|
 2010.07.09.
Távozzanak a szellemi kútmérgezők!
Martin János
operaénekes (bariton) 1947-ben született Mohácson. Első
diplomáját a Kertészeti Egyetemen szerezte. Ezt követően hét
évig az Állami Népi Együttes kórusában énekelt. Zenei
tanulmányait Budapesten, a Bartók Béla Zenei Szakközépiskola
ének tanszakán folytatta, ahol 1978-ban végzett. 1978-tól
1985-ig a Debreceni Csokonai Színház operatársulatának magánénekese.
1985 januárjában debütált Papagenoként az Erkel Színházban;
ugyanebben az évben volt első premierje Gounod Faustjában,
Valentinként. 1985 augusztusától a Magyar Állami Operaház magánénekese.
Főbb szerepei: Garda Roberto, Béni (Ránki: Pomádé király új
ruhája), Tiborc (Erkel: Bánk bán), Marci kocsis (Kodály: Háry
János), Bagó (Kacsóh: János vitéz), George Germonte (Verdi: A
traviata), Balcore (Donizetti: A szerelmi bájital), Malatesta
(Donizetti: Don Pasquale), Figaro (Mozart: Figaro házassága),
Guglielmo (Mozart: Cosi fan tutte), Masetto (Mozart: Don
Giovanni), Mercutio (Gounod: Rómeó és Júlia), Miniszter
(Beethoven: Fidelio), Faninal (Richard Strauss: A rózsalovag),
Kothner (Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok), Sharpless (Puccini:
Pillangókisasszony), Splendiano (Bizet: Dzsamile, a Zenés TV Színház
produkciója). Főbb külföldi vendégszereplései: 1982-től
1991-ig állandó vendégművész a berlini Komische Operben (Bohémélet
–Marcello, Bajazzók- Silvio), 1984-ben Marcellót játszotta több
előadásban a bécsi Volksoperben, 1995-ben ugyancsak ezt a
szerepet alakította a kairói operaházban.
– Jelen voltál a MIÉP június 4-ei rendezvényén a
budai Turul-szobornál. Mikor, s milyen módon tudtad meg, hogy a
határon túl is élnek magyarok, s azt, milyen árulások
vezettek el az ország-csonkításig?
– Szegény, egyszerű család gyermeke vagyok. Szüleim állandóan
azért küszködtek, hogy fenn tudják tartani magukat, családjukat.
Édesapám 1951-ben meghalt a háborúból hazahozott TBC-s
infekcióban, édesanyám öt év múlva újból férjhez ment, s
ezek után is a napi megélhetés jelentette a legfőbb gondot.
Nevelőapám ún. kishatár-átlépővel többször átvitt a
hajdani Jugoszláviában Pélmonostoron élő rokonaimhoz, de
akkor sem vetődött fel bennem a kérdés: hogyan kerültek
magyarok a határ túlsó oldalára? Akkor még nem tudtam azt,
hogy anno egész Baranyát megszállták a szerb csapatok. Édesanyám
is csak annyit mesélt a II. világháborúról: Mohácsról el
kellett menekülniük Pécsre, mert a szovjetek lőtték sziget
felől a várost. Nagyszüleim Pécsett óvni akarták édesanyámat
attól, amit hallottak: az erőszaktól, a zabrálástól. Tehát
ennyit tudtam a közelmúlt történelméből. A rádióból a
meccs-és operettközvetítéseket hallgattuk. Az iskolai oktatásból
pedig hiányzott Trianon. Nem foglalkoztunk politikával, s jómagam
is csak 1990 után érdeklődtem a jelen és a múlt eseményei iránt.
Egyre több történelmi témájú, nemzeti szellemiségű könyvet
olvasok, kedvelem az erdélyi írók műveit, s minden héten
megveszem a Magyar Fórumot. Trianon hiteles történetét is
ebben a lapban olvastam. Csurka Dóra történelmi témájú írásaiból
tudtam meg azt, hogy milyen ördögi összeesküvés áldozatai
lettünk 1920-ban. Sajnos 1956 után Kádárék arra törekedtek,
hogy a nép ne gondolkodjon, hanem örüljön annak, hogy vásárolhat
Trabantot, kimehet a kiskertbe kapálni. Szellemileg tönkretették
a magyarságot. Annyira erős volt a pártpropaganda, hogy egyes
kollegáim még a lengyel Szolidaritás törekvéseit is elítélték.
