vissza a főoldalra

 2010.01.22. 

Szabadság nélkül nincs alkotás

Beszélgetés Törtei Tünde színésznővel

Törtei Tünde színművésznő Budapesten született. 1994-ben szerzett diplomát a Nemzeti Színház (a mai Pesti Magyar Színház) Akadémiáján. Még színészi diplomája megszerzése előtt játszott a Harlequin Gyermekszínházban. Az 1994/95-ös évad idején a debreceni Csokonai Színház vendégművésze volt, ott kapta első főszerepét, Hérót, Shakespeare: Sok hűhó semmiért c. darabjában. 1995-től 2000-ig a Soproni Petőfi Színház társulatának tagja. Ezt követően szabadúszó lett – játszott az Articsóka színpadán, a Budaörsi Játékszínben – és nagyon sokat szinkronizál. Rendszeresen fellép a Juhász Zoltán kezdeményezésére létrejött Klub Színház előadásaiban. Legutóbb a Klub Színházban alakította Fiorellát Giacomo Pastore: Isten éltessen, Drágám! c. vígjátékában. Főbb szerepei: Katyerina Ivanovna (Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek), Lány (Petőfi Sándor-Blum József: Az apostol c. rockopera), Lujza (Csáth Géza: Janika), Lívia (Jorge Amado: A tenger szerelmesei c. musical), Laura (T. Williams: Üvegfigurák), Annie (Kander-Ebb-Fosse: Chicago), Lány (Pozsgai Zsolt: Prófétakeringő), Bradmanné (Noel Coward: Vidám kísértet), címszerep (Pozsgai Zsolt: Thénea), Mariska (Szigligeti: Liliomfi). Szerepelt a Kislány és az angyal és A szép és a szörnyeteg mesejátékokban a lőrinci Rózsa Művelődési Házban. Szinkron főszerepek: Egy kórház magánélete, a Madison, Az első csók, a Halálbiztos diagnózis, Az ügyosztály, a Camilla, Az elnök emberei, a Bűvölet, a Vadmacska, a Buffy a vámpírok réme, a Narancsvidék, a Vad angyal, a Kés alatt, az Alias, a Las Vegas, a Dexter, a Gőg, a Vészhelyzet, a Dr. Csont c. filmsorozat, a Topmodell leszek sorozat, és az Elveszve Afrikában c. kalandfilm.

 – Igaz, hogy már kislányként jeleskedtél a szavalásban, a táncban és éneklésben?

 – Így van, zeneiskolába jártam – abszolút hallásom van szerencsére – , balettoztam, és így az iskolai ünnepségek elmaradhatatlan résztvevője voltam. Még az óvodában odament édesanyámhoz az óvónő, s közölte vele: ezt a kislányt zeneiskolába kell íratni. A zene számomra mindig is nélkülözhetetlen lételem volt. Még ma is, mikor hazatérek a munkából, kikapcsolódásképpen éneklek, táncolok. Anno több iskolai versenyen vettem részt sikeresen. Ez szerénytelenségnek hangozhat, de jólesik arról beszélni, mikor olyan versenyen értem el helyezést, ahol valóban a tehetséget díjazzák. Egy kis kitérővel lettem színész, mert rajongok a gyerekekért, óvónőképző szakközépiskolában tanultam, majd a fővárosban óvónőképző főiskolát végeztem. Viszont nem dolgoztam óvodapedagógusként, mert rögtön elhívtak a Harlequin Gyermekszínházhoz. A zenével sosem szakadt meg a kapcsolatom, mert főiskolás koromban operaáriákat is énekeltem. A Harlequin Gyermekszínháznál ötvözni tudtam a pedagógiát a művészettel. Az a jó pedagógia, mikor a kicsinyeket játékosan neveljük. A játék ott van a színészetben is.

 – A művész is nevel?

 – Hogyne: kiállásával, lényével, alakításával nevelnie kell. Esetünkben az igazi művészekre gondolok, s nem a felfuttatott celebekre. Ezért nem mindegy, hogy mit csinál, mit mond a művész. Bízom benne, hogy a nevelés és a jóra való oktatás gyümölcse be fog érni. Nem ma, nem holnap, hiszen nem könnyű hosszú évek romboló folyamatának eredményeit eltüntetni a színről.

 – Viszont ma vannak színészek, akiknek többet tudhatunk a magánéletéről, mint a színházi szerepeiről.

