|
 2010.07.02.
Sportkórkép
I.rész – Módszeresen
kivéreztetve...
Magyarország
1896, vagyis az újkori olimpiák kezdete óta sporthatalomnak számít.
Hatalomnak, hiszen az egy lakosra jutó aranyérmek és olimpiai
pontok terén a világ közvetlen élvonalába tartozik. Lassan
azonban időszerű lesz, ha a fentieket múlt időben fogalmazzuk
meg. Ugyanis – mint az élet majd minden területén – a
sportban is észrevehető a tudatos züllesztés és a pénzmegvonás,
különösen az elmúlt nyolc évben. Ennek következtében erőteljes
romlás indult meg a honi sportéletben, amely immáron láthatóan
kihat az eredményességre is. Most induló cikksorozatunkban a
magyar sport állapotát próbáljuk meg feltérképezni, és
hiteles sportolók, sportvezetők segítségével megpróbáljuk
megkeresni, felvázolni a lehetséges kiutat is. Írásainkkal
egyben iránymutatást is szeretnénk adni a most felálló, reményeink
szerint sokkalta sportszeretőbb kormányzat számára.
A magyar ember számára
mindig is fontos volt sportolói szereplése. Egyfajta tartást,
nemzeti büszkeséget adott egy-egy kimagasló olimpiai szereplés,
vagy éppen a legnépszerűbb sportágakban elért világra- szóló
győzelmek. A magyar történelem talán legsötétebb időszakához,
a Rákosi-korszakhoz fűződik a legeredményesebb magyar olimpia,
1952, a
helsinki játékok, ahol tizenhat aranyérmet szereztek sportolóink.
Azokban a rettenetes időkben talán egyedül a sport csempészett
némi örömet a magyarság életébe. Érdekesség, hogy Rákosiék
maguk is támogatták a sportot, hiszen a külvilág felé éppen
a sportsikerekkel próbálták leplezni vagy éppen legalizálni
saját tevékenységüket. Később enyhült a diktatúra, ám a
sport továbbra is fontos láncszeme maradt a magyar életnek.
A szocializmusban
meglehetősen sajátos volt a magyar sport felépítése. A
legnagyobb klubok mögött – hasonlóan a kommunista blokk többi
országához – ott állt az állam minisztériumainak egyike. Nálunk
a belügy az Újpestet, a néphadsereg a Kispestet patronálta, a
Vasas maga a párt csapata volt, az MTK felett pedig sokáig az ÁVO
és annak utóda, az ÁVH bábáskodott. A Ferencvárost – mint
a „reakciós elemek” klubját – az élelmezésügy szárnyai
alá lökték. A vidéki városok sportklubjainak hátterében
sokszor a párttitkárok és egyéb funkcionáriusok mozgolódtak,
de ennél is gyakoribb volt, amikor a térség egy-egy jelentős
ipari üzeme fémjelezte az adott város sportegyesületét.
Klaszszikus példa erre a Rába által támogatott Győri ETO, a
Videoton hátterét élvező Székesfehérvár, a helyi kohászati
és vasipari üzemek által patronált Ózd, Dunaújváros és Diósgyőr,
és a bányavárosok csapatai, azaz Dorog, Tatabánya, Komló és
Nagykanizsa. Jelentős sportbázisa volt a MÁV-nak (BVSC,
Debrecen, Szombathely, Szolnok, Pécs, Sopron, stb.), valamint a
postának is, de minden jelentősebb gyár vagy üzem szükségét
érezte annak, hogy valamilyen formában a sportnak is részesévé
váljon.
Természetesen számos
támadható szegmense is volt ennek a felállásnak. Gyakorta kerültek
például olyanok a sportegyesületek élére, akik nem is kötődtek
az adott klubhoz. A legismertebb példa annak a sportvezetőnek,
Harót Jánosnak az esete, aki Fradi-elnökként piros-fehér Honvéd-zászlót
aggatott szolgálati autója belső tükrére, ezzel is jelezvén,
hogy bár pozíciójára nézve a Fradi elnöke, magánemberként
bizony akkor is Honvéd-szurkoló. Még ennél is rosszabb volt,
amikor valaki szabályosan „be volt oltva” sport ellen, ám pártvonalon
lévő megbízhatósága miatt mégis őt tették meg
„sportvezetőnek”, fentről… El lehet képzelni, milyen
szakmai koncepció alapján vezették az ilyen egyesületeket,
vagy sportági szakszövetségeket. Ám a meglévő sajátos anomáliák
ellenére összességében mégis működött a magyar sport,
hiszen az állam vagy közvetlenül, vagy valamelyik vállalata közbeékelésével,
rendszerint biztosította a szükséges anyagi forrásokat.
