerei lettek a szocialistáknak. Ez volt a múlt, de vajon mi lesz a jövő, hiszen ha a Fidesznek nem lesz kétharmados többsége, gyakorlatilag ugyanolyan béna kacsa marad, mint amilyen jelenleg. Elképzelhető, hogy a Jobbik majd felajánlja a koalíciós partnerséget?

 Horváth Lajos: Kiknek a nyilai?

A magyar történelem valószínűleg legveszélyesebb és legvéresebb terroristája az a legendás kisfiú, aki 1956 forradalmi és szabadságharcos napjaiban ráfogta papírgalacsinnal /összerágva/ vagy uszöggel töltött csúzliját egy szovjet katonába, aki ezt elégséges oknak vélte, hogy a magyar gyereket szitává lője. November napjaiban hallottam a történetet lőtt sebekkel feküdve Budapesten a Róbert Károly körúti Honvéd Kórházban. Azóta sem tudom, hogy az eset valóban megtörtént vagy csak mende-monda. De mindenképpen jellemző az erőviszonyokra és a szovjetek harci moráljára. Mostani gyötretésünk a magyarországi kormány és külföldi kapitalisták által sem fajított bennünket odáig, hogy terrorral válaszoljunk ellenségeinknek, nincs benne ez a megoldás – megoldás? – a történelmünkben, a kultúránkban. Nem hisszük el, hogy a Magyarok Nyilai nevű illegális terrorszervezet létrejött volna magyar talajból, mi magunk által. Tagadjuk, hogy az lenne, aminek mutatja magát. Sokkal inkább ellenségeink által mondva csinált alakulat, mely azt a célt szolgálja, hogy az ellenünk folytatott terror indoka lehessen. Minden jel arra mutat, hogy a pillanatnyilag hatalmon lévők el akarják érni a rendkívüli állapot bevezetését, melynek birtokában továbbra is hatalmon maradhatnának.

 Széchenyi sorai a zsidóságról (1844)

Most az egész emberiséget, az embereket a zsidókkal együtt szívünkhöz szorítjuk. És most a legnagyobb liberalisták vagyunk. Ámde a mi helyzetünk e részben nem oly kedvező, mint például az angoloké. Az angol nemzet egyenjogúsíthatta a zsidó fajt. Mert ha például én egy palack tintát töltök egy tóba, azért annak a vize nem romlik el, és mindenki ártalom nélkül megihatja. A nagy angol elemben a zsidó elvegyülhet. Ugyanez áll Franciaországra nézve is. De ha a magyar levesbe az ember egy palack tintát önt, megromlik a leves és azt nem eheti az ember… Ha egy bárkában ülök és abban van a gyermekem és más gyermeke, és a bárkába bejő a víz és előttem apodictice áll, hogy a két gyermeket benn nem tarthatom; ha a magamét lököm ki és a másikat benntartom, azt az újságban fogják hirdetni. De biz én inkább a magam gyermekét tartom meg és a másikat kilököm. E tekintetben tehát a liberalizmus egyenesen a nemzetiség rovására történik…

 Domokos Sámuel: A pesti Luceafarul írói köre (1944)

A pesti Luceafarul írói túlmentek a tribunisták autonóm Erdély álláspontján s titokban ez országrész elszakításán buzgólkodtak. E cél elérése érdekében szoros összeköttetésben állottak az ókirálysági románság vezetőivel, az „egyesülési nemzedék”- kel s programjukat az „összes románok” egyesítéséért vívott harc jellemezte. Az Ókirályságban hasonló célkitűzéssel a következő folyóiratok támogatták a Luceafarul programját: a bukaresti Samanatorul, a moldvai Fat-Frumos és a krajovai Ramuri. A Luceafarul nyíltan be is vallotta, hogy programja határozottan irredenta. E programnak fő képviselője a Luceafarul körében Taslauanu, a budapesti román követség tisztviselője, a lap főszerkesztője és Goga volt.

