vissza a főoldalra

 2010.07.09. 

Kis ködmenek, nagy csizmák
Gárdonyi Géza: Az én falum

A világon soha sehol nem ismerte úgy a fecskéket, gólyákat, ibolyákat és gyöngyvirágokat, valamint a fűszálakat senki, mint Gárdonyi Géza, ez az áldott lelkű, katolikus hitvallású író, aki nemcsak az Egri csillagokat írta meg, hanem sokkal korábban Az én falum című novellafüzérét, egy különös hangulatú beszámolót a világmindenségről, de elsősorban a fitosorrú, fekete és kék szemű gyerekekről. Gárdonyi Géza a néptanító. Az ám, a néptanító. A könyv valamikor a XIX. és XX. század fordulóján született. Az én falum elvarázsolta olvasóit, miként elvarázsolt engem is most.

Annak idején, 1922-ben az antwerpeni brit konzul csak kizárólag azért utazott Budapestre, hogy meglátogassa Gárdonyi Gézát. A konzul úr nyilatkozata megjelent a korabeli lapokban. Ezt olvassuk tőle:

„Éreztem e kötet olvasásakor, hogy a sorokban eljutottam egy nemzet lelkének látásához. Éreztem, hogy a könyv több, mint írás. Ez a könyv a magyar nép kemény lapokba szorított szíve, amelyben az Alföld derűje mosolyog, és az ezeréves szenvedés fájdalma sír.”

A fecskének és a gólyának Magyarország a hazája. Itt házasodik, és itt költi ki fiókáit, és csak télen megy el a messzi délre, de visszatér. Mindig ugyanarra a helyre és fészekre, amit korábban elhagyott.

Mikor is írta Gárdonyi ezt a könyvet? Régen, nagyon régen, mondom, azon a bizonyos századfordulón. Akkor még sok volt a fecske és sok volt a gólya, és az erdők alját úgy borította be a sok-sok gyöngyvirág, hogy szinte fehér lett a vidék, és a gyöngyvirág illata az angyalokat idézte. Most az idén kevesebb a fecske. Újszászi ismerősöm mondja, korábban több mint száz lakozott a községben. Az idén csak 18. Nádudvarról hallom a hírt, hogy a fecskemama kidobta a fészekből a halott fiókát, mert esett az eső, hideg volt, nem repültek a legyek és egyéb repkény bogarak, így nem tudták etetni kicsinyeiket. Még kevesebb a fecske. Nem tudjuk, mi történik a világban, jó lesz, ha gyorsan elolvassuk Gárdonyi Géza Az én falum című könyvét, mert lehet – ne így legyen –, hogy az utolsó szakavatott leírást ezekről az égi tüneményekről a könyvéből olvashatunk.

A néptanító Gárdonyi Géza, aki mindent és mindenkit megfigyelt, mérhetetlen szeretettel és odaadással. Könyvét egyébként Mikszáth Kálmánnak ajánlja. Azt írja Gárdonyi, hogy „Tiszteletem és szeretetem csekély jeléül”. Két nagy író egymásnak köszön. De Gárdonyi Géza fecskevilága, mezeje és rétje igencsak hasonlít Fekete István a Kelében, a Lutrában, a Tüskevárban és a Téli berekben megidézett csuda világára.

A márciussal kezdi világismertetését Gárdonyi Géza. Megszólítja személyesen ezt a hónapot:

„Kedves hónapom vagy te nékem. Te vagy az egyetlen, akit hívunk, és akit epedve vár mindenki. Felőled álmodoztam én is télen a kályha mellett, és a tűzbe mélázva tűnődtem: hol vannak virágaid? Hol vannak madaraid? Mit csinál most a fecskénk? És mit csinál most a gólyánk?A virágok akkor a föld mélyén aludtak, és álmodtak a tavaszi napsugárról. A gólyánk a Nílus partján állott és hazagondolt. A fecskénk pedig ott ült az arabus fákon, és szintén hazagondolt. Mert a gólyának is, a fecskének is ez a hazája. Csak itt rak fészket mind a kettő: a gólya Fodorék házán, a fecske meg szanaszét a jól megválasztott ereszek alatt. Azóta már úton is vannak. Valahol a tenger fölött száll felénk egy nagy fehér felhő, azok a gólyáink. És száll egy nagy fekete felhő, azok a fecskéink.”

A tanító úr az iskolájában a következőkre figyel fel:

„Hát egy napon hallom a veres Gál-gyerek hangját, amint kiabálja az ablakom alatt:

– A gólya! A gólya!