Debreceni kollegáim közül tán csak Simor Ottó és Kóti Árpád
tudta és érzékelte tisztán azt, hogy mi is történik hazánkban
és a keleti blokkban. Mindketten nagyon nemzetiek és ellenzékiek
mertek lenni. Általánosságban viszont a vezetők tudatlanságban
tartották a magyarságot, s ennek lett a következménye a közöny
és az önzés. Ez a rombolás, merénylet aztán folytatódott a
rendszerváltás után is. Ma már tudjuk, hogy a ’80-as években
– amikor a „legvidámabb barakkban” éltünk – indult el
az ország eladósításának folyamata. Gondoljunk csak Fekete János
gyalázatos szerepére. A pályám kezdetén, az 1980-as években
pedig azzal voltam elfoglalva, miként tudnám kamatoztatni tehetségemet.
Szerencsére nekem időben felnyílt a szemem, s ezt Csurka István
munkásságának is köszönhetem. Csurka István egy a Jóistentől
kapott látnoki képességgel rendelkezik, hihetetlenül pontos
meglátásai vannak, rávilágít a politikai, gazdasági összefüggésekre.
Jó egy éve azt látom, hogy egyre többen orozzák el a MIÉP szólamait,
programpontjait. Ezek a „lózungrablók” viszont igencsak
felszínes gondolkodásúak, saját ötlettel alig bírnak.
„Fecseg a felszín” – idézzük József Attilát. Az is
Csurka politikai nagyságát, böl-csességét bizonyítja, hogy
minden korábbi sérelmeit félrerakva a Fidesz támogatására szólította
fel a párt tagjait, szimpatizánsait. Remélem, hogy a kormányváltással
nemzetünk gazdasága, kultúrája megerősödik, s kilábalunk
ebből a morális fertőből. Nagyon fontos lenne a közmédiumok
megtisztítása. Jó lenne, ha eltávolítanák azokat az
embereket a közszolgálati médiumokból, akik eddig is csak akadályai
voltak a nemzeti és keresztény törekvéseknek. Remélem lesz elég
ereje és bátorsága a mostani kabinetnek ahhoz, hogy ezeket a
volt SZDSZ-hez köthető „szellemi kútmérgezőket” a perifériára
helyezze.
– Térjünk rá pályádra. Mikor kerültél fel Mohácsról
Budapestre?
– Miután elvégeztem a mezőgazdasági technikumot,
felvettek még a katonaság előtt a Kertészeti Főiskola zöldségtermesztői
szakára. Tehát ún. előfelvételis voltam. Utána Hódmezővásárhelyen,
a gépesített lövészeknél töltöttem a kötelező katonaság
11 hónapját. Nagyon jól vettem a közben egyetemmé avanzsált
intézmény akadályait, de még a tanulmányaim közben elhatároztam
azt, hogy énekes szeretnék lenni. 1970-ben diplomáztam le, mint
kertészmérnök.
– 1970-ben kerültél az Állami Népi Együtteshez.
– Így van. Nagyon büszke vagyok arra, hogy népdalénekléssel
kezdtem a pályámat. Vidékről, otthonról nagyon sok népdalt
hoztam magammal. Lengyelfi Miklós, a Rádió népzenei osztályáról
1969-ben szervezte meg a „Nyílik a rózsa” vetélkedőt.
Akkor még zeneileg képzetlen énekesként jutottam el a döntőig.
Ez a vetélkedő vezetett ahhoz, hogy bekerültem az Állami Népi
Együtteshez. Előtte a Kertészeti Egyetem amatőr kórusában énekeltem
a tenor szekundó szólamban. Ezt az énekkart Alföldi Boruss
István és Halkovics János vezették. Akkor még a kottát sem
ismertem. 1969-ben egy-két alkalommal a Hotel Ifjúságban énekeltem.
Baranyai népviseletben adtam elő az ottani cigányzenekarral egy
népdalcsokrot. Ezt a műsort közvetítette a televízió is, sőt
a fellépésem előtt egy rövid interjút készítettek velem.
