vissza a főoldalra

 2010.07.09. 

A lészpedi példa

Magyarországon nyaral társaival az a lészpedi csángó gyermek, Simon István Dániel, akinek a magyar nyelvi taníttatását a dr. Fenyvessy Zoltán, a MIÉP alelnöke által vezetett Turul-Kéve Egyesület a keresztapa-program alapján finanszírozza. A csángók tanításának körülményéről, az örömökről, nehézségekről a gyermekek tanítójával, Márton Attilával beszélgettünk.

 – Június 21-én ön a Bákó megyei Tanfelügyelőségen járt hivatalos ügyben. Mit intézett, s milyen sikerrel?

 – Nagy előrelépés Moldvában, hogy magyar tanítói állást hirdetnek meg a Bákó megyei Tanfelügyelőségen. Ez annak köszönhető, hogy a lészpedi iskola román nemzetiségű igazgatónőjével évek óta példaértékű az együttműködésünk. Remélem, hogy sikerül ezt a tanítói állást elfoglalnom, hiszen immár nyolc éve oktatok Lészpeden, s így egy régi álmom válhat valóra. Ha minden sikerül, akkor államilag kinevezett tanító leszek Lészpeden. Eddig helyettesítő tanítóként voltam fizetve, s ha sikerül a versenyvizsgám, akkor a tanári kar teljes jogú tagja leszek.

 – Eddig a magyar nyelvet milyen formában tanította?

 – 2002-től iskolán kívüli oktatási rendszerben, magánházaknál, nyári konyhákban, délután tanítottam a gyerekeket. Később egyre több szülő akarta gyermekét magyarra taníttatni, ezért kérvényeztük: az állami iskola biztosítsa a helyszínt a magyar oktatásra. Az órákat vagy reggel héttől nyolcig rakták be az órarendbe, vagy késő délutánra. Ez igen nagy gondot jelentett. Nagyon sok gyerek ministrál a reggeli misén, s ez ütközött a magyarórákkal. Szerencsére változott a helyzet, s 2005-ben a román tannyelvű állami intézmény vezetője még azt is megengedte, hogy a magyar szaktermet is használhassuk az iskolán kívüli oktatásra is. Tehát a csángók oktatásának a helyszíne az iskola. Több csángó faluban magánházakban, bérelt helyiségekben kezdődött el az oktatás, de a célunk az iskolai magyartanítás. A gyerekek ekkor érzik igazán, hogy a magyar nyelv tanulása alapvető feladatuk.

 – 2008 karácsonya előtt Lészpedre látogatott a magyar nagykövetné-asszony, és a megyei tanfelügyelő is. Akkor az volt a fő gond, hogy az iskolának nem volt működési engedélye.

 – Az volt a gond, hogy az iskola nem rendelkezett vizesblokkal, mellékhelyiséggel. Egy állami iskoláról van szó, amibe közel négyszáz diák jár. Szerencsére megoldódott azóta a probléma. A nagykövetné-asszony azért jött Lészpedre, hogy egy fogorvosi rendelőt hozzon létre, de mi gyorsan változtattunk az elképzelésen, s így lett az általános iskolának egy korszerű mosdója, tusolófülkéje. Ez azért is szükséges, mert sok otthonban – pedig Lészped egy modern moldvai falunak számít – nincs vizesblokk. A gyerekek az utcáról, kútról hordják be a vizet.

 – Ha nem volt az iskolának működési engedélye, akkor hogyan oktathattak benne, miként adhattak bizonyítványokat?

 – Nem ismerem a jogi hátteret, ezért erről nem tudok nyilatkozni. A tanárok felkészültek, a tanítás színvonala jó, a gond az épülettel volt. Szegényes körülmények közt folyt az oktatás, mint számos román intézményben.

 – Mennyi gyerek nyaral Lészpedről jelenleg Magyarországon? Mi ezeknek a táboroknak a jelentősége?

 – Lészpedről az idén 29 gyerek nyaral Magyarországon. Június 22-én 25 gyerek érkezett a Balatonlellei-Gödöllői táborba, s az előző héten négyen vettek részt a balatonboglári Péchy Blanka Anyanyelvi Tábor programjain. Ehhez a táborhoz azért ragaszkodom, mert a gyerekek számára foglalkozásokat is tartanak. Balatonboglárra nem csak csángó gyerekek érkeztek, hanem erdélyiek, felvidékiek és magyarországiak is. Ennek az a lényege, hogy megismerik a gyerekek egymás kultúráját. Szoros barátságok kötődnek ott. Nagyon népszerű a csángó táncház, amit alkalmanként meg is kell ismételnünk, mert magyarországi és felvidéki testvéreink annyira megkedvelték táncainkat. Több kollegám megjegyezte: a csángó gyerekek irodalmi, zenei felkészültsége az utóbbi években egyre magasabb szintet ért el. Komoly, hosszú prózákat, költeményeket tudnak tanítványaim.