 – Ez főleg a média felelőssége. Nem hiszem, hogy ezzel kéne foglalkozni. Senkinek semmi köze ahhoz, hogy milyen egy színész magánélete. Az meg egyrészt szomorú, másrészt nevetséges, ha egy előadó, vagy színész annyira akarja, hogy foglalkozzon vele a sajtó, hogy ennek érdekében magánéletéről beszél, vagy botrányokba keveredik. Ők eladják szabadságukat. Szabadság nélkül viszont nincs alkotás. Az igazi művész nem törtet, nem adja el a lelkét, hanem alkot, így megőrzi a szabadságát, s ezért figyelnek fel rá azok, akik az értékesre vágynak. A művész az alkotással és annak örömével foglalkozik, és nem azt számolja, hogy hány cikk jelenik meg róla naponta az újságokban. Az igaz művészet hírverés nélkül is terjed. Nekem pedig az a dolgom, hogy azt a különleges ajándékot, amit Istentől kaptam, a lehető legszélesebb körben adjam tovább.

 – De sokan vevők a bulvár-sztorikra.

 – Mindez értékrend függvénye. Aki a valódi értékeket keresi, az bizonyára alakításai alapján ítéli meg a színészt, s nem azt nézi, ki hányszor vált el, hol nyaralt, s mi a kedvenc eledele. A valódi értékek pedig nevelés útján törhetnek a felszínre. Azt nem befolyásolhatjuk, hogy mit adnak a televíziócsatornák, de megfelelő értékítélet birtokában eldönthetjük, milyen műsort, milyen tévésorozatot nézzünk.

 – Térjünk vissza a pályád állomásaira. Azt olvasom, hogy sikerült a gyerekeket beavatnod a színjátszás rejtelmeibe.

 – Igen, még 21 éves voltam, mikor tanítottam a gyermekszínház iskolájában, ahol 6-14 évesek tanultak. Annyira megbíztak bennem, hogy megkértek rá, hogy tanítsak. Helyzetgyakorlatokat csináltunk, s nagyon szerettem ezt a feladatot. A mai napig őrzöm kis tanítványaimnak a hozzám írt leveleit, melyekben szeretetüket és hálájukat fejezték ki irántam. Megdöbbentő, hogy milyen jó egy gyermek szituációs megoldó képessége.

 – Később aztán ezt a képességet, s a tehetséget is mintha kiölnék a gyerekekből.

 – Nem csak azt. Jelenünkben az alkotást, az önmagukkal való viszonyt és a szeretetet ölik ki belőlük. Az óvódás kor után pedig sokszor elfojtják a gyermek fantáziáját, ami nélkül pedig nem születhet igazi alkotás. A mai virtuális játékok pedig a valóságnak puszta lélekölő jelenlétét mutatják a fiataloknak. Ez szellemi megrontás. Az a jó, ha egy gyermek soha nem adja fel az álmait, még akkor sem, ha esetleg egy felnőtt azt mondja, úgysem éred el.

 – Mit gondolsz: nehezebb gyerekeknek játszani, mint felnőtteknek?

 – Nem, bár nem mindenki osztja véleményemet. A gyermekek sokkal őszintébbek – ettől ijedhetnek meg néhányan. A kicsinyektől nem lehet elvárni, hogy bizalmat előlegezzenek egy előadónak vagy maradjanak csendben. Ha nem tetszik nekik a műsor, azt is jelzik. Ásítoznak, unatkoznak. Egy gyerek nem akkor fog tapsolni, amikor „illik”. Bár sajnos az ő értékrendjüket is manipulálták, de annak ellenére, hogy a gyerekeket sok hatás éri, a lényeges tulajdonságaik – hogy szeretnek nevetni, játszani, és biztonságra vágynak – nem változtak. Hagyjuk őket, élvezzék a gyermekkorukat. Ha megadjuk nekik az együttjátszás, éneklés örömét, az időhiány ellenére is, és ilyen értékes, mély, közös percekkel, órákkal ajándékozzuk meg őket, akkor mentálisan egészségesek maradhatnak. Ez a mi legfőbb küldetésünk felnőtteknek.

 – A gyermekszínház után kerültél a Nemzeti Színházhoz?

 – Igen, mert a színház akkor indította be akadémiáját. Reggel voltak az órák, majd jöttek a színpadi próbák, este pedig felléptünk a korszak nagyjai mellett a nagyszínpadon. Így nem csak kiváló tanárainktól, hanem színészóriásoktól is tanulhattunk.

 – S kitől fog tanulni az, aki 30-40 év múlva akar színész lenni?

 – Sajnos egyre kevesebben élnek a nagy művészek közül. Többen pedig nincsenek annyira megbecsülve, mint ahogy kellene, s korunk sem erre helyezi a hangsúlyt, így el is kallódhatnak azok, akiktől lehetne tanulni. A fiatalok élelmesek, s akiben ott buzog a tehetség, megtalálja azt a példaképet, akitől tanulhat.

 – Az akadémián kinek az osztályában tanultál?

