vissza a főoldalra

 2010.07.16. 

Kommunizmus délutáni napfényben
Bertha Bulcsu emlékezete

Nem tudom, hogy manapság a fiatal íróknak vagy újságíróknak mennyire cseng ismerősen Bertha Bulcsu (1935-1997) neve. Illúzióim nincsenek. Sejtem, hogy nem tartozik azon szerzők közé, akikre hivatkozva az ember jó benyomást kelt a szerkesztőségek és az irodalmi műhelyek többségében. Sajnos személyesen nem ismertem őt, így találkozásunk csak szellemi értelemben mehetett végbe. Kortársait hallgatva vagy olvasva mindig úgy érzem, hogy Bertha Bulcsuhoz méltatlan az a némaság, mely életművét elnyomni igyekszik. Májusban lett volna hetvenöt éves. Az Ünnepi Könyvhétre jelent meg A gyanakvó ember - Bertha Bulcsu élete című monográfia a Kairosz Kiadó gondozásában. A könyv írója, D. Nagy Imre elsőként vállalkozott arra, hogy a csendet megtörve, visszahozza egyik kedves szerzőjét az irodalmi köztudatba.

Bertha Bulcsut azért kedvelem, mert a hétköznapi életből teremtette meg saját írói univerzumát, hősei hús-vér alakok, akiknek sorsa valaha ráfényképeződött tudata érzékeny felületére. Egyik kritikusa szerint sajátos fényük van írásainak, így Berthát „fényérzékeny” embernek is nevezhetném. Számomra legfontosabb az igazsághoz való viszonya. Többnyire azokról szól vagy azok helyett kér szót, akikkel igazságtalanul bánnak, nem becsülik meg őket kellően emberi mivoltukban. Mindig a kisember, a periféria határmezsgyéjén egyensúlyozók térfeléről tekint a világra. Mélyebben ismeri alakjait, mint ők saját magukat, és a közeget is, melyben helytállnak vagy elbuknak. Szeretné, ha az általa ábrázolt sorsok katarzisának fénye mások lelkében is fényt gyújtana. Talán emiatt is írja D. Nagy Imre a monográfia elején, hogy „a gyanakvó, mindig a kisember szemszögéből láttató kritikája hiányzik mindennapjainkból”.

Bertha Bulcsu művei „egy író magányos forradalmának állomásai voltak”, ahogyan azt Gyurkovics Tibor találóan megjegyezte. Bármilyen témához vagy műfajhoz nyúlt, mindig kiforrott írásokban nyilvánult meg. Regényhősei érdekes alakok; van köztük makacs asztaliteniszező (A bajnok élete), aki hiába ér a csúcsra, mert addigra a társadalmon kívülre helyezi saját magát; megírja az első beat figurát, egy teherautó-sofőrt (A kenguru), aki állandóan a volán mögött ül, mint Jack Kerouac figurái, és hozzájuk hasonlóan soha nem érkezik meg sehova; naturalisztikus eszközökkel, de romantika nélkül ábrázolja a hatvanas évek galerivilágának brutalitását, a nemi erőszakot, a gyilkosságokat, a rablásokat és a lopásokat (Te jössz, Lupusz). Szociográfusként  megírta életművének egyik mérföldkövét (Balatoni évtizedek), melyben elsőként tárja fel a visszáságokat, a halpusztulást, a közlekedési hibákat, a munkások, parasztok, nagycsaládosok kiszorulását a magyar tengerről. Az interjúkészítést oly magas fokon űzte, hogy ebben a műfajban írott munkái (Meztelen a király, Írók műhelyében, Délutáni beszélgetések, Írók, színészek, börtönök) tankönyvek lehetnének a leendő újságírók számára.

Bertha Bulcsu leginkább novellista, ami természetesen nem csökkenti regényei, szociográfiája, publicisztikái, interjúi vagy hangjátékai irodalmi értékét. 1956 előtt kezdett írni. Elbeszélései még folyóiratokban jelentek meg csupán, de máris szakmai visszhangot keltettek, 1960-ban Tüskés Tibor már méltatta a Jelenkorban. 1962-ben a Lányok napfényben című első kötetéről kilenc kritikát írtak, 1964-ben a Harlekin és szerelmese című könyvéről már tizenötöt. Kiemelkedő írói debütálásának egyik titka talán az, hogy olyan élettapasztalatok birtokosa, ami nagyon sok költőnek, prózaírónak egész életében nem adatik meg.

A harmincas években az író szülei Tapolcán éltek, de mivel anyai nagyapjáék Nagykanizsán laktak a kórház utcájában, ezért édesanyja, Cseh Margit oda ment szülni. Édesapja, Bertha Vince tanár Nemeskeresztúrról származik. Gyermekkora vándorlásokkal telt, aszerint, hogy édesapja hol kapott munkát. Bertha 5-6 éves korában került a nagyszülei házába, ha szülőföldjéről érdeklődtek, mindig Bertha Mihályék portája jutott eszébe. Az állandó költözködés később is jellemző volt életmódjára, sok helyen lakott (Zalahalápon, Tapolcán, Szombathelyen, Balatongyörökön, Keszthelyen, Dunapentelén, Gombáspusztán, Zalaegerszegen), míg révbe nem ért a fővárosban. Gyermekkorának meghatározó krízisei az édesapa ávósok elöli bujdosása illetve a család széthullása.

