|
 2010.07.02.
Anomális
nemzedékek kora
Biszku elvtárs emblematikus figura
szememben, többszörösen is. Egyrészt – kisebbrészt, mert
sokan vannak ilyenek rajta kívül is – szimbolizálja a
gyilkos, irigy sztalinista bolsevizmus minden aljasságát, minden
lelketlen, nemzet- és egyénellenes bűnét, a hazaárulást, a
szellem és a jog gátlástalan üldözését, a félelemre és
gumibotra alapozott társadalomépítés fullasztó világát. Másrészt
– nagyobbrészt, mert ilyenként jóval ritkább jelenség –
jellemzi számomra a következetességet is: az ortodox
sztalinista vezérek közül egyedüliként máig ragaszkodik
elveihez, semmit nem bánt meg, nem vont vissza, semmit sem
felejtett, semmit sem tanult, nem kért bocsánatot, nem határolódott
el. (Ha nem lenne égbekiáltó ellentmondás és sértő a
francia gloire-ra nézve, azt mondanám, hogy egyenesen bourbonos
jellemvonásai vannak.) Biszku elvtárs maradt, ami volt: Sztalin
fanatikus pártkatonája, csőlátású doktriner, akinek szélsőbalos
allűrjeit még az amúgy erős gyomrú Kádár sem volt képes
elviselni, ezért nyugdíjaztatta. Valójában egész életében
nagy barátja volt a többpártrendszernek, ő maga is három párton
átívelve valósította meg politikai életművét: MKP, MDP,
MSZMP. Ez bizony három. Biszku elvtárs az az ember, aki képes
lenne egy 2010-ben feltett kérdésre így válaszolni: 1951-ben
erről már egyszer beszéltem, miért mondjam el még egyszer,
amit akkor kifejtettem?
Tudom, hogy furcsa, és némi magyarázatot
is igényelne, de én húsz éve figyelem és respektálom ennek a
veszedelmes embernek az önmagához, és a bukott rendszerhez való
következetes hűségét. Mindenesetre emészthetőbb számomra
ideológiailag, de talán még morálisan is az efféle konzekvens
múltba ragadtság, mint az önmagukat milliárdossá, az országot
koldussá rendszerváltó exkommunisták liberális handabandái.
Érthető, hogy fölöttébb meglepett a
vele készült történelmi film bemutatója körüli hercehurca:
a 89 éves Biszku lányai – akik sem lehetnek már szeleburdi
tinik – nem engedték a film bemutatását, méghozzá Biszku
elvtárs személyiségi jogaira való hivatkozással. (Vajon az idős
politikus tudta-e eddig, hogy neki személyiségi jogai vannak? És
miért, hogy hirtelen ilyen látványosan igényt tart rá?
Egy biztos: az 1957 és 1961 közötti négy és fél évben,
a forradalom megtorlását, az akasztásokat és bebörtönzéseket
– Münnich elvtárs utódjaként – egyszemélyileg irányító
rendőrminiszterként, majd kormányfő-helyettesként egyetlen
vizsgálati eset dokumentumaiban vagy jegyzőkönyvében sem
hivatkozott arra a ítélkezési alapvetésre, hogy „személyiségi
jog”.) De ha lehetek őszinte, nem értem a lányok valódi
szerepét sem. Ugyanis Biszku elvtárs, mindnyájunk nagy elégtételére,
még él, ilyen módon – ha csak nincs gyámság alá helyezve?
– egyedül ő jogosult dönteni személyiségi jogi sérelmeit
illetően. A lányai majd csak halála után lesznek jogosultak
ebben. Mégis, a hírek szerint úgy tűnik, hogy a leányok okozták
ezt a ribilliót, nem az atyjuk. De mindez maradjon a Biszku-család
belső ügye, valójában nem erről szeretnék beszélni.
