Függetlenség

2010.01.22.

A németek tiltakoztak - Matatias Carp: A román holocaust

A holokauszt-irodalom gyakorlott olvasója vagyok, így aztán elolvastam a zsidó román levéltáros, Matatias Carp könyvét, amelyet a romániai holokausztról írt. A könyv akkor született a 40-es évek végén, amikor még nem virágzott a holokausztipar. Még nem születtek meg azok az alapművek, amelyek a világot tájékoztatták vagy félretájékoztatták a soáról, a vészkorszakról. A könyv alcíme: Tények és dokumentumok a romániai zsidók pusztulásáról – 1940-44. Már az alcím is hibás, nem spontán pusztulási folyamatról van szó, hanem népirtásról, négy éven keresztül folytatott tömeggyilkosság-sorozatról. Ezt igazolja a Carp-féle könyv is, de pontatlanul. Mentségére annyi szolgáljon, hogy abban az időben még kevés dokumentum állt rendelkezésére a szerzőnek, így a legtöbb szó szerint idézett dokumentum Románia akkori vezetőinek megnyilatkozásai és rendelkezései. Elsősorban Ion Antonescu marsall, az államvezér, és az ő helyettesének, Mihail Antonescunak, a minisztertanács elnökének döntése és rendelkezései. Elképesztő ez a történet.

„Ion Antonescu marsall, Románia hajdani államvezére a vádlottak padján azt állította, hogy megmentette a romániai zsidók életét, mert nem szolgáltatta ki őket Németországnak.”

Matatias meg azt állítja, hogy a szóban forgó időszakban a Besszarábiával megnövelt Romániában 400 ezer zsidót irtottak ki. A korabeli zsidó lélekszám Romániában a holokauszt előtt 800 ezer volt. Antonescu marsall ma Nagyváradon – bocsánatot kérek – Oradeában utcanevet kapott. Kit érdekel ma, hogy mit követett el annak idején az emberiség ellen. Magát Elie Vieselt sem. Nézzük meg hát, mi is történt ebben a vérhabos korszakban a nagy Romániában. Mihail Antonescu, a vezér bizalmasa és helyettese 1941. július 8-án a minisztertanácsban Bukarestben a következőket mondta: „Ha szükség lesz, használjátok a gépfegyvereket, és én mondom azt, hogy nincs törvény! Különleges törvényeket fogunk alkotni, de semmiképpen sem hátráljatok meg, gondoljatok arra, hogy ma törvényeket hoztunk, de holnap mi lehetünk az elsők, akik megszegjük ezeket. Így tehát félre minden formalizmussal, cselekedjetek teljesen szabadon! Magamra vállalom a teljes felelősséget, és kinyilvánítom: nincs törvény!” Tehát Matatias Carp 1946-48 között adta ki Bukarestben a négykötetes fekete könyvet a romániai zsidók 1940-44 közötti szenvedéseiről. Az első kötet a vasgárdisták rémtetteivel, a második a Iasi-i programmal, a harmadik a dorohoi megyei, észak-bukovinai, besszarábiai, transznisztriai zsidók irtózatos megsemmisítésével foglalkozik. A negyedik kötet az észak-erdélyi zsidók deportálásáról számol be. Ez utóbbiért a felelősség a Sztójay-kormányt terheli – állapítja meg a mű fordítója. Az első, ami feltűnik, a tömeges irtások helyszíne, Besszarábia, a Dnyeszter mente, az ún. Transznisztria, egy másik megye, tehát azok a területek, amelyek a korábbi évtizedekben a Szovjetunió részét alkották, és ezekben a körzetekben igen magas volt a zsidók lélekszáma. A kegyetlenkedések másik helyszíne maga Bukarest. A Havasalföldről nem szól sem a szerző, sem a román irodalom. Kétségkívül a Havasalföldön alacsonyabb volt a zsidók részaránya az össznépességen belül. Itt még Matatias Carp azt írja:

„Nem gondolok semmiféle bosszúra, a kultúra és a könyv népének fia vagyok, aki büszke arra, hogy az a civilizáció, melyet mi adtunk az emberiségnek, s amely a Mózes, a próféták, Krisztus, Spinóza, Einstein, és annyi sok más híresség bölcsőjét ringatta, sok alantas érzést kiűzött belőlünk, elsősorban a bosszúvágyat.”