Hát csakugyan itt a gólya. A nyakát meg a lábát hosszan előnyújtva, lassan és méltósággal kereng a magasban. Egyre alább-alább ereszkedik, és leszáll egyenesen a Fodorék házára. Megáll ott a fészke szélén, és elégedetten, vidáman kelepel. A szomszédok összefutnak. A szép Szabó Magda is kiáll a konyhaajtóba. A tenyerét a szeméhez tartja: nézi mosolyogva a gólyát. A gólya lengő ugrásokkal jár ide-oda a fészke körül.

– Hát a feleséged hol marad hej? – kiáltja fel hozzá a bakter.

– Az később jön – magyarázza Fodor András –, később jön az asszonyokkal.”

A fecskének, a gólyának a hazája a mi magyar hazánk – szögezi le végül az író, a néptanító, Gárdonyi Géza.

Amikor az ember sétál a falujában, nézelődik erre-arra, és figyel a világ rezdüléseire és illataira. Így tesz Gárdonyi is.

„Valahányszor a gyöngyvirág illatát érzem, mindig valami csodálatos álomféle mámor fog el. Az erdei tündérek meséit ilyen mámorban álmodta meg az emberi fantázia. Tündérek nincsenek, mint ahogy mindenről azt mondják, hogy nincsenek, amiket nem látunk, de hát elhinné-e valaki, hogy van e csodás finomságú, szűzies édes illat, ha soha nem érezte? Ha olyanok az angyalok, mint aminőknek a keresztény képzelet festi őket, a lelkük nem lehet más, csak gyöngyvirág illata. Behunyom szememet, és boldogan szívom ezt a tiszta, édes, mennyvilági illatot. Elmémből eltűnik a föld képe, és minden földi gondolat; új lélek költözik belém, testem sincs többé, a gyöngyvirág lelke másvilágba lengeti egy pillanatra az én lelkemet, másik világba, amely csupa titok, csupa finomság, csupa boldogság.”

Az élet tele van váratlan eseménnyel, villámlással, záporral, zivatarral és futó esővel. Egy ilyen elől menekül a mezőről a malomba Gárdonyi Géza.

„Odafutottak a szénagyűjtő munkások is, és a tornác alatt meghúzódva várták, amíg elvonul a zivatar.

– Látjátok – mondotta az öreg Bordács, a pipájával égre mutatva –, abba mögyön a sárkány!

Bordács béresgazdája az uraságnak. Az apja és nagyapja is béres volt, és ha ősei Ázsiából jöttek, bizonyos, hogy a Bordácsok őse hajtotta a Vereckei-szoroson által a barmaikat.

A parasztok az égre bámultak.

Magam is felnéztem, hogy melyik felhőben látja az öreg a sárkányt.

Egy rozsdás fekete felhőgomolyag csakugyan úgy vonult át az égen, mint ha valami benne ülő hajtotta volna, s onnan röpdösték széjjel a cikkcakkos istennyilák.

– Öreg – mondom neki –, látott valaha kend sárkányt?

– Hogyne láttam volna!

– Mikor?

– Mindig, mikor ilyen égi háború van.

– Hát mondja el, hogy milyen.

– Milyen? Hát olyan, mint minden sárkány. Bele van takaródzva a föjhőbe, mint mink a subába, oszt arra száll, amörre hajtják.

– Kik hajtják?

– A diák hajtja, aki rajta ül a barboncás diák.

S pipálva ráintett nyomatékul a fejével.

– Micsoda diák?

– Hát aki előolvassa a zivatart.”

Az öreg bojtárnak, Borzának az esetét, elbeszéléseit is leírja Gárdonyi. Az öreg Borza ismerte a boszorkányokat. Történt pedig, hogy a kis bojtár nem ismerte meg a tanító urat az este sötétjében, és boszorkánynak nézte. Úgyannyira boszorkánynak nézte, hogy szinte beleájult a látványba. Az öreg bojtár pálinkával élesztgette, de az nem használt. A tanító úr meg leöntötte egy bögre vízzel, de tovább vacogott. Elküldték aludni, pihenje ki magát. És innentől folytassuk az öreg bojtár beszédjét.

„– Mit beszél kend az ökörfarkkóróról?

– Azt, hogy miért nem vitt magával.

– Minek vitt volna magával?

– Annak, hogy mikor boszorkány röpül a feje közelében, hát suhintson rá vele.

– Hát még kend is hisz a boszorkányban?

– Hisz a fene – felelte szelíden –, csak úgy eszembe jutott.

S mind a ketten elhallgattunk, néztük a tüzet. Az öreg hason fekszik a subán, fél-könyökön pipázgatva csöndesen. Már régen nem láttam őt, a múlt nyáron sokszor meglátogattam. Kedvem volt rá, hogy megtanítsam olvasni. Azonban ő csak a fejét rázta.

