vissza a főoldalra

 2010.07.16. 

Globalizációs szemfényvesztés

Ughy István festőművész az erdélyi Székelykeresztúron született 1938-ban. A hétosztályos elemit szülővárosában végezte, majd a marosvásárhelyi képzőművészeti középiskolában folytatta tanulmányait. 1957-től 1963-ig a kolozsvári Ion Andreescu Művészeti Akadémia festészeti szakos hallgatója. Tanulmányai befejezése után Szilágysomlyón művészeti vezető munkakörben dolgozik. 1964-től négy éven keresztül tanít a szászrégeni nyolcosztályos művészeti iskolában. 1968-tól szabadúszó és közben a székelykeresztúri múzeum külső munkatársa. 1957-ben jelent meg múzeumi tevékenysége első gyümölcse Csontkarcolatok porszaruk rajzai címmel. Ezt követően hamarosan belső munkatárs lett. Kiállításrendezőként, régész és néprajzosként dolgozott tíz éven keresztül. Oroszlánrésze volt a múzeum régészeti, néprajzi, természetrajzi kiállításainak létrehozásában, a képtár megteremtésében. 1984-ben jelent meg közös könyve Benkő Elekkel a bukaresti Kriterion könyvkiadónál Székelykeresztúri kályhacsempék címen. Keresztúri munkásságát idézi még Benkő Elek korszakalkotó könyve, A középkori keresztúr-szék régészeti topográfiája. 1986-tól 1990-ig segédmunkásként dolgozott. 1990-ben települt át Magyarországra, s attól az évtől fogva 2005-ig a pápai Gróf Esterházy Károly Kastély és Tájmúzeum munkatársa. Grafikusként dolgozott, mint régészeti rajzoló, s a múzeum képzőművészeti anyagát is kezelte. Ilon Gáborral, a múzeum volt igazgatójával jelent meg közös könyve A Kárpát-medence régészete címen. Rövid ideg a múzeum megbízott osztályvezetője volt. 1964-től folyamatosan kiállít számtalan kiállítóhelyen, Erdélyben: Székelykeresztúr, Székelyudvarhely, Csíkszereda, Marosvásárhely, Kolozsvár, Kézdivásárhely. Még Erdélyben élt, mikor egy csoporttal részt vett egy kiállításon az USA-ban. Magyarországon Pápán, Győrött, Hatvanban, Szombathelyen, Ajkán, Sárváron, Veszprémben, Zalaegerszegen, a Balaton vidékén voltak kiállításai. Kiállított a Felvidéken, Losoncon, a németországi Schwezingenben, a hollandiai Campenben két alkalommal, a horvátországi Szebenikben, az ausztriai Leondingban. 2009-2010-ben Oroszországban hívták meg egy nagymértékű kiállításra. Moszkvában, Szentpétervárott, a Komi és az Udmurti Köztársaságban állították ki képeit. 2002-ben jelent meg közös könyve Kútvölgyi Mihállyal, a Regélő Torockó. Tagja a MAOE-nak, a Magyar Képzőművészeti Szövetségnek és 2004-től a figuratív (F) csoportnak. 2009-ben az F-csoporttal Kolozsváron, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön állított ki.

 – Az ön művészetének, gondolatainak, pályaképének ismertetésével az F-csoport tagjainak bemutatásának végállomásához értünk, már csak egy nagy közös, összegzés hiányzik. Mit gondol, igaz az a vád, hogy a mai művészi törekvések legtöbbje sematikus absztrakciókká silányítják a kultúrát?