„Szüleim válása után hirtelen szakadt rám a felnőttség minden terhe. Sok fát haza kellett hordanom a györöki erdőből, hogy anyám főzni tudjon, húgom és öcsém melegedni - emlékszik vissza egyik írásában Bertha Bulcsu. – Apám elemében érezte magát, ha küzdeni kellett. Amíg csak a tanári állásából függesztették fel, mindig volt ételünk, bakancsunk, téli ruhánk. De amikor az ötvenes évek árnyéka vidéken is egyre hosszabbra nyúlott, s a színpadra vágyakozó pedagógusban ellenséget sejtettek, a tanulás mellett pénzt kellett keresnem. Két hétig gimnáziumba jártam, egy hétig napszámba.”

Ettől kezdve rendszeresen kellett fizikai munkát végeznie. 1953-ban Keszthelyen érettségizett, politikai okokból nem tanulhatott tovább. A Balaton mellett, Zala megyében, Dunapentelén volt segédmunkás. 1956 őszétől Pécsett először fémnyomó munkásként, majd rövid ideig könyvtárosként dolgozott. Ezt követően 1960–63-ban az Esti Pécsi Napló kulturális rovatvezetője, 1963–67-ben a Dunántúli Napló főmunkatársa. 1967-ben Budapestre költözött. Szabadúszó író, 1971– 74-ben az Új Írás szerkesztője, majd főszerkesztő-helyettese, 1976–94-ben az Élet és Irodalom főmunkatársa, 1993-tól a Lyukasóra szerkesztőbizottsági tagja. 1976-ban rövid ideig a Magyar Írószövetség titkára. Tagja volt a Magyar Művészeti Akadémiának.

Életében összesen 26 könyve jelent meg. Utolsó novellái Kommunizmus délutáni napfényben címmel jelentek meg. Néhány művét idegen nyelven is kiadták. A Fürdőigazgató című drámáját a Miskolci Nemzeti Színház mutatta be 1977-ben. Művei alapján három film forgatókönyvét készítette el: Harlekin és szerelmese (rendező: Fehér Imre), Tűzgömbök (rendező: Fehér Imre), A kenguru (rendező: Zsombolyai János). Tizenkét tévéjátékot írt.

A gyanakvó ember című könyv D. Nagy Imre második monográfiája, az első Gyurkovics, mint olyan (Gondolat Kiadó, 1994.) címmel jelent meg és ugyancsak hiánypótló összegző mű. Bertha Bulcsuval, akárcsak Gyurkovics Tiborral és több kortársával baráti kapcsolatba került. Több író-olvasó találkozót szervezett annak érdekében, hogy életművüket minél szélesebb körben közismertté tegye. Bertha Bulcsu munkássága a szívügye; mikor az író halála után Emlékkönyvet (Magyar Írók Egyesülete, 1999.) szerkesztett, még nem volt célja az életmű teljes feltérképezése, igényes irodalomtörténeti értékelése és összegzése, hanem „csupán egy ember felidézése, egyéni élmények alapján életpályájának egyes állomásaira történő visszaemlékezés a kortársak által”. Hiteles és őszinte monográfiája a legapróbb részletekig elemzi Bertha Bulcsu műveit, különböző alkotói korszakait, megvilágítja az egyes művek megírásának személyes előzményeit, elfogultság nélkül helyezi el az életművet az irodalomtörténetben.   

A monográfia kedvet teremt ahhoz, hogy újra elolvassuk Bertha Bulcsu bármelyik művét, sok műfajú íróról lévén szó a választék bőséges, mindegy melyikkel kezdjük, néhány bekezdés után úgyis magával ragad jellegzetesen szép ábrázolókészsége: „Tudtam, hogy a hegyeknek ott kell állni a látóhatár szélén, s némelyiknek egészen a vízparton, s a Balaton vizének is ott kell lenni, ahol évek óta állandóan látom, a hegyek, dombok, berkek, nádasok zöld ölelésében. Nem örvendeztem a táj szépségének, soha nem éreztem, és nem mondtam, hogy milyen szép ez a táj. Nem beszéltünk róla az anyámmal, és nem beszéltünk a tájról a diáktársakkal sem. Mégis, azokban az években vésődött belém a Balaton-felvidék képe, s később, ha külföldön járva honvágyam támadt, ezeket a hegyeket, berkeket, nádasokat láttam álmomban, s azok az Istvánok, Jánosok, Bözsik és Márták kísértettek, akiket gyerekkoromban megismertem. Csak el kell utazni, és életrekel a táj. Álmunkban utánunk jönnek a hegyek. Kéken és feketén felragyognak.”

Mint azt az elején említettem, sajnos személyesen nem ismerhettem Bertha Bulcsut, ám a  D. Nagy Imre által szerkesztett Emlékkönyv segítségével átnyújthatok egy csokorra valót a kortársak emlékeiből.