 – Csernus Mariann, majd Rubold Ödön volt az osztályfőnököm. Mozgástanárom Dölle Zsolt volt, néptáncra pedig Babos Károly tanított. Énektanárom Császár Angéla volt. Bodolay Géza, Detre Annamária, Páskándi Géza és Hegedűs Géza bácsi is tanított. Nagy hatással volt rám Sinkovits Imre, Agárdy Gábor, Szakácsi Sándor, Koncz Gábor, Szersén Gyula, Moór Marianna, Szokolay Ottó és Bessenyei Ferenc. Többek közt ők a példaképeim is.

 – Ki hívott a debreceni színházhoz?

 – Félix László, aki akkor a teátrum főrendezője volt bízta meg Pinczés László rendezőt, hogy nézze meg a vizsgaelőadásunkat, s ő hívott vendégként a cívis városba. Először a Chicago c. musicalről volt csak szó, majd megkaptam az első drámai főszerepet Hérót Shakespeare vígjátékában.

 – A debreceni évad után kerültél Sopronba.

 – Igen, én Mikó István vezetése alatt voltam a soproni színház tagja. Mikó István fiatalokat várt a színházába, s elmentem meghallgatásra. Ott prózában és zenés darabokban is játszottam. Az egy olyan korszak volt, mikor a színházakhoz nem csak darabra szerződtették a művészeket – mint manapság –, hanem inkább társulatok voltak. Nagyon szerettem ott Borbás Gabival, Trokán Péterrel, Benkő Péterrel és az akkori igazgatómmal játszani.

 – Mennyire érdekelnek a kritikák?

 – Elolvasom, de túlzottan nem befolyásolnak. Nem teszem függővé magam attól, hogy ki mit ír rólam.

 – Miért lettél szabadúszó színész?

 – Szeretem az igazságot és a szabadságot. Amikor szabadúszó lettem, elhatároztam, hogy csak olyan esetekben fogok színpadra állni, ha a körülmények és a feltételek is szívem szerint valók. Az sem mindegy, hogy kikkel áll az ember egy deszkára. Kiemelném Papp Jánost, vele mind szinkronban, mind a színházban nagyon szeretek játszani, ahogy a Klub Színház szereplőivel. Az tehát nem érdekel, hogy kőszínházban, vagy vándortársulatoknál adódnak meg a fenti lehetőségek. A gond csak az, hogy hiába hozunk létre jó darabokat, pénz hiányában nem tudjuk azokat annyiszor játszani, mint ahányszor szeretnénk. Annak viszont nagyon örülök, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. Egy szakmai klikknek sem akarok megfelelni, csak a saját értékrendemnek.

 – Rengeteget szinkronizálsz. Gondolom, sokan kíváncsiak arra, hogyan is történik ma a szinkronizálás. Úgy képzelem, a szinkronrendező elmondja a szituációt, s azt, hogy most pl. dühösen, vagy szelíden kell-e mondani az adott szöveget.

 – Nem, erről szó sincs. Legtöbbször egy sorozat elején megmondják: negatív, vagy pozitív alakról van-e szó, s azt is, hogy mi lesz a figura sorsa. Amúgy a művészet belső hallás! Hallom belül, ha még többet tudok kihozni a figurából. Ilyenkor, ha van rá mód, újravesszük az adott részt. Nagyon boldog vagyok, mert legtöbbször a rendező elképzelése találkozik az enyémmel, amit belül hallok. Szinkron közben látunk egy képi szituációt, s akkor előjön valami a művész lelkéből. Az életben több szituációt élünk meg, s elraktározzuk magukban, ki, miként viselkedik egy-egy helyzetben. Ezek a kis „rejtett fiókok” aztán megnyílnak a szinkronizálás közben.

 – Kik azok a szinkronrendezők, akikkel szívesen dolgozol együtt?

 – Alapvetően mindenkivel. Nagyon jó a szinkronközösség. Megemlítek néhány nevet, akik sokat hívnak a szinkronba: Zákányi Balázs, Rehorovszky Béla, Tomasevics Zorka, Vajda István, Dóczi Orsolya, Dobai Brigitta, Kozma Mária, Faragó József, Hornyák Mihály, Lengyel László, Aprics László, Vági Tibor és Mauchner József. Zákányi Balázs még, mikor kezdő „szinkronos” voltam, megbízott bennem, s ezért nagyon hálás vagyok neki. Az a jó rendező, aki meglátja azt, aki érzi, hogy egy színész több karaktert is meg tud formálni, s erre lehetőséget ad neki. Rehorovszky Bélával pedig még a Pannónia Filmstúdióban is együtt dolgoztunk az Ezüst kiscsikó rajzfilmben. Ha már rajfilm: a Marcelino főcímdalát is énekeltem. Faragó Józsefnek is sokat köszönhetek, mert ő adta nekem az első szinkronfőszerepet – „hangi partnerem” Rékasi Károly volt – az Elveszve Afrikában kalandfilmben.

