vissza a főoldalra

 2010.01.29. 

Hamvai Kornél: Harmadik figyelmeztetés

(József Attila Színház)

Az 1969-ben Budapesten született Hamvai Kornél a fiatal drámaíró-nemzedék legmarkánsabb, legeredetibb hangú képviselője. Irodalmi életünkben 15 év óta van jelen, 1995-ben adták ki Márton partjelző fázik című regényét, ami az olvasók körében és a szakmai berkekben is komoly elismerést aratott: még abban az évben az elsőkötetes írók teljesítményét méltányoló Bródy Sándor-díjjal jutalmazták. Ebből a művéből írta meg a Budapest Egyesítési Bizottság által meghirdetett drámapályázatra az azonos című színdarabját, s itt második helyezést ért el. Ezt a munkáját a Dramaturg Céh az 1997/98-as évad legjobb új magyar színműve címmel tüntette ki. Magát a drámát 1998 májusában mutatták be a Merlin Színházban, és az azóta eltelt közel 12 év alatt nemcsak a fővárosi meg a vidéki, hanem a határon túli színházak is műsorukra tűzték. Több drámáját is láthatta a közönség, elsőként a Körvadászat címűt, amit a Kaposvári Csiky Gergely Színház 1956-os drámapályázatára készített. A Hóhérok hava című, a nagy francia forradalom idején játszódó drámáját 2000-ben a Katona József Színházban vitték színre. A Radnóti Színházban három évadon át: 2005-től 2008-ig ment a Castel Felice című darabja. Ezen a luxusgőzösön a levert Forradalom után magyarok vándorolnak ki Ausztráliába, s itt a fedélzeten találkoznak ávósok és az általuk üldözött magyarok. Második évadja, 2008 májusától megy a Nemzeti Színház Nagyszínpadán az általa dramatizált Rejtő Jenő-regény, a Vesztegzár a Grand Hotelben, a Gobbi Hilda Színpadon látható a Szigliget, ez az 1950-es években játszódó komédiája. Legújabb művének, a Harmadik figyelmeztetésnek pedig az ősbemutatója tavaly október 10-én volt a József Attila Színházban.

Hamvai Kornél annak ellenére, hogy Rákosi Mátyás diktatúrájáról nincsenek egyéni tapasztalatai, imponálóan sokat tud ennek a rémkorszaknak a természetéről, valamint az 1956-os forradalom reményteljes napjait követő megtorlásokról. Három drámája tesz erről tanúbizonyságot. Ő már hiteles lehet, megírhatja az „igazat”, mert rendelkezik azzal a bizonyos történelmi távlattal, ugyanakkor éleslátását személyes érintettségből fakadó hamis színek nem homályosítják el. A Harmadik figyelmeztetés cselekményideje 1953, helyszíne pedig Sztálinváros, ahol éppen a frissiben épült kultúrház avatójára készül a város teljes vezérkara: a párttitkár, a tanácselnök, a kultúrház igazgató. A feleségek is ott tüsténkednek körülöttük. Minden adva van, hogy a megnyitó emlékezetes legyen: Rákosi Mátyás „elvtárs, pajtás” saját mellszobrát küldi ajándékba, a Nemzeti Színház körberajongott művésznője emeli az ünnepség fényét, a testvéri olasz kommunista párt riportert, a pesti központi pártlap pedig fotóst küld. Az ÁVÓ is résen van, megbízható tisztje éberen figyel. Azonban semmi sem úgy történik, ahogyan azt a helyi elvtársak szeretnék: elvész a szobor, a művésznőt nem találják, a nyugati riporter mindig a tiltott zónába téved, a fotós szőrén-szálán eltűnik. Az igazgató azt sem tudja, hol áll a feje, a tanácselnök egyfolytában képzelődik, a párttitkár pedig mindenkin rajta tartja a szemét. Az ágas-bogas ügyeknek egyenes folyománya az a megszámlálhatatlanul sok helyzetkomikum, amibe a szereplők belekeverednek. A humor forrása még a szereplők jelleme is: az öntelt, csalhatatlan és megfellebbezhetetlen, roppant mód bölcs párttitkár, a fafejű, idegbajos, a légyzümmögéstől is összerezzenő tanácselnök, a tétova, rettegve remegő igazgató, a féltékeny igazgatóné, a csúnya főhadnagynő, az iruló-piruló állatorvosnő, valamint a városmacája széles mosolyt csal a nézők arcára. Az biztos, hogy a közönség pompásan szórakozik, a mulatságos jeleneteknek se szeri, se száma. A nézők közül az összes ötvenes örül, hogy a háta mögött vannak ezek a boldogtalan idők, amiknek vérre menő, torz eseményein ugyan most jót lehet derülni, de bizony azokban a szörnyű, félelemmel teli napokban élet-halálkérdés volt mindegyik, könnyen a börtönben találhatta magát valaki, ha nem úgy reagált, ahogyan azt a párt főemberei elvárták.

A sete-suta kultúrház igazgatót Gáspár Tibor alakítja. Olyan, amilyen a Rákosi korszak mindentől berezelő kisembere. A merev, önmaga jelentőségétől megmámorosodott párttitkárt Józsa Imre személyesíti meg. Besenczi Árpád a tanácselnök szerepében felfelé alázatos, lefelé rúgó, nyámnyila alakot formál meg. A kotnyeles olasz riportert Mihályi Győző, a rutinos színművésznőt Vándor Éva, a valaha jobb napokat látott portást Sztankay István, az aggszűz állatorvost Ullmann Mónika, a buta katonanőt Márkó Eszter játssza. A Harmadik csengetés nem okoz csalódást, mert az eddig megszokott, hamisítatlan Hamvai Kornél-i drámavonalat viszi tovább: a tragikus, elszomorító nagy egészben megtalálja az apró, nevetséges mozzanatokat, amikkel ugyan nem oldja fel a tragikumot, csak felvillantja a bennük rejlő komikumot. (Felső képen: Gáspár Tibor, Józsa Imre, Mihályi Győző, Vándor Éva, és Kocsis Judit; alsó képen: Sztankay István és Gáspár Tibor.)