vissza a főoldalra

 2010.07.16. 

Az egységes magyar irodalomhoz tartozunk

A Szlovákiai Magyar Írók Társasága (SZMÍT) fontos mérföldkőhöz érkezett, hiszen ebben az esztendőben ünnepli megalakulásának 20. évfordulóját. A kiemelkedő időszakokkal és hullámvölgyekkel egyaránt tarkított sorsú Társaság jubileumi összejövetelére és két évtizedes történetének megünneplésére 2010. október 18-19-én, nemzetközi konferencia keretén belül kerül sor Dunaszerdahelyen. Az elmúlt húsz évről, a szlovákiai magyar irodalom helyzetéről, ismérveiről, Hodossy Gyula urat, a társaság elnökét kérdeztem.

 – Kedves elnök úr! Isten éltesse önöket! A diószegi Talamon Alfonz-díj, a hagyományos nyári írótábor, az őszi Írófesztivál, a műsoros estekkel egybekötött díjátadó ünnepségek, a szokásos könyvbemutatók, irodalmi estek és író-olvasó találkozók mellett a kétnapos konferencián túl hogyan ünneplik a jubileumi évet?

 – Köszönöm a jókívánságokat! A kétnapos rendezvényre a tagságon kívül meghívást kapnak a Társaság egykori elnökei, titkárai, vezetőségi tagjai, hazai és külhoni írószervezetek képviselői, az SZMÍT társszervezői, támogatói, kiknek anyagi s egyéb támogatása nagyban hozzájárult az SZMÍT hatékony és eredményes működéséhez. Tervek szerint, beszámítva a Csehszlovák Írószövetség Magyar Tagozatának tevékenységét is, hatvan esztendő fotó-, levél-, jegyzőkönyv stb. anyagának kiállítása a konferencia szerves részét képezi majd azzal a céllal, hogy a tagság és a vendégek újraéljék, megismerjék és értékeljék az írásbeliség érdekeit képviselő társaság sok évtizedes munkásságát. Annak érdekében, hogy a tárlat sikeres legyen, az SZMIT vezetősége tisztelettel kért mindenkit, hogy akinek birtokában van bármilyen, az írótársadalmat érintő, hozzá köthető dokumentáció, dedikált könyv, jegyzőkönyv, meghívó, fotó, hangfelvétel, képeslap, szíveskedjék azt rendelkezésünkre bocsátani szeptember 10-ig. Tehát a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galériában láthatnak az érdeklődők egy kiállítást az elmúlt húsz, illetve hatvan évről. A már említett Csehszlovák Írószövetség Magyar Tagozata, ami a SZMÍT jogelődje, idén lenne hatvan éves. Írófesztivált is rendezünk, s a 2010-es Arany Opus Díj átadása is a húszéves jubileumhoz kötődik.

 – Az ön szervezői munkássága visszanyúlik a ’80-as évekre, mikor a fiatal írókból, költőkből álló Iródia vezetőjeként tevékenykedett. A lényeg akkor a dogmamentesség volt. Mennyiben volt veszélyes egy ilyen irodalmi társaság szervezése?

 – Akkor nem gondoltam a veszélyre. Éltem azzal a lehetőséggel, hogy összefogjam a fiatal felvidéki magyar írókat, költőket. A hatalom természetesen ezt nem vette jó néven. Most már hozzáférhetőek a titkosrendőrségi dokumentumok, s azokból kivehetők, hogy 1978-tól 1989-ig folyamatosan megfigyelés alatt tartottak. A legnagyobb vád ellenem az volt, hogy a fiatalokat szabad – nem szabados – gondolkodásra buzdítottam. Ha a szocializmus alatt mindenki arra ügyelt volna, hogy megfeleljen a rendszer elvárásainak, akkor nem tartanánk ott, ahol most. Sok száz fiatal jelentkezett az Iródiába. Belőlük nem lett mind író, de értő olvasókká, könyvszerető magyarokká, a világra nyitott emberekké váltak. Az idő azt bizonyítja, hogy megérte egy ilyen mozgalmat szerveznem. Így az Iródia a szabadság jelképévé vált. Az Iródia célja nem a külső elvárások kiszolgálása, illetve kielégítése volt, hanem kemény munka, a fiatal alkotó fejlődésének biztosítása, a maximális igényesség állandó szem előtt tartásával. A SZMÍT és az Iródia céljai között tehát nagy hasonlóságot fedezhetünk fel.