Szép a szerző vallomása, csak erről később kiderült, hogy nem igaz. Hisz ez után született meg a jelmondatuk: „Nem felejtünk, és nem bocsátunk meg!” Honnan szedte adatait Matatias Carp? Erről így ír: „Annak az anyagnak egy része, amelyre ez a könyv támaszkodik, a zsidó hitközségek szövetsége levéltárának birtokában volt, amelynek dokumentum- gyűjteményéből csak az maradt meg, amit én mentettem meg, még mielőtt a romániai zsidók központi hivatalát létre nem hozták volna. A többit egy pincesarokba lökték, ahol 1945. augusztus 23. után csak egy rakás penészes papírt találtam.”

Lényeges megállapítása a levéltárosnak, és ez valóban fedi a valóságot, hogy „Romániában nem került sor a mészárlások technikai és tudományos megszervezésére. Itt nem voltak gázkamrák és krematóriumok a hullák számára, nem hasznosították iparilag az áldozatok haját, fogait, zsiradékát. Csakhogy a kötél és puskapor feltalálása óta ismert klasszikus módszereken kívül a román fasizmusnak megvoltak a saját eredeti módszerei a zsidók kiirtására. Itt addig verték az embereket, míg minden erejüket elvesztették és kiszenvedték; betömött szellőzőnyílású vagonokban fojtották meg őket, eladták a kiszemelt áldozatot, a kijelölteket lelőtték a menetoszlopból, hogy a ruháikat eladhassák, darabokra vágták a zsidókat, hogy vérükkel a szekerek tengelyét kenjék és így tovább.” Mondom, akkor még nem működött a holokausztipar és propagandagépezet, így a kétségkívüli tényeket tényszerűen írja le a szerző. Nem messze a későbbi romániai területektől, Babij Jarban tízezer és tízezer áldozatot temettek el tömegsírba. A legendagyártás során arról írtak bizonyos szerzők, hogy ezen a földön illetve területen heteken keresztül vérgejzírek csaptak fel az ég felé. Ami ugyebár képtelenség. Akkor, már amikor ezt írták, működött a gépezet. A zsidó gépezet. A szerző javára viszont azt írhatjuk, hogy ő törekszik a tényszerűségre. Ami a dokumentumok felsorolását illeti, nem lehetett sok levéltári irattári anyaga Matatias Carpnak. Mert bárhol is történtek a gyilkosságok, mindig leírták, hogy a románok, a vasgárdisták gyilkoltak. Van ahol 10 zsidót, volt ahol húszat, volt, ahol pontosan százat. Arról van fogalmunk, hogy a vasgárdisták és a románok nem voltak matematikai zsenik, de hogy mindenütt ezek a kerek számok jöttek ki, arra utal, hogy pontosan nem tudták, mennyi áldozat terheli a román kormányt, a vasgárdisták lelkiismeretét. Majd csak később a besszarábiai gyilkosságok taglalásakor tudjuk meg, hogy mennyi áldozatot szedett az Antonescu-korszak. Teljes volt az együttműködés a kormány, a vasgárda és a lakosság között.

„Az ország zsidó lakosságát a városokból és falvakból való eltávolításuk után kirabolták… A csendőrök és szekeresek minden értéket elvettek tőlük, amit ezek a szerencsétlenek magukkal cipeltek. Nagyon sok helyiségben a fosztogatást a lakosság fejezte be a hatóságok engedelmével. A nyitva maradt zsidó házakból mindent elhordtak, még az ablakrámákat is, s a tetőfedő bádogot is. Egyes helyiségekben még a sírköveket is elvitték a zsidó temetőkből, hogy lépcsőként használják azokat a házak bejáratánál.”

Az elkobzásokat állami parancsra hajtották végre. Mit kobzott el a román állam?