 Fekete Antal: Arisztotelész és a nagy egyházszakadás

Nicholas von Cusa

Neve magyarosan Cusai Miklós, német bíboros, teológus, a kánonjog tudósa, matematikus, polihisztor és filozófus, a középkor és a reneszánsz egyik legeredetibb és legmélyebb gondolkodója. Önálló gondolkodásával korát messze megelőzte. 15-éves korában, 1416-ban kezdi egyetemi tanulmányait Heidelbergben. Egy év múlva Padovába megy és ott doktorál (kánonjogból) 1423-ban, miután Európa legöregebb egyetemén a legújabb matematikai és asztronómiai tudományos eredményekkel is megismerkedik. Egyházi tudóshoz képest rendkívül mozgalmas és érdekes élete volt. A pápa első számú diplomatája. Egyike volt annak a háromtagú delegációnak, amely a pápa jóváhagyásával 1437 augusztusában ökumenikus küldetésben Konstantinápolyba hajózott , hogy a szakadárokkal tárgyaljon a keleti és a nyugati kereszténység egységének a helyreállításáról. A küldetés sikeres volt: a történelmi találkozó a pápa és a kelet-római császár között létrejött. A Ferrara-Firenzei zsinat keretében VII. (Palaeológus) János császár a konstantinápolyi pátriarka kíséretében leült IV. Jenő pápával és 1439 június 6- án aláírták a két egyház újraegyesítéséről szóló dokumentumot. Úgy tűnt, hogy a közel 400 éves egyházszakadás, amely 1054-ben kezdődött, nem kis mértékben Nicholas von Cusa diplomáciai tevékenységének köszönhetően 1439-ben véget ért. Nem rajta múlt, hogy a skizma megszüntetése írott malaszt maradt. A két egyház újra-egyesítése sohasem valósult meg, részben az orthodox egyházközségek ellenállása miatt, de főleg azért nem, mert alig több, mint egy évtizeddel később, 1453- ban Konstantinápoly elesett és meghódolt az ostromló ottomán török hadseregnek. A kelet-római birodalom pedig — több mint ezeréves dicsőséges fennállása után — megszűnt létezni. Nicholas von Cusa 1440-ben kiadott korszakalkotó De docta ignorantia c. művében hangsúlyozta az emberi tudás alapvetően tökéletlen és hézagos voltát. Egyedül az Isten képes a világegyetemet annak minden zugával és mozzanatával együtt felfogni és megérteni. Ha érvelését annak teológiai burkából kiszabadítjuk, akkor Nicholas von Cusa mondanivalóját úgy fogalmazhatjuk át, hogy az emberi elme számára két különböző dolog vagy jelenség sohasem lehet azonos. Ezért a világ megismerése az ember számára reménytelen feladat. A végtelen világegyetem a véges emberi elme számára örökké megismerhetetlen kell, hogy maradjon. Minden mérés, minden kalkuláció szükségképp pontatlan, ezért haszontalan. Az egyenlet illúzió: a „hallucináció visszhangja”.

 Szőcs Zoltán: Dóczi Székely Gábor, aki porba írja a verseit Itt, a vénséges, krisztusi Európában, ahol keresztény hitünk és morálunk nagyobb részt antinómiák feloldhatatlan ellentétpárjain alapszik – (elsőkből lesznek az utolsók, utolsókból az elsők; aki engem követ, ha meghal is él az; csak a halálon át vezet út az öröklétbe; Krisztus teljesen Isten és teljesen ember; Jézus, a „mindenütt jelenlévő” 40 napra kimenekül a sivatagba, mert igényli a magányt; az a leggazdagabb, aki a legszegényebb; Atya-Fiú-Szentlélek úgy három jelenség, hogy szétválaszthatatlanul egy; Isten szeretett fia kínhalált hal egy kereszten) –, Dóczi Székely Gábor, ez a figyelmünkre és ismeretünkre méltó költő sem tud megtéveszteni bennünket, hamar leleplezzük a trükkjét: amikor porírásról beszél, valójában mindvégig az eget fürkészi. Ez az ő magán antinómiája. Viszont az antinómiák természetrajzához hozzátartozik, hogy rációval nem sokra megyünk megértésükben, ugyanis feltétel nélküli – de legalábbis nem túl nagyon ingadozó – hűséget követelnek attól, aki szellemükben kíván élni. A hűség pedig – mint az árulás ellentéte – alfája és ómegája az evangéliumi történetnek, vagyis mindazon alapvetéseknek, amik létrehozták Európánkat Ó a maga megingásaival és bizonyságaival egyetemben. Olvasom a verseit, és kétely nélkül állapítom meg: költőnk hűséges ember a szó minden értelmében.

 Továbbá:

Fejér György János, Böszörményi Kozák Miklós, Székely Dezső, Oláh Zoltán versei.

Kocsis Géza Csorna és Hegyeshalom Árpád-kori templomairól

Stanczik –Starecz Ervin és Horváth Lajos novellái

Molnár Miklós a „sugárzási ártalmakról”

Dr. Losonci Miklós a szentendrei festészetről

Legéndy Péter Dolnik Miklós grafikusművészről

Csurka Endre: Kell egy új tan

Dr. Petővári Ágnes Nagy Ignác Tisztújítás művének Új Színházbeli előadásának kritikája

Vasvári Erika a Made in Hungária c. magyar filmről