 – Mi alapján választják ki a színészt egy szinkronszerepre?

 – Főleg azt vizsgálják, hogy ki hasonlít az adott szereplőre, vagy ki képes a legjobban azonosulni belsőleg a szereppel. Sokszor temperamentumos nőket szólaltatok meg. Nemrég egy rajzfilmben egy kisfiút szinkronizáltam, aminek nagyon örültem, mert egy színész akkor boldog igazán, ha megérzi egy rendező, hogy milyen művészi munkára képes, milyen kincseket rejt magában. Dokumentumfilmek narrációját és a gyermekeknek szóló oktatófilmekben való közreműködést is nagyon szeretem csinálni.

  – Nyomon szoktad követni azokat a filmes produkciókat, amelyekben közreműködsz?

 – Nincs erre időm. Azt is ki kell jelenteni, hogy nekem sem tetszik az, hogy ilyen sok sorozat megy a tévékben. A műsorpolitika nem a mi kezünkben van, viszont hangunkkal, annak játékával bizony nem egy esetben megpróbáljuk feljavítani az adott filmbeli alakítást. Ezért fontos az, hogy mindenki a legjobbat nyújtsa a saját posztján. Tény, hogy még mindig nagyon jó a magyar szinkron, attól függetlenül, hogy már rég nem tündököl olyan fényesen, mint régebben. Mentségünkre legyen mondva, hogy ma már nem időzhetünk sokat egy jelenetnél, tehát felgyorsultak a gyártási folyamatok, s ez árt a művészetnek. Közhely, de ide is vonatkozik, hogy a jó munkához idő kell. Ha ezt is figyelembe vennék, akkor tán még jobban megbecsülnék a szinkron világában dolgozó színészeket. Ezt a feszített munkatempót viszont csak jó színészekkel tudják véghezvinni a stúdiók, hiszen próba nélkül kell produkálnunk a megfelelő játékot és én szeretem ezt a fajta kihívást.

 – Vannak művészek, akik azért mérgesek, mert „csak” szinkronizálnak, s a nagy színházak nem akarják foglalkoztatni őket. Nálad, úgy érzem szó sincs erről…

 – Nagyon szeretek szinkronizálni, mert ott létezik a művészi kollegialitás. Sajnos ez a színházakban nem mindig működik ilyen tisztán. Ezért kissé meg is csömörlöttem a színházak légkörétől. Ha egy színházi rendező teljesen kiforgatja a darabot, s ezzel, mint játszó nem értek egyet, nem tudok mit csinálni, mint „megerőszakolni” a tudatomat. Hiába tudom, hogy mi az igazság, miről szól a mű, a rendezői koncepciót nem változtathatom meg.

 – Erre szokták mondani, szükséges az alázat is ehhez a mesterséghez.

 – Van bennem alázat az élet és az igazság iránt. Az író iránti alázatom is nagyobb, minthogy el tudjak fogadni egy kifacsart rendezést.

 – Kollégád, Vass Gábor nyilatkozta: „Nem olyan régen még, akik a szinkront készítették, mind színészek voltak. Azt szoktam mondani, hogy ma vannak «szinkronizátorok», illetve színészek, akik szinkronizálnak. Nincsenek szinkronszínészek. Szerintem ahhoz, hogy a szinkron jó legyen, elsősorban színészekre van szükség.” Ezzel egyet tudsz érteni?

 – Teljes mértékben. Ha egy színész szinkronizál, annak érezhető az alkotásban a súlya. Ilyenkor a néző kíváncsi lesz arra, aki „mögötte” áll a külföldi színésznek.

 – Ahogy bejöttek a kereskedelmi tévék, hirtelen rengeteg fordítóra lett szükség. Ez mennyire hígította fel a szakmát?

 – Sajnos nem kis mértékben. Romlott a fordítás minősége, ami annak is betudható, hogy gyorsan kell haladnia a magyar szöveg írójának. Az idő és a pénz mindent, így a szinkron világát is uralja. Többször magyartalan mondatokat akarnak a szánkba adni, s ilyenkor előfordul, hogy mi színészek szinkronizálás közben javítunk a szövegen. Régebben neves dramaturgokat hívtak meg egy szinkronhoz, hiszen nem lehetett bármilyen szöveget odaadni a kor híres színészeinek.

 – Van olyan vonzó színházi szerep, amit el szeretnél játszani?

 – Konkrét szerepvágyaim nincsenek, de szeretem Tennessee Williams darabjait és a táncos, zenés, vidám szerepeket. Ezekben még szívesen megmutatnám magam.