 – A román szervek nem akadékoskodnak az ilyen utak előtt?

 – Nem jellemző. Egy ilyen kiutazás előtt mindkét szülőnek közjegyző előtt írásban kell nyilatkozni arról, hogy a gyermek elhagyhatja a román állam területét. Ezeket a papírokat azért nehéz beszerezni, mert sok családfenntartó dolgozik Olaszországban, vagy Spanyolországban. Egy aláírás tehát nem elegendő. Azt is fel kell tüntetni, hogy ki felel Magyarországon a gyerekekért. Ebben az esetben, nekem, mint felügyelőnek kell nyilatkoznom, és az erkölcsi bizonyítványt kiváltanom.

 – Tudtommal ön székelyföldi születésű. Mikor döntötte el, hogy a moldvai csángókat fogja oktatni?

 – Szentegyházáról származom. Ez a település Székelyudvarhely és Csíkszereda között helyezkedik el. Szentegyházáról azt is tudni kell, hogy itt működik a Haáz Sándor által vezetett gyermekfilharmónia, ez egy évtizedek óta működő kulturális csoport, ahol a székelyföldi város gyerekei muzsikálni, énekelni és táncolni tanulhatnak. Sándor négy éven át kollégám volt, s mikor 2002-ben Bákóba kerültem, a legelső Szeret-menti népdalvetélkedő szervezésében nagy segítségemre volt. Szentegyházán címzetes állásom volt, s délelőtt tanítottam négy osztályban, délután pedig Csíkszeredán oktattam számítógépes ismereteket az alsósoknak. Azért mentem át Moldvába, hogy kiszabaduljak a számomra semmilyen sikerélményt nem jelentő oktatási keretből. Moldvában a román oktatási rendszer annyi „lyukat hagy”, hogy 2002 óta a gyerekekkel szavalóversenyeken, népdalversenyeken, rajzversenyeken lettünk díjazottak. Tanítványaim tantárgyversenyeken értek el első és második helyezést. Azon vagyok, hogy minden egyes gyereket abba az irányba tereljek, amiben tehetséges. Fontos, hogy sikerélményt nyújtsunk azoknak a gyerekeknek, akik a román nyelvű órákon passzívak. A kézimunka, a rajz, a testnevelés azok az órák, melyek nem kötött tantervűek. Ezek azok az órák, amelyeknek köszönhetően sokszor már 10 órakor magyart taníthatok a gyerekeknek.

 – Hány tanítványa van?

 – Idén 230 gyermeket tanítottam, s ezek közül 128-at hivatalosan. Ez azt jelenti, hogy ők magyar nyelvből osztályzatot is kapnak. A többi gyermek vagy nem jár rendszeresen a magyar órákra, vagy a szülők még nem mernek erre vállalkozni.

 – Lészpeden tanított, amíg börtönbe nem zárták, Kallós Zoltán néprajzi gyűjtő, akivel a közelmúltban beszélgettünk a válaszúti múzeummal kapcsolatban. Ez a falu állt ellen legtovább a románosításnak. Tehát egy kitaposott ösvényen jár.

 – Zoli bácsi valóban Lészpeden tanított. Habitusa annyira magával ragadta a helyieket, hogy sokszor az idősebbek Zoli bácsinak hívnak. Kallós Zoltán összegyűjtötte a lészpedi népdalokat, népballadákat, s nekem ezeket kell megtanítani a gyerekeknek. A kicsik már mesemondóversenyeken vettek részt ennek köszönhetően. Egyszer megkérdeztem tőlük: „hány olyan magyar népdalt tudtok, aminek soraiban Lészped neve szerepel?” Legalább hatot felsoroltak. „S hány román nyelvű dalban szerepel Lészped?” Hiába kutattunk, egyet sem találtunk. Ilyen apró kérdésekkel rá lehet világítani az identitásra anélkül, hogy bármilyen konfliktust is szítanánk.

 – Hol tud továbbtanulni magyar nyelven a lészpedi csángó diák?

 – A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége működtet Csíkszeredán egy csángó kollégiumot. Tehát teljes ellátásban biztosítják a továbbtanulási lehetőséget. A gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Líceum is biztosít csángóknak helyeket, s a Kallós Zoli bácsi által működtetett kollégium is örömmel fogadja a növendékeket. Lészpedi tanítványaim többsége a bákói iskolákat választja, de nem szakadnak el a magyar nyelvtől. Bármi problémájuk van, akkor felkeresnek minket. Nem vagyok annak a híve, hogy a csángók környezetükből kiszakítva éljenek. Jöjjenek haza, s itt tegyenek valamit népükért. Az az álmom, hogy egyszer egy csángó fiatal veszi át tőlem Lészpeden a stafétabotot.