Abban az évben kezdtem el magánúton énekelni tanulni Pécsett,
Balla Máriánál. Azért nem Pesten, mert a diplomához kötelező
gyakorlatot egy mohácsi TSZ-ben töltöttem. 1970-ben előénekeltem
Pászti Miklósnál, az Állami Népi Együttes karnagyánál. Pászti
felvett, de figyelmeztetett arra, hogy igen nehéz lesz egy másik
pályát elkezdenem. Az együttesben olyan kollegákkal is énekeltem,
akiknek operaénekesi ambíciójuk volt. Említhetjük B. Nagy János,
Hormai-Horváth József, Kecskés Sándor, Pelle Erzsébet és
Misura Zsuzsanna nevét. Ők mind operaénekesek lettek, Pászti
Miklós minden mérgelődése ellenére. 1972-ben pedig a híres
énektanárnő, Fábri Edit növendéke lettem.
– Milyen tanácsokkal látott el Fábri Edit?
– A csiszolt, tökéletes technika mellett fontos a hit, a
belső vivőerő. Azt mondta nekem, ha teljes átéléssel játssza
a darabot, akkor ki fog jönni az a magas hang. Ez valóban több
esetben így volt.
– Ő volt a tanárod a konzervatóriumban is?
– Így van. Elsőre, 1972-ben nem vettek fel, így aztán
egy évig vendéghallgató voltam; megismerkedtem a hangszerekkel,
s a kottaolvasással. Egy év múlva rögtön a második évfolyamra
– Pászti Miklós közbenjárására – vettek fel. Ott
megismertem a klasszikus dalirodalmat, majd eljutottam odáig,
hogy szerepálmaim voltak. „Milyen szép lenne Germonte-t és
Papagenót énekelni” – gondoltam magamban.
– Voltak hazai példaképeid?
–Konkrétan nem. Arra viszont figyeltem,
hogy melyik hazai baritonista hangszíne hasonlít az enyémhez.
Megfigyeltem Bende Zsolt, Jámbor László, Miller Lajos előadását.
S akkor jöttem rá, hogy Miller fellépéseire kell figyelnem,
mert a hangszínem hasonlít az övéhez. Ehhez természetesen
technikai felkészültség is kellett.
– Még a konzervatórium növendéke voltál, mikor
1976-ban hirdették meg a Magyar Rádió klasszikus dalversenyét,
melyen te is megméretted magad.
– Ezen elindult Póka Eszter, Póka Balázs, Polgár László,
Gulyás Dénes, Poór Péter is. Eljutottam az 1977-es döntőig,
ami nagy szó volt, mert akkor még nem számítottam technikai
problémáktól mentes, profi énekesnek. A döntőbe tehát nem
kerültem be. Akkor már egyre több operaáriát tudtam, s végül
kollegám, Kecskés Sándor tenorista közvetítésével lehívtak
Debrecenbe magánénekesnek.
– Ki volt a Debreceni Csokonai Színház igazgatója,
amikor 1978-ban lehívtak magánénekesnek?
– Lengyel György volt a főrendező és Gali László az
igazgató. Az utóbbi egy tehetséges káder-ember volt. Lengyel
György a Madách Színházból járt le hozzánk. Ő hozta le az
akkor pályakezdő, tehetséges színészt, Cseke Pétert. Csekét
később ő visszahozta a Madách Színházba, ahol pl.
Beaumarchais Figaró házasságának Figaró szerepét játszotta.
Az 1980-as évek elején játszhattam el Debrecenben Tiborc szerepét.
Ekkor kezdtem el foglalkozni a magyarság történelmével. Négy
szerepkört tudok „lelkemből”, mentalitásomból adódóan
remekül alakítani. Az egyik az egyszerű, természet közeli
emberé, amelyre Papageno a példa. A másik a tiborci, szegény,
elesett lázadó. A Pillangókisasszony konzuljának empátiáját
is belsőleg tudtam megélni. Végezetül a Faust Valentinjének
hite és tisztasága is közel áll hozzám. Ezt a négy szerepet
nem kellett külön „játszanom.” A többi szerep már egy
nagy játék része volt.
– Mi volt lent az első operaszereped?