Ez a ma már
szinte idillikusnak tetsző állapot véget ért a rendszerváltozással.
Ahogy ezt divatosan szokás mondani, az állam kivonult a sportból.
Ezzel talán nem is lett volna baj, csak éppen ez egyrészt
nagyon hirtelen történt, másrészt pedig a kivonulás idején
nem volt olyan magántőke, amely a korábbi állami tőke helyébe
lépett volna, biztosítva ezzel a sport további életképes működtetését.
Így alapvetően két variáció szerint alakult a sportegyesületek
és a sportági szakszövetségek élete. Voltak olyan szerencsések,
amelyeknek sikerült megfelelő szponzori hátteret találniuk, így
alig éreztek meg valamit a megjelenő nehézségekből. Ilyen
szakszövetségekből és egyesületekből azonban alig-alig akad.
A döntő többség a másik verziót élte át, ami azt
jelentette, hogy a gazdasági ellehetetlenülés elleni véres küzdelem
időszaka kezdődött el számukra. Nagy részüknél ez most is
tart. Ezeknek a kluboknak a sportolói, és főleg szurkolói bőven
mesélhetnének történeteket spekuláns politikusokról, akik a
szavazatnövekedés reményében odacsapódtak egy-egy neves
sportegyesülethez. Úgyszintén se szeri, se száma azoknak a
szerencselovagoknak, akik magukat „befektetőnek” feltüntetve
sikeresen hülyítették a pénztelenség miatt kiszolgáltatott
sportvezetőket. Pozitív végkifejletre is akad azért szerencsére
példa, ahol mostanra sikerült megtalálni az optimális patrónust,
és immár komoly sportszakmai célokat is ki lehet tűzni. Említhető
a székesfehérvári Alba Volán esete, amelynél kialakult a hozzáértő
szakmai és szponzori háttér, aminek révén mind jégkorongban,
mind pedig öttusában egyre magasabb célokért küzdhetnek a
klub sportolói.
Napjainkban –
amikorra tehát a sport helyzete alapjaiban változott meg a korábbiakhoz
képest – mintegy másfél millió honfitársunk sportol
rendszeresen, azaz a magyar társadalom körülbelül tizenöt százaléka.
Ebben a számban mindenki benne foglaltatik, vagyis az élsportolók,
a versenysportolók és a hobbi szinten sportolók is. Az idei évre
15 milliárd forintot szánt a sportra a csúfosan megbukott, szélsőségesen
liberális kormányzat. A jelenlegi felosztás szerint ennek az összegnek
a hetven százalékát az élsport és a versenysport kapja, míg
a maradék harminc százalék jut a hobbisportra. Igazságtalan ez
a felosztás, hiszen körülbelül fele-fele arányban kellene
eloszlania az állami pénzösszegnek. Ám mégis évek óta
hasonlóak az arányok, ennek oka pedig az, hogy a sport összességében
sokkalta kevesebbet kap az összköltségvetésből, mint amennyit
kapnia kellene. Számszerűsítve ez a 15 milliárd forint annyit
jelent, hogy a GDP 0,2 százalékát kapja a sport. A fejlett országokban
ez minimálisan 0,5 százalék, de inkább több, ami azonban összegszerűen
sokszorosan többet jelent, hiszen ezen országokban a GDP is jóval
magasabb, mint hazánkban. Ezek után aligha meglepő, hogy mind
az élsport-versenysport, mind pedig a hobbisport hosszú idő óta
rendkívül aggasztó mértékű forráshiánnyal küzd.
Az idei évre –
jóllehet téli olimpiai játékokat rendeztek a kanadai
Vancouverben, és a londoni olimpiai ciklus felénél járunk –
tovább csökkent a magyar sport költségvetése. Tavaly még közel
16 milliárd forint jutott a sportra, idén azonban már csak az
említett 15 milliárdot kapja az ágazat. Ráadásul ebből a pénzből
még lejön további 3,2 milliárd, amely a nyári Formula-1-es
Magyar Nagydíj jogdíjösszege. A Bajnai-kormányzat ugyanis úgy
határozott, hogy ez a bizonyos 3,2 milliárd forint a sportbüdzséből
kerül majd kifizetésre. Természetesen nem áll szándékunkban
megkérdőjelezni, hogy a Formula-1 is sport, miként azt sem,
miszerint komoly nemzetgazdasági haszna van annak, hogy
Magyarország is szerepel a sportág versenynaptárában. Azt
azonban már igenis fel kell vetni, hogy vajon mennyire igazságos
ez a döntés? Mennyire igazságos az, hogy az alig 15 milliárd
forintnyi összköltségvetés majd’ egynegyed részét egyetlen
sportág vigye el, mégpedig egy olyan sportág, amelyben nincs is
magyar résztvevő. Egészen biztos, hogy ez így nem igazságos!