 – Hogyan tekint vissza az elmúlt 20 évre? Milyen célokat fogalmaztak meg akkor, s mi teljesült belőlük?

 – Húsz évvel ezelőtt az volt a célunk, hogy folytassuk azt a munkát, amit elkezdtünk a Csehszlovák Írószövetség Magyar Tagozatában. Rövid időn belül kiderült, hogy mindez kevés. Nem érhetjük be annyival, hogy szerzői esteket, író-olvasó találkozókat szervezünk. Tíz évvel ezelőtt már-már arra gondoltak a tagok, hogy nincs értelme a működésünknek, mert csupán „gittegyletként” dolgozunk. Ekkor azt az ötletet adtam elő: nem lenne jó, ha feladnánk az elmúlt ötven évet, hanem érdekvédelmi szervezetté alakítsuk át a Társaságot. Módosítottuk az alapszabályt, a programokat, s ezek mentén ügyködünk a mai napig.

 – Mondjunk példát az érdekvédelemre.

 – Meg kell vizsgálni, hogy Szlovákiában a magyarul alkotó szerzők hozzájutnak-e azokhoz az anyagi, jogi lehetőségekhez, melyekhez az itt alkotó szlovákok.

 –S hozzájutnak?

 –Csak részben. Az a feladatunk, hogy a hiányosságokra felhívjuk a figyelmet. Viszont nem csak szlovákiai problémák vannak. Ha a határon túl alkotó szerző az egyetemes magyar irodalmat erősíti, akkor meg kell vizsgálni azt, hogy Magyarországon megkapja-e azokat a lehetőségeket, jogokat, amit egy magyarországi pályatársa. A kortárs magyar irodalmat a közszolgálati médiában egy jogszabály szerint népszerűsíteni kell. Ha ez így van, akkor a határon túl alkotókról sem szabad megfeledkezni. Így nekünk ki kell harcolni azt, hogy a felvidéki szerzők is szerepeljenek a magyarországi médiumokban. A magyarországi irodalmi díjakat pedig hozzáférhetővé kéne tenni a határon túl alkotók számára is. Azt valljuk, hogy egy magyar irodalom létezik, s ezért nem lehet különbséget tenni, hogy valaki Kolozsvárott, Budapesten, vagy Dunaszerdahelyen alkot.

 – Érdekel, hogy a kisebbségi, ún. határon túli magyar irodalom is felosztható népiekre, urbánusokra, baloldaliakra?

 –Természetesen. Sokféle irányzat létezik, s ezeknek kiváló alkotóira lelünk nálunk, Erdélyben és a Vajdaságban is. Csak egyetemes mércét szabad használni. Aki pl. magyar nyelven alkot a népi irányzaton belül, azt a magyar népi irodalomba kell sorolni. Szüntessük meg azt a hibás rendszert, ami külön értékeli a felvidéki magyar irodalmat. Hiba azt mondani: egy adott költemény gyenge az egyetemes magyar irodalmon belül, de ha a szlovákiait nézzük, akkor az élmezőnybe tartozik. Ezen rossz beidegződés ellen nem csak Szlovákiában, hanem Magyarországon is küzdeni kell. Hiszen még mindig olvashatunk olyan irodalomtörténeti tanulmányokat, melyek vagy nem vesznek tudomást a határon túl élő szerzőkről, vagy pedig kuriózumként említik őket. Attól, hogy más államban élünk, mi még az egyetemes magyar irodalomhoz tartozunk.

 – Mizser Attila, a Palócföld szerkesztője szerint a szlovákiai magyar irodalom értékítéletei olyanok, mint a forint volt a nyolcvanas években: otthon egész jól el lehet vele boldogulni, de a határ másik oldalán már nincs értéke, és nagyon nehéz átváltani. Mi erről a véleménye?