– 1978 októberében a királyi ruhamester, Garda Roberto
Ránki György: Pomádé király új ruhájában. Ez egy nagyon pörgős
és jó szerep. Ez akkor egy beugrás volt, heteken belül kellett
beállnom a szerepre. Eddig csupán énekkari tagja voltam az Állami
Népi Együttesnek, s néhány hónap alatt egyedül álltam magánénekesként
a színpadon, s játszottam. Ez számomra egy hatalmas előrelépést
jelentett. Az első premierem Donizetti Viva la mamma c. vígoperája
volt. Akkoriban a vidéki társulatok operaritkaságokra vadásztak.
A sokszereplős opera egyik fő érdekessége, hogy Donizetti férfi
énekesre, basszistára írta a színházi mama szólamát. Ezt
akkor Tréfás György alakította, s én Biscromát, a zeneszerzőt
énekeltem. 1979 tavaszán kaptam meg életem első és egyetlen
Verdi-szerepét, George Germonte-t a Traviátában. Tehát
bedobtak a „mély vízbe.” Amikor felkerültem Pestre, ezt a
szerepet is énekelhettem. Hiszek abban: egy isteni rendelésnek köszönhetem,
hogy operaénekes lehettem.
– Hogyan lettél az Operaház tagja?
– Mikó András főrendező hozott fel Debrecenből. Vele
már 1984 őszén együtt dolgoztam a Csokonai Színházban, mikor
a cívis városban megrendezte a Varázsfuvolát. Először ő
hallgatott meg, majd az igazgató, Mihály András.
– A Magyar Állami Operaház Erkel Színházában
Papagenóként debütáltál.
– Nagyon izgultam az előadás előtt. Annyira, hogy egy
ütemmel hamarabb kezdtem el Papageno belépőjét. Az előadást
édesapád dirigálta. Ő nevetve előredőlt a karmesteri pulton,
s intett, hogy még egyszer lépjek be a partitúra szerint. Ezért
a derűért és támogatásért a mai napig hálás vagyok neki.
Azon az előadáson a partnerem Papagena, Kállai Bori volt. Őt
is Mikó András hozta föl vendégként Debrecenből. Bori
akkoriban Debrecenben vígjátékokban, daljátékokban játszott.
– Melyik szerepet játszottad a legtöbbször?
– A Bohémélet Marcellóját. Ezt követi a Papageno.
Marcellót Berlinben és Bécsben is énekeltem. A berlini rendezés
elég fura volt. A párizsi diáklázadás idejére tették a
darab cselekményét. Később jöttem rá, hogy a magyarországi
operai újítók többsége a német példa alapján dolgoztak.
Hogy milyen sikerrel, azt a néző döntse el. Bécsben 1984 őszén
háromszor énekeltem Marcellót, s még tizenkét előadásra kértek
fel. Pont akkor, amikor 1985-ben az Operaház tagja lettem. Amikor
nyáron a szerződés megkötésére került sor, megemlítettem a
dalszínház vezetőinek, hogy a Volksoperben várnak Marcello
szerepére. A tizenkét előadás mellett el tudtam volna látni
operaházi feladataimat, s egzisztenciálisan is jól jött volna
ez a bécsi felkérés. Erre azt mondta Mikó: „Most jöttél
ide, s már most nem akarsz dolgozni?” Így itt kellett
maradnom. Abban az évben Valentint énekeltem és a Rózsalovag
Faninalját. Tehát nem mehettem ki, míg azért voltak olyan
tagok, akikkel kivételezett az Operaház, s hosszabb ideig énekelhettek
Nyugaton. A már említett Marcello és Sharpless konzul szerepében
édesapád vezényletével mutatkoztam be Budapesten. Ez számomra
nagyon megnyugtató volt, mert más karmester esetében elképzelhető,
hogy kudarcot vallottam volna.
– 2010-ben országos Erkel-évet
tartunk. A Tiborcon kívül milyen szerepeid voltak Erkel operáiban?
– Kisebb szerepeket kaptam még a Hunyadiban és a Bánk bánban.
Amire nagyon büszke vagyok, hogy Erkel Ferenc első és utolsó
operájából készített lemezfelvételen énekelhettem. Az első
opera a Bátori Mária, amelyben Szepelik szerepét énekeltem
kolozsvári kollégákkal együtt az Éliás Tibor által
rendezett lemezen. Az István király operában pedig a címszerepet
énekeltem egy rádiófelvételen. Ebből aztán CD is készült.