Csak remélni lehet, hogy nem valamiféle homályos üzleti érdekek
húzódnak e nehezen magyarázható gazdasági döntés hátterében…
A sportban is jártas
közgazdasági szakemberek egybehangzó véleménye szerint a
jelenlegi 15 milliárd helyett legalább 30-40 milliárd forintot
kellene éves szinten sportra költeni. Ez az összeg még mindig
csak arra volna elegendő, hogy lépést tartsunk a világgal.
Merthogy a lemaradásunk egyre nagyobb méreteket ölt. Akár a
tudományos hátteret, akár az orvosi- és egészségügyi hátteret,
akár a szakmai vonalat vesszük alapul, mindenütt komoly
visszaesés figyelhető meg. Ezzel párhuzamosan a közel nyolcvan
sportági szakszövetség egyre inkább csak vegetál. Évről-évre
kevesebb pénz áll rendelkezésükre, amelyből a nadrágszíj újabb
és újabb meghúzása mellett legjobb esetben is csak a szinten
tartásra lehet törekedni. Így megreked a fejlődés, és félő,
hogy amíg mi a túlélésért küszködünk, olyan mértékben
elhúz mellettünk a világ, amelyet képtelenek leszünk behozni.
Ha tehát a
sportra szánt éves összeg elérné ezt a 30-40 milliárdot,
akkor lélegzethez jutna az él- és a versenysport, és végre méltóbb
összeget kapna a hobbisport is. Amennyiben ez a 30-40 milliárd
évről-évre rendre a sporté lenne, javítani lehetne a létesítmény-helyzeten,
szélesíteni lehetne a folyamatosan szűkülő utánpótlás-bázisokat,
valamint növelni lehetne a szakemberek és a sportolók jövedelmét
is. Vagyis szinte minden területen érezhető lenne az előrelépés.
És ez még mindig csak a GDP 0,4-0,5 százaléka lenne, ami alulról
súrolja a fejlett társadalmak sportra költött összegét.
A sport mindennapi
életünkben betöltött szerepét sokan elintézik egy kézlegyintéssel.
Hangzatos szólamaik mellett és ellenére így tettek a rendszerváltás
óta regnáló kormányok is. Egyedül 1998 és 2002 között volt
észrevehető a tenni akarás a sport fellendítésére, ám akkor
éppen a kinevezett sportminiszter személye és hozzá nem értése
volt a gátja az érdemi előrelépésnek. Az elmúlt nyolc évben
a helyzet tovább romlott, mert immár a tenni akarás is eltűnt…
Pedig a sport számos pozitív hozadékot rejt magában. Erősíti
a jellemet, növeli a kitartást, megtanít küzdeni a sikerért
és emelt fővel veszíteni. A rendszeres testmozgás javítja a közegészségügyi
helyzetet, a nemzetközi színtéren elért sportsikerek pedig
pozitív hatással vannak az emberek hangulatára, növelik az
adott nemzet önbecsülését. Észrevehető az össznépi büszkeség
egy-egy olimpiai aranyérem megszerzése, vagy mondjuk a labdarúgó-válogatott
sikeres szereplése esetén. A sport még egy nagy dologra képes:
miután párthovatartozástól függetlenül szinte mindenkiben
feléleszti a nemzeti öntudatot, egyfajta nemzeti kohéziót képes
létrehozni.
Távol álljon tőlünk,
hogy bárminemű komolytalan összeesküvés-elméletet fabrikáljunk,
de adja magát a kérdés: vajon érdekében áll-e mindenkinek,
hogy erős lábakon álló, és ezzel egyidejűen eredményes
legyen a magyar sport? Nem volt-e tudatos, előre megfontolt szándék
a magyar sport anyagi ellehetetlenítése mögött?
Őszintén reméljük,
a kormányváltással alapvető változás áll majd be a sport
megítélésében is. Hogy milyen változásokra lenne szükség,
arról neves sportolók és sportvezetők nyilatkoznak majd
sorozatunk további részeiben.
(Folytatjuk)
Kovács Attila
|
