|
 2010.07.02.
Bibliotéque Pascal
(Hajdu Szabolcs filmje)
Hajdu
Szabolcs színész, forgatókönyvíró, filmrendező a fiatalabb
rendezőnemzedék tagja, 1972-ben született Debrecenben. A
Bibliothéque Pascal az ötödik nagyjátékfilmje. A 2006-os önéletrajzi
ihletésű Fehér tenyér című filmjével szinte berobbant a köztudatba,
az akkori, a 37. Filmszemlén az összes díjat besöpörte. A
tavaly két helyszínen: Románia tengerpartján, valamint Marosvásárhelyen
és Liverpoolban forgatott, az idei, a 41. Filmszemlén vetített
Bibliothéque Pascalra szintén díjeső hullott: megkapta a fődíjat,
az Arany Orsót, a legjobb operatőrnek járót, a diákzsűriét
és a külföldi filmkritikusok Gene Moskowitz-díját, ami azt
jelenti, meghívták a filmet a Berlinaléra. Itt is osztatlan
elismerést váltott ki, a szépszámú közönség hallatlanul
lelkes volt a vetítés után. Június vége felé pedig Los
Angelesben, az ottani filmfesztiválon is láthatja az amerikai
publikum. A magyar nézők elé március 18-án jutott, azóta játsszák
az art mozihálózatban. Hajdu Szabolcsban már régóta érlelődik
az a gondolat, hogy megírja, és filmre vigye, miként alakul
azoknak a fiatal lányoknak a sorsa, akiket a rendszerváltozások
óta Kelet-Európából a nyugati országokba csempésznek, és
ott prostitúcióra kényszerítenek. Először novellaként, 12
évvel ezelőtt született meg a film témája, ebből készítette
el a forgatókönyvet. Ez a súlyos, szociológiai, sőt bűnügyi
tartalmakat felölelő mondanivaló számtalan külföldi játékfilm
alapjául szolgált már, de rejtett kamerás dokumentumfilmek is
láthatók a tévében, a bulvársajtó pedig a maga szenzációhajhász
módján jóformán minden héten beszámol egy-egy ilyen szomorú
sorsú ifjú nőről, akinek valahogy sikerül kijátszania fogva
tartóinak éberségét, és roppant kalandos módon megszökik tőlük.
A
Bibliothéque Pascal története keretes, valamelyik, isten háta
mögötti román kisváros gyámügyi hivatalában, 2004-ben kezdődik,
ahol a kissé kétes erkölcsű anya szeretné visszakapni kislánya
felügyeleti jogát. Az előadó kérésére, szépen sorjában
elmeséli, mi történt vele abban a három évben, amíg Nyugaton
csavargott, kislánya pedig árvaházban tengődött. A film nem
egyéb, mint ennek a közel ezerszáz napnak a felidézése. Főhőse
az alig húszesztendős félig magyar, félig román Mona Paparu.
Ő is, mint minden kortársa könnyű életről álmodozik, ezért
elmegy a tengerpartra, hogy majd ott találkozik a Nagy Ővel, de
csak mindenféle ócska alakkal akad össze, akik közül az
egyik, Viorel teherbe ejti. A gyereket megszüli, majd otthagyja a
cirkuszos nagynénjénél, akitől a hatóságok elveszik a babát,
mert ez a mutatványos asszonyság – szerintük – veszélyezteti
a kislány erkölcsi fejlődését. Mona lelkiismeretlen kufárok
kezébe kerül, akik adják-veszik ezeket a megfélemlített,
tanulatlan lányokat. Ő Angliába kerül, ahol a Bibliothéque
Pascal nevű kupleráj szexmunkása lesz. Azért ez a neve ennek a
dicstelen műintézménynek, mert a lányoknak világirodalmi
alkotások jeleneteit, szereplőit kell eljátszaniuk a férfiaknak,
miközben a nők legősibb foglalkozását művelik. Az előkelősködő
név nem a nagy francia filozófust, Pascalt rejti, hanem a tulajt
hívják így.
 A
film képi megfogalmazásmódja – Nagy András operatőri munkája
nyomán – időnként eltér ennek a sivár világnak tényszerű
bemutatásától, szinte elemelkedik a valóságtól annyira költői,
szinte misztikus lesz. Ez a valóság és az álom közötti éles
ellentét, ami alkalmanként összemosódik a filmben, csak
fokozza a nézőre kifejtett letaglózó hatást. Monát Hajdu
Szabolcs felesége, Török-Illyés Orsolya alakítja, Vioricát,
Mona kislányát pedig gyermekük, Hajdu Lujza. Mona érzékenységét,
elesettségét a színésznő igencsak elismerésre méltóan
jeleníti meg. Az ő Monája az az ábrándozó kislány, akinek
meg sem fordul a fejében a világ gonoszsága, s amikor találkozik
ezzel, akkor is józan eszét és jó szívét meg tudja őrizni.
A szörnyeteg Pascalt Shamgar Amram, a tőle egy fokkal sem különb
Viorelt Andi Vashuianu, a hasonszőrű Gicut Mihai Constantin,
Mona apját Razvan Vasilescu, a felelőtlen Rodica nagynénit Oana
Pellea játssza.
A
Bibliothéque Pascal végeredményben az emberi, ezen belül a női
kiszolgáltatottságot járja körbe. Mindenféle kiszolgáltatottság
ember- és életellenes, de a női megaláztatás, a női test áruba
bocsátása mind közül a legvisszataszítóbb, legrettenetesebb.
Hajdu Szabolcs filmje olyan, mint valamiféle ellenkezőjére
fordult leányregény-példabeszéd, amiben a remegő pillájú,
olvatag tekintetű hősnőért nem a délceg, szőke királyfi érkezik
meg és viszi el várába, veszi feleségül, hanem a
legkegyetlenebb valóság vár rá, ahol alávaló férfiak használják
ki, törik meg akaratát, erőszakoskodnak vele, eladják, ahonnét
tényleg csak valami csoda következtében tud eljönni.
Dr. Petővári Ágnes
|