Kiss Dénes: „...Rákosy Gergely írt nagy cikket kettőnkről, tehetséges fiatalokról, a jövő ígéreteiről. S a tiszteletreméltóan terjedelmes íráshoz egy-egy versünket adták közre. Nagy öröm volt ez. Mindketten húsz évesek voltunk. Bertha Bulcsu akkoriban cementlapokat gyártott valamilyen vállalatnál, s azt hiszem, ez betanított munka volt. Ezért külön felnéztem rá, hiszen ez volt az igazi, nem az én irodai munkám. Olyan volt ez a találkozás, mintha addig egyedül lettem volna a világon, aztán váratlanul kiderült, hogy nem így van, jó barátot találtam. Magyarán, fiatalember számára roppant izgalmas volt az egész, nagy élmény, nagy öröm, s mindez éppen a versek, az irodalom által adódott.” („Fizetek, főúr, volt egyszer egy életünk, 1995.)”

Szakonyi Károly: „Még nem ismertem személyesen Bertha Bulcsut, amikor a Jelenkorban megjelent Jégnovelláját olvastam. Lenyűgözött. Már a cím is különös hangulatot árasztott; itt, alább egy kemény, rideg történet következik, mondta cím; és valóban, a sztori mellbevágó volt. Az orvhalász kegyetlen harca a megélhetésért, a gyilkosság a korcsolyával, a kietlen táj, a dermedt Balaton, a köd, a kásás jégen a vér, a nyomorúságos kelepce. Igen, a Jégnovella. Már megint a Jégnovella! Bertha bizonyára unja már, hogy örökké ezt emlegetem. Valahányszor róla írok, ezt a novelláját ráncigálom elő. Mintha más se volna – juthatna! – eszembe. Mintha egész eddigi életművében ez a korai írása tetszene nekem a legjobban. Nem, nem; a Jégnovella csak annyiban kivétel, hogy az ifjúságunkat juttatja eszembe, és azt az örömet, amit egy remekül induló pályatárs megjelenése keltett bennem annak idején. Bertha már akkor értette, hogyan kell érzékletesen megjeleníteni egy vidéket, egy alakot; hogyan lehet bevonni az olvasót a történetbe, hogyan sikerülhet a légkörteremtés a szavak ügyes használatával, a mondatok ritmusával; mennyit kell elmondani, mennyit elhallgatni,” (Maestro Bertha, 1985.)

Ágh István: „A közös táj kötött hozzá. Gyerekkorunkban is ugyanazt a környező világot éltük át. Bertha Bulcsu a Vas megyei Nemeskeresztúron, a Marcal túlpartján, én pedig onnan húsz kilométernyire északkeletre, Veszprém megye nyugati szélén. Közöttünk volt a víz, az erdő, ahogy neki a karakói, nekem a károlyházi, a nagy zalai erdőségek fölnyúló vége... Mikor a hatvanas évek végén megismerkedtünk, ez a közös múlt és időtlen közös tájunk keltett egymás iránt földikre jellemző figyelmet, melyet inkább csak a tekintetében érezhettem. Volt közöttünk valami találkozásokkal, beszélgetésekkel nem igazolható barátság, amit nem fejezhettem ki mással, mint hogy fölnéztem rá, és írásait nagyon szerettem.” (Azonos égbolt alatt, 1997.)

Hernádi Gyula: „Bertha Bulcsu. Megáll terpeszállásban, ránk tűzi világos, vérző tekintetét, és elmondja falhoz vágó, negatív utópiáit. Hogy vége mindennek, mindig vége minden mindennek, hülyék birodalmában teszünk-veszünk, hogy szétrobbannak a százrazföldi hajók, hogy bele kell ereszkedni a homokba, hogy nincs már selymes hónalj, szerelmes ráció, csak szénné égetett kutyák ugatnak, és elborítja a falakat az ajtónállók orrfacsaró »illata«, hogy a fonnyadt, sárga zacskókban sperma helyett tegnapelőtti eszmék gyülekeznek. Kiabál, ordít, tajtékzik, csillapíthatatlan. Aztán hazamegy szépen, és megírja a legjobbak közül való tíz oldalt.”(Az Új Idő egy éve, 1990.)

Gyurkovics Tibor: „A Balaton szomorúságát és a Balaton gyöngyházfényű vibrálását Bertha költészetén kívül senki nem tudta olyan elemi érzékletességgel visszaadni, legfeljebb egy másik nagy ember, egy nagy festő, Egry József. Mert – szerintem – Bertha Bulcsu költő volt, és nem prózaíró. Ha olvassuk a balatoni cikkeit, a könyveit, ráébredünk, hogy a szakaszerű részekben is tökéletesen költő. Olyan minden munkája, mint egy itatós, amit belemártottak egy krúdys, kosztolányis, móriczos lébe. S ha bármelyiket is fölmutatod: tele van költészettel.” (A novellaköltő eltávozott, 1997.)

Borbély László