Az István király partitúrájára Mossóczy Vilmos karmester
bukkant rá az 1990-es évek elején. S nem sokkal rá,
Budakeszin, a művelődési házban zongorakísérettel előadtuk
az opera negyedik felvonását. Később nagyzenekarral, a
budakeszi katolikus templomban énekeltem el az István király címszerepét.
Az opera dramaturgiája nem olyan jó, mint pl. a Hunyadié, de
egy nagyon szép melodikus zenedrámáról van szó. Ezt az előadást
az MTV is közvetítette. A Rádióban készült felvétel már
egy zeneileg átírt változaton alapult. Idén, az operaházi
tagságom 25. évfordulóján, arra gondoltam, hogy Tiborcot kéne
újra elénekelnem. Erre korom is predesztinál. Viszont,
megtudtam azt, hogy az eredeti Bánk bánt fogják ezután játszani
a dalszínházban, s egy olasz rendező fogja színre vinni a
darabot. Így már nem szeretném ezt a szerepet elénekelni. De
maradjunk a magyar daraboknál. Marci kocsist a Háryból szívesen
eljátszanám negyedszázados jubileumomon. Ebben a szerepben
virtust, temperamentumot, magyarságot lehetne felmutatnom.
– Ha már a magyar zenénél tartunk: mi a véleményed
arról, hogy manapság mindent eredeti nyelven énekelnek, még a
vígoperákat is?
– Ezzel nem értek egyet. Tudom, hogy egy világtendenciáról
van szó, de nekünk másra is gondolni kell. Ismert, hogy a
fiatalokat nem könnyű az opera felé terelni. Ha az operákat
olaszul, németül játsszuk, akkor bizony még kevésbé érthetik
meg a fiatalok azok tartalmát. Nem beszélve arról, hogy nagyon
jó operafordításaink vannak. Minden énekes a legjobban saját
anyanyelvén tud énekelni. S én mindig arra törekedtem, hogy szépen,
hibátlanul ejtsem ki a szavakat.
– Az opera így sem egy népszerű műfaj.
– Ennek az is az oka, hogy a média véleménycsinálói
is „nyúlós, szomorú” zenének mondják. Ez ellen
tiltakozom, hiszen a nyugati, európai fejlődés nyomán
kialakult zenei világot becsmérlik ezzel. Ma egy afro-amerikai pörgős,
zenei dömping uralkodik. Az európai és magyar zenekultúrát el
akarja söpörni egy teljesen idegen. A talmi, a gagyi, a felszínes
tódul, s elfelejtetik velünk azt, hogy milyen csodás zenei
kincsestárunk van. És nem csak a klasszikus, hanem a könnyű
zenének is vannak ma-gyar kincsei. De ma a betegesen rikácsoló
hamis ének, a melódianélküliség a divat. A hamis hangoktól a
lélek sem lehet tiszta. Már több mint száz évvel ezelőtt Kodály
Zoltán felismerte, hogy kultúránk alapja zenei anyanyelvünk, a
magyar népdal, és hogy csakis a gyermekkorban elkezdődött
rendszeres zenei nevelés vértezhet fel bennünket a modern zenei
ártalmak lélekölő hatásai ellen. Amikor a szórakozás erős
függést kialakító életformává válik, ahogy az ma egyre általánosabb,
a fiatalok nagyobb része önállótlanná, a züllesztő szórakoztatóipar
függelékévé válik. Így alakul ki egy nihilista, destruktív,
élvezet központú attitűd, amely az egész motivációs,
jellemfejlődési, és értékbefogadási-átadási rendszert ássa
alá. A mai ember élet-ínségben, unalomban szenved a tévé és
a zenedobozok előtt, érzelmi sivatagban él. Annak örülök,
hogy működnek táncházak, s a paraszti zenekultúrát átmentették
a színpadra. Sajnos ezen a téren is vannak problémák: nem
veszi be a gyomrom, ha egy népi zenekar, a sikerért mezőségi
ritmusokat ötvöz a dél-amerikaiakkal. Azt szeretném, ha a
hazai zenei kincsestár mindenki előtt nyitva állna, s végre ne
szégyellnénk azt, ami magyar, s nemzeti.
Medveczky
Attila
|