– Nem akarok pap lenni –- mondotta –, elég nekem a magam két könyve.

– Micsoda két könyv?

– A nappali meg az éjjeli.

– Micsoda nappali meg éjjeli?

– Nappali könyvem a mező. Az éjjeli a csillagos ég.

Aztán ő tanította olvasni a maga két könyvéből.

Megismertette velem a vérfüvet, amelytől kinyílnak a bilincsek. A máriakönnyét, amely örökké remeg a fűszálak között. A temondád-füvet, amelynek a gyökerét mindenkinek a nyakában kellene hordozni. A föld füstit, amely a kopaszságról használ. A szerelem almáját, amelynek piros a virága. Szent Antal virágát, amely esőt jósol. Boldogasszony haját, a Salamon pecsétjét, és tömérdek más titkait a földnek, úgyszintén az égnek is, ahol minden csillagnak neve van, a csillagok közt táltosok meg garabonciás diákok kóborolnak. Beszélt az öreg az éghasadásról is, mikor az ég megnyílik, és az ember bepillanthat a mennyországba. A lángok eltűntek már, csak a parázs vöröslött. A csöndes sötétségbe belesóhajtott az erdő. Egy-egy birka olykor panaszos bé-hangot hallatott.

– No – szólalt meg az öreg Borza félálmosan -, mégiscsak jó volt a nyírfaág.

– Micsoda nyírfaág? – kérdeztem a fejemet fölemelve.

– Az, amit a házüstökbe dugtam Szent György napkor.

– Hát aztán mire volt az jó?

– Mire? Hát arra, hogy itt már nem volt ereje annak a rusnya boszorkánynak.”

Bizony, bizony, hisz a fene a boszorkányokban, de mégiscsak jó volt az a nyírfaág.

Azután:

„Újra csöndesség, csak a falevelek susognak.”

Ki érti ezt? Csak mi, itt, magyarok a Kárpát-medencében, meg a Kárpátok hegyei között, senki, de senki más az élő egy világon.

Annak idején Joós F. Imre megírta a Kaponya Szilveszter kalandjai című könyvében, hogy rongy falu az, amelyiknek nincs zsidaja vagy cigánya. Gárdonyi ezt nagyon jól tudta, különösen ami a cigányokat illeti. Mert az ő falujában is volt ám cigány, de csak néhány. Olvasom a könyvben:

„A tűz mellé odabátorodott a Sárközi cigány is. Vályogot vet így nyáron az erdőszélen. Odakünn hál. Hát annak is jólesik az emberi társaság. (Ámbátor a paraszt társaság nemigen érdekli, csak épp hogy ember, ember, ha paraszt is.) Az este enyhe volt és csillagos. A mezőn a bogarak hullámos zenéje. A tűzre Miska bojtár vet olykor egy nyaláb száraz ágat.

– No – azt mondja a cigány –, kicsibe múlt a minap, hogy meg nem gazdagodtam. Ahogy megyek éjjel hazafelé, hát látom, hogy egy nagy fene tarajos kígyó tekereg az úton. Jön velem szemtűl szembe. No verjen meg a devla, mondom, a jó szerencsém hajt téged erre! Avval ráhurítok: Honnan gyüsz? Hová mégy? Kinek az iskolájában tanultál? Mert ezt a három kérdést kell megkiáltani a kígyónak, akkor megáll. No meg is állott. Agyonütöttem. A cigány körbepillantott, mintha valami megjegyzéstől tartana. Azonban senki sem szólt. A cigány egyet szítt a makráján és folytatta. Vakuljak meg, ha nem igaz. Igaz, megküzdöttem vele, mert úgy táncolt, mint az ördög. De végtére is éppen akkor, amikor a fejemre akart szökni, derékon vágtam, és agyonvertem. Uccu mindjárt előkapom a bicskám: fölmetszem a fejét. Hát csakugyan meg is találom benne a három kis követ. Az egyik piros volt, a másik fehér, a harmadik zöld. Süllyedjek el, ha nem igaz! No mondok, nem cserélek most a császárral. Mert tudják-e kendtek, mire jó ez a három kő? Nem tudják? Hát a piros kőtől nyílik minden lakat, a fehér kőtől meg lehull minden bilincs. A zöld kőtől meg láthatatlanná válik az ember…”

Így hazudgált Sárközi a cigány a tűz mellett Gárdonyi falujában.

Múlnak a hetek, múlnak a hónapok, és csendesen vagy széllel és hideggel megérkezik a faluba az október.