A lengyeleknek
is van egy Biszkut idéző alakja: Jaruzelski tábornok. Igaz, ő
egy évvel fiatalabb magyar kollegájánál, de önbizalomban, az
önmagához való hűségben, aktivitásban, jelenlétben – ha
lehet ilyet mondani – túl is tesz azon. „Döntéseimet vállalom”
– dörgedelmezte oda a napokban az őt felkereső Magyar
Nemzetes újságírónak. Ugyanakkor ellentmondásosabb figura is
Biszkunál: lengyel arisztokrata származék, egyházi nevelést követően
futott bele Sztalin Visszarionovics ölelő karjaiba, ahonnét végül
Gorbacsov és Jelcin hatékony támogatásával sikerült messzire
kerülnie. Jaruzelski a 180 fokos fordulatok döntéseit vállalja,
miközben semmit nem tagad meg: amikor éppen valamit csinált,
akkor az volt a jó, mert éppen azt kellett csinálni. Ilyen
egyszerű.
Kevesen tudják,
hogy a világ egyik legdermesztőbb mészárosa, aki 1975 és
’79 között 3 millió kambodzsai honfitársát ölte meg a „Vörös
Khmer” eszméje nevében, Párizsban szerzett diplomát a
Sorbonne-on. Művelt, több nyelven beszélő ember volt, akinek még
halála előtt fél évvel sem okozott gondot nyilatkozni a
hongkongi székhelyű Far Eastern Economic Review nevű
hetilapnak: „Azért léptem fel, hogy véghezvigyem a harcot, és
nem azért, hogy embereket gyilkoljak. Lelkiismeretem tiszta és
nyugodt.” (MTI).
Tanúsíthatom,
legalább ennyire tiszta és nyugodt lelkiismerete van az utolsó
magyar ítélet-végrehajtónak, vagyis hóhérnak is, akiről
egy-két évvel ezelőtt a televízióban láttam portréfilmet.
Modern panellakásban lakik a bizalomgerjesztő arcúnak ugyan nem
tekinthető nyugállományú hóhér, aki házipapucsban, otthoni
lezserséggel fogadta a stábot. Fellelkesülve mesélt – (nyilván
engedélyt kért és kapott rá) – egykori munkájáról, és
arról, hogy két segédjével miként utaztak le vonattal a vidéki
akasztások helyszíneire, s ha volt még néhány percük, milyen
vidáman iszogattak-beszélgettek valamelyik útba eső presszóban.
(Neki is voltak leányai, akik úgy nevelkedtek, hogy állítólag
fogalmuk sem volt apuci munkájának mivoltáról.) Mintha
strandcikkeket árusító bazáros mesélne egykori munkája örömeiről.
Mondják,
napjainkban nincsenek már klasszikus évszakok sem. Kedden még tél
van, szerdán már nyár, a tavasz pedig ismeretlen fogalommá
halványult. De nem csak az időjárás alakulása mutat fel ilyen
anomáliás változásokat. Úgy tűnik, a klasszikus XVIII., XIX.
századi „fiatalember” fogalma – az, amelyről Mozart a
Jeunehomme-ot komponálta – ugyancsak eltűnt az idő forgatagában.
Ma a végtelenségig elhúzódó, véget érni nem tudó mentális
kiskorúság, a deresedő hajú férfiakat is jellemző
infantilizmus után, átmenet nélkül kezdődik az öregedés.
Olyan ez, mint a hegymászás – a csúcs gondos elkerülésével.
Mert a csúcsot, a lényeget, a szembenézést hihetetlen ravaszsággal
és következetességgel képes elkerülni a XX. században megmártózott
értelmiségiek jelentős százaléka. Ők úgy gondolják, hogy
utólag lehetséges kimagyarázkodni, lehetséges ügyes szóözönnel
meg nem történtnek minősíteni azt, ami történt, megtörténtnek
azt, ami sosem volt.
Csakhogy abban leledzik Biszku elvtárs,
Jaruzelski tábornok, Pol Pot testvér és a nyugdíjas hóhér óriási
tévedése, hogy azt hiszik, annak bármiféle jelentősége van,
hogy ők mit mondanak magukról. Pedig nincs. Kizárólag az a
verdikt marad fenn – az viszont örökre –, amit a világ mond
róluk.
Szőcs
Zoltán
|