1. A kórházak és a magánorvosok (főleg fogászok és röntgenorvosok) tulajdonában lévő orvosi felszereléseket;

2. Rádiókészülékeket;

3. A bicikliket;

4. A síléceket és sífelszereléseket;

5. Az elemlámpákat, látcsöveket, fényképezőgépeket;

6. A tulajdon álcázások ellen indított perek során elítélt kereskedelmi és iparvállalatokat;

7. A zsidó kereskedők és ingatlantulajdonosok által parancsra készített, és 1941. május 10-én kitűzött nemzeti, valamint német és olasz zászlókat; ezeket rendőrtisztek kobozták el, akik e célból rekviráló teherautókkal barangolták Bukarest utcáit. A vasgárdisták idejétől kezdve minden fizetség nélkül lefoglalták az ország csaknem valamennyi zsidó iskoláját, az ország valamennyi zsidó kórházát, az aggmenhelyek és árvaházak nagy részét, a zsinagógák egy részét, és a zsidók tulajdonában lévő gépkocsikat. Matatias Carp megállapítja, hogy a zsidó lakosságot sújtó kegyetlen és szörnyű csapásokért a román államot terheli a felelősség, személy szerint Ion Antonescut és két kormányát, valamint a román nemzet egy részét, főleg a városi kispolgárságot, amely magában foglalta a közigazgatási apparátust, a hadsereget, a sajtót, a bírói testületet, a papságot, a tanítókat, a szakmai testületeket, a szabadfoglalkozásúakat és a kereskedelmi réteget. Ennek az egész folyamatnak a végrehajtásában döntő szerepet vállalt az államvezér, a kormány, a román hadsereg, a román csendőrség, és különböző szakmai szervezetek, valamint a vasgárda és a polgári lakosság jelentős hányada. Ezek után olvashatunk egy terjedelmes névsort, mely névsorban és címtárban a felelősöket sorolja fel a szerző, így:

„A kormányzók bűnösök és felelősök a gyilkos deportálások irányításáért és végrehajtásáért.”

A megyefőnök első – vasgárdista – csoportjának tagjai egymással vetélkedtek a pánik és a terror légkörének megteremtésében, fenntartásában, a zsidók erőszakos kirablásában. A hadsereg minden időkben az antiszemitizmus fellegvára volt. A sajtó teljes mértékben és fenntartások nélkül a fasiszta diktatúra szolgálatában állt. A papoknak és tanítóknak jelentős szerepük volt a tömegek lelki megmérgezésében. Szakmai testületek és társaságok, akárcsak a szabadfoglalkozásúak, kevés kivételtől eltekintve undorító megalkuvást tanúsítottak. Az egyedüli értelmiségi testület, amely továbbra is engedélyezte zsidó tagjaik működését, az orvosi testület volt. Ez is csak a zsidó orvosoknak az orvosi testületből történő kizárása után azt követően, hogy szakmai gettóba kényszerítették őket.

„A Nemzeti-Vasgárdista Állam fennállásának első hónapjában a szakmai testületek főleg az értelmiségi jellegűek nagyon szorgalmasnak bizonyultak. Hosszú lajstromuk szégyenletesen hosszú.”

Aztán eljött a vasgárdista lázadás ideje Bukarestben. Bukarest egyik negyedében a kormány vasgárdisták ellen lépett fel. Bukarest zsidó negyedében viszont hagyta őket „működni.” A legkegyetlenebb korszak Jászvásárban, Iasiban következett be. Azt írja a szerző:

„1941 júniusában a zsidók kiirtásának teuton akciója még nem kezdődött meg. A krematóriumok és gázkamrák megtervezése még alig-alig körvonalazódik, a földön valaha is volt legembertelenebb agyakban. Ezért Iasinak az üldözés, rablás és a vérfürdő szörnyűséges szimbólumának nincs párja; legfönnebb Odessza, Golta, Katin, Kijev, Maidenek, Auschwitz, Belsen stb. hasonlíthatók hozzá, de azokat hónapokkal vagy évekkel megelőzi. Ha halvány hasonlóságokat keresnénk a múltban, nagyon sokat kellene visszalapoznunk a történelem könyvében, nagyokat kellene ugornunk az időben.”

Ez nem egészen így van, de ezt a „felületességet” tudjuk be annak, hogy valóban még kevés adat állt rendelkezésre a szerzőnek. Katyn bűne nem a németeké, hanem a szovjeteké. És a felsorolt többi hírhedett láger sem egészen úgy működött, mint ahogy később beállították, mert nem feledhettük el, hogy ezek a vérgőzös táborok mind a szovjet megszállási zóna részei voltak, oda hosszú éveken keresztül illetéktelen emberek a lábukat nem tehették be. Azt sem szabad elfeledni, hogy az áldozatok abszolút számát és tényleges számát ma sem ismeri a világ. A nürnbergi per idején dobták be először a bűvös hatmilliós számot, ami az áldozatok számát illeti, de ezt sohasem dokumentálták, aztán lejjebb is vették az adatokat. Ezzel korántsem állítottuk azt, hogy a Romániában megtörtént kezdetleges eszközökkel végrehajtott népirtás nem úgy volt, ahogy érzékelteti a szerző. Le is írja Matatias Carp:

„Sohasem fogjuk megtudni a Iasi-i program áldozatainak pontos számát. Ha ez a szám nem is éri el a tizenkétezret, mint ahogy sokan vélik, biztosan több e szám felénél. A bírósági eljárás során a halottak számát 8 ezerben állapították meg. Románia 1944. augusztus 23-án vált szabaddá.”

De tényként kell közölnünk, hogy Romániát, Hitler szövetségesét a németek soha nem szállták meg, az csak a későbbi idők védekezése, hogy a gaztetteket szinte kizárólag a németek követték el. Nem, ez nem így történt. Románia felelőssége e tekintetben egyértelmű. Az is igaz, hogy a sokat tudó levéltár érintetlen maradt, de a Iasi-i vérfürdőre vonatkozó dossziékat rögtön augusztus 23. után vagy esetleg később elrejtették, vagy megsemmisítették. Csak a belügyminisztérium s a csendőrfelügyelőség dossziéi állnak a történelem, az igazságszolgáltatás rendelkezésére, ezek azonban csak néhány részletet tartalmaznak a pogrom lefolyásáról.

„Stavrescu tábornok azt állítja, hogy a rendőrkapitányság fölött már első látogatása alkalmával is a németek gyakorolták a hatalmat. De – bár két szakasz csendőr állott rendelkezésére, és a hadosztály rendőrszázada egy pillanatig nem gondolt arra, hogy biztosítsa a román hatóságok jogait és hatáskörét. Egyébként egyetlen jelentés, beszámoló vagy nyilatkozat sem utal arra, hogy a német alakulatok ténylegesen és erőszakosan elfoglalták volna a rendőrkapitányságot.”

Matatias Carp a német „főrészvényességét” illetően egy különös dokumentumot is idéz. A németek írásban tiltakoztak a román hatóságoknál a románok kegyetlenkedései és otrombaságai miatt. A levél megállapítja, hogy ezek az eljárások lejáratják a román államot és a német szövetségest, éppen ezért módszereik ellen tiltakoznak. Külön kegyetlen fejezet a transznisztriai nagy tömegkivégzési akció és a deportálási eljárás. A besszarábiai lágerekben és gettókban zsúfolták össze a különböző térségekből kitiltott és elszállított zsidókat. A bukovinai és a dorohói megyék a csernovitzi gettó a korszak legszörnyűbb fogalmaivá váltak. Mindent összevetve ez a könyv, amelyet Matatias Carp megírt a Román holokauszt címen, nem futott be nagy karriert. A világ könyvtáraiban gyorsan elterjedt a könyv. Először Romániában gyűjtötték be a példányokat. Azonmód valamennyit bezúzták. Ezt követték a világ más térségeinek könyvtárai. Onnan meg sorra-rendre kilopták ezeket a könyveket, és ugyancsak megsemmisítették. Így a könyvtárak polcairól eltüntették Matatias Carp művét. Románia igyekezett tisztára mosni magát, és érvényt szerezni Ion Antonescu marsall védekezésének, mely szerint Románia a németektől megmentette a zsidók életét. Ennek a történetnek szerves folytatása a Ceausescu-féle diktatúra, amikor az a diktátor, Ceausescu eladta Románia zsidóit Izraelnek. Ezt is ravaszul csinálták. A zsidók a 70-es és 80-as években megkapták az engedélyt a kivándorlásra, de útlevélhez csak akkor jutottak, amikor az utolsó bőrt is lenyúzták a kivándorlókról. Amíg ki nem fizették az utolsó dollár centet, vagy márka pfenniget a hatóságoknak, hogy minél hamarabb szabadulhassanak a Kárpátok Géniuszának világából. A korszak végén, 1990-ben találkoztam Nagyvárad főrabbijával, aki elmondta, hogy akkorra már csak 500 zsidó maradt Nagyváradon, vagy ahogy a románok nevezik, Oradeán.

(Matatias Carp: A román holocaust, kiadta a Primor Kiadó, megjelent Bukarestben 1946-ban.)

Győri Béla