„Olyan most a mező reggelenként, mintha gyémántos fátyolrongyokkal volna behullatva. A kis mezei pókok hálói azok. A kis mezei pókok is érzik már a kegyetlen hónapok közeledését: nincs hajlék, nincs kályha, nincs éléstár! – a természetnek nyomorult kis mostohagyermekei érzik a közelgő telet: fölmásznak a legmagasabb fűszálak hegyére, föl a napbanéző fű kék virágaira, a bogács borzas fejére, a telegráf oszlopok hideg porcelángombjaira, és ott dermedeznek, töprenkednek, hogyan lehetne menekülni.”

Látod-e kedves olvasó a pókocskát, amint októberben dermedezik és töprenkedik. Mert Gárdonyi őket is látta, észrevette.

„A mező csöndes. Sápadt-sárga a fűország. Szomorúság van lent meg kétségbeesés. Fenn a felhők magasában panaszosan kiáltó darvak utaznak dél felé. Aki elmehetett, elment; aki el nem ment, mi lesz abból? Íme megborzolódik az erdő: suhogva száll át rajta egy láthatatlan óriás. Szárnyának nyomásai alatt meghajlonganak a fák; ruhája végigsepri a mező fűszálait. Jön. Ez az északi szél.”

Gárdonyi mondataiban minden él, mindennek élete van. Az erdő megborzolódik, az óriás láthatatlanul suhan át a falun, és a nyomás alatt a fák egyszerűen meghajolnak. És ennek az óriásnak a ruhája végigsepri a mező fűszálait. Igen, ez az északi szél.

Kevi Pál dolgos ember volt. Reggel kiment a szőlőbe, és napszálltakor hazaballagott. De egyszer nem így történt. Felesége, az öregaszszony ki-kiszalajtotta az unokákat az utcára, nézzék már meg az öreget. Majd a fia ment érte. Megszédült az öreg Kevi, és fiába karolva hazaballagott. Érezte, közelít a vég. Ágyba fektették.

„Az öreg sok vánkossal körültámasztottan, szinte mozdulatlanul feküdt odabent. Meggyújtották az egyik szentelt gyertyát, és az ágy mellé tették a kvasznyira. A gyertya világosságában hasonlított az öreg Leo pápához. Olyan mosolygó, ráncos, sovány arc, csakhogy kis fehér bajusza is van az öregnek.”

(Milyen érdekes, hogy Kevi arcát Leo pápához hasonlítja Gárdonyi. Leo a századforduló nagy pápája volt, igen nagy pápa. Ő írta meg a katolikus egyház történetében az első pápai szociális tanítást. Nagy ember volt, és jó ember. De biztos talált volna benne is kifogást Kertész Ákos írónak titulált valaki. De Kevi Pálban is. csak annyit, hogy magyar volt az öreg.) Térjünk vissza az öreg Kevihez.

„– Ne sírjatok – mondotta susogva. Mert ott sírt az ágy körül az egész család: két fiú, a meny, néhány unoka is. a hatéves Jóska gyerek is ott ült az ágy mellett, de aztán elaludt a széken. Az anyja felölelte, és átvitte a másik szobába. Ne sírjatok, susogta az öreg. A felesége azonban odaborult arccal az öreg kezére, és jajongott:

– Hát el tud engem kend hagyni? Én édes jó uram! Ilyen sokáig együtt éltünk, együtt megvénhedtünk! Ne hagyjon itt kend vénségemre!

Csöngetés hallatszott. A pap érkezett. Néhány percre kivonult a család. A házban ájtatos csöndesség. Az udvaron állók is letérdepelnek. A bakter kiveszi a szájából a pipát, és a kút mellé térdel. A pitvarból hallatszik olykor Keviné halk zokogása. Amikor a pap elment, fölemelte az ujját, és az ajkai mozogtak. A feleségnek oda kellett hajolnia, hogy hallja, mit akar.

– A kardomat – susogta az öreg. – Odatesszük – remegte könnybe fulladón az öregebbik fiú. Mert egy szóból is meg lehetett érteni, hogy a 48-as kardjára emlékezteti őt. Sokszor megmondta, hogy azt vele temessék el.”

Gárdonyi szavaiból érthetjük, mit jelentett ezeknek az öregeknek az a csillag, ami 1848 volt.

„Végül az öreg Kevinek szeme sem mozdult. A szeme fénye bádogozni kezdett. A felesége ott térdelt az ágy előtt, és fogta az öreg kezét. Egyszer aztán elbocsátotta a kezet, és nagy jajjal ráborult az agg ember mellére.”

Méltósággal éltek az emberek Gárdonyi Géza falujában. A parasztok. És méltósággal haltak meg!

(Gárdonyi Géza: Az én falum, Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék könyvkiadója, 2010.)

Győri Béla