 – Éppen erről beszélek: ne beszéljünk külön szlovákiai magyar irodalomról. Ne regionálisan mérjük a szerzőinket.

 –Szlovákiában a többi kisebbségnek is van olyan írószövetsége, mint önöknek?

 –A ruszinoknak van csak önálló szervezetük. Szlovákiában sajnos az írószervezetek nem működnek megfelelően, rábízzák magukat az államhatalom döntéseire. A legnagyobb és leghatásosabb tevékenysége így a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának van.

 – Hogyan tudják népszerűsíteni külföldön a Társaság tagjainak műveit?

 – Ezen a téren még vannak hiányosságaink. Meg kell oldanunk, hogy jó fordításokkal megismerjék alkotásainkat. A közelmúltban annak a kívánalomnak akartunk megfelelni, hogy olyan magyar nyelvű publikációs csatornákat indítsunk be, melyek segítik az egyetemes megmérettetésre érdemes szerzőinket. Így felvettük a kapcsolatot a magyarországi irodalmi lapokkal, s szerzőink ezekben is publikálnak. Tavaly pedig beindítottunk egy önálló folyóiratot, az Opust, mert szükségét láttuk annak, hogy a magyar irodalom kiváló teljesítményei mellett megszólaljanak a felvidéki szerzők is. Így megszületett a szlovákiai magyar írók folyóirata, melynek nagyon jó a visszhangja nem csak a felvidéken, hanem az egyetemes magyar irodalmon belül. A lapban nem csak felvidéki, hanem a Föld más részén élő magyar szerzők műveit is bemutatjuk.

 – Milyen anyagi forrásokból gazdálkodnak?

 – Egyrészt a szlovákiai kulturális minisztérium pályázataiból kapunk támogatásokat. Másrészt: három évvel ezelőtt elnyertük Magyarországon a nemzeti jelentőségű intézmény címet, s ez azzal jár, hogy állandó támogatást kapunk működési költségekre. Ez egy komoly stabilitást biztosít a szervezetnek. Ezen kívül vannak még más pályázati források és önkormányzatoktól, vállalkozóktól érkezett szponzori felajánlások.

 – Beszéljünk egy kicsit a múltról, a múlt értékeinek megőrzéséről. Arról, hogy honlapjukon (www.szmit.sk) egy internetes múzeumot hoztak létre irodalmi emlékhelyek címen.

 – Az Irodalmi emlékhelyek című rovatban például szinte az összes Szlovákia területén található, magyar irodalmi vonatkozású plasztika, emléktábla, síremlék képe, leírása stb. hozzáférhető. Szinte az összes, mert egy folyamatos munkáról van szó. Ezt egészíti ki a Magyar irodalmi hagyományok és emlékhelyek Szlovákiában A–Z című irodalmi helyrajz és helységnév-összeírás. A mintegy 1250 szócikkből álló munka – az összeállító Tóth László szavaival – „egy olyan elektronikus irodalmi topográfiát, illetve helységnév-azonosítót kínál, mely (...) könnyen és sokoldalúan kezelhető áttekintését adja országunk magyar íróinak, irodalmi emlékhelyeinek, vonatkozásainak, hagyományainak, de jelenének is.” Többször megkerestek minket magyar iskoláktól: eljönnének Felvidékre, mit érdemes megnézniük. Ezzel a rovattal megkönnyítjük a helyzetüket, választhatnak, melyik magyar irodalmi vonatkozású helyre kíváncsiak. Sajnos Felvidéken sem tudnak sokat a magyar kulturális örökségről. Sokan azt hiszik, hogy az irodalmi élet csak a mai Magyarország és Erdély területén virágzott. Ha ezeket a rovatokat átnézik a szlovákiai magyarok, akkor rájönnek, hogy milyen sok hajdan itt élő írókra, költőkre lehetnek büszkék, olyanokéra, akiknek örökségével most és ma is sáfárkodunk.