 – Sajnos igaz. A történelem folyamán még nem volt arra példa, hogy egy csoport – mint ma a globalistáké – ekkora erővel változtatni akart volna egy addig jó bejáratott képzőművészeti látásmódon. Természetesen nem csak a képzőművészetet akarják lerombolni, hanem szinte mindent. A cél a zűrzavar létrehozása, az értékek silányítása. Mi történt tehát? Minek „köszönhető” ez a markáns változás? A technika nagyhatalommá válásának, annak, hogy a sebesség határát kitolták a végtelenségig, s behatoltak a világ ezernyi igazságába. A filmezés technikájának megváltozása, annak megismerése, magával húzta-vonta a művészetek technikájának módosulását is. A művészkedés pedig nem akar lemaradni a technika vívmányai mögött. Ez azzal jár, hogy „kiszöknek” a színek, fellazulnak a formák, majd alaktalanná válnak. Egy „szent fény”, a szakralitás érintett meg egykor minden művészetet, és hozott mozgásba. A fény pedig beleköltözött a tárgyakba, az ábrázolt figurákba, s belőlük sugárzott ki. Rembrandt festményein – de nem csak nála – ez jól tetten érhető. A történelmi, mitológiai, vallásos témákkal mindent el lehetett mondani. Az emberek pedig ezt igényelték is. A korabeli egyház, nagyhatalomként, pedig kihasználta az igaz művészetben rejlő lehetőségeket. Mára viszont minden megváltozott. A globalizáció nem csak a nagypolitika és a pénz világát érinti, hanem a művészetét is. Jön a végső, a világ gyarmatosítása a globalizmus nevű agybaj égisze alatt. A globalizmusnak nincs szüksége a helyi közösségek történelmére, múltjára, régészetére. Nem kellenek a nemzetek, a múltuk nyavalyáival. Ez az új globalista gőzhenger uniformizálja a világot, a maga erőszakos képére formálja. Az új diktatúra képviselői erőszakosak, lehengerlők, a pénzforrásokat kisajátítók, minden nemes érzelmet elnyomók. Csak ők számítanak. Céljuk az embereket sötétségben tartani. A tömegember pedig csupán a mának él. Számára a holnap nem létezik.

 – Hogyan tudjuk felvenni ellenük a harcot?

 – Magányosan aligha. Szükséges, hogy az igazat akarók összefogjanak, közösségeket alkossanak. Mi, figuratív-művészek azért álltunk össze, hogy erősebbek legyünk. Külön-külön talán eltapostak volna minket. Miért? Mert az ember, az emberi a központi témánk. Magát az embert, az ő lelkivilágát képtelenek vagyunk kihagyni a kompozícióinkból. Soha semmi nem kényszerített minket arra, hogy embertelen dolgot alkossunk. Én pedig képtelen vagyok arra, hogy a SEMMIT úgy fessem, mintha VALAMIT ábrázolnék.

 – Kik is az elődjei az F-csoportnak?

 –Művészetben egyenes ági leszármazottjai vagyunk Raffaellónak, Paolo Veronesenek, Lucas Cranachnak és Hieronymus Boschnak. Úgy látunk, mint ők. Azt is látjuk, amit ők láttak. Mi még bizarrabb képeket festhetnénk Boschnál, hiszen mára tényleg megbolondult a világ.

 – Bővebben mi jellemzi művészeti törekvését?

 – A mondanivalót – ami nálam a képsík „színpadán” lejátszódó előadás, történet, mese – szeretném összhangba hozni a felület vászonanyagával, s a festékkel. Fontos, hogy a köztük lévő szimbiózis teljes legyen és hihető. Egyforma erővel szerepeljen minden résztvevő a képsíkon. Amit az életben demokráciának nevezünk, az ebben az esetben úgy valósul meg, hogy minden alkotásbeli tényezőnek legyen „egy-egy szava”, beleszólása a mű elkészítésének folyamatába. Csak így jöhet létre a tökéletes harmónia a vásznon. Minden kor rendelkezik olyan sajátos tulajdonsággal, atmoszférával, amit a mű rabul ejt és visszasugároz. A képeimnek tehát ezt a mai szokatlan, furcsa világot kell visszaadniuk. Remélem, nem veszik nagyképűségnek, de éppen ezért lényeges a tehetség, a képesség. Egy tehetségtelen ember nem tudja mindezt a vásznon visszaadni. A tehetséges művész felelőssége, hogy a mese, a narráció a képen tökéletesen felismerhető legyen. Képeim viszont nem csak mesélnek, hanem egy transzcendens – érzékek feletti – tartományba is elkalauzolják a nézőt. Ennek a tartománynak összhangban kell állnia a témával, a történettel. Az is lényeges, hogy eszközeiben – a vászonnal, a síkkal, a színekkel, a formákkal, vonalakkal, tónussal – is megfeleljen a kép a követelményeknek. Ekkor szinte megmozdul a képsíkon a jelenet, s a nézővel közölni kezdi az üzenetét. Nem jó a festmény, ha a néző szeme ürességet lát a képen. Egy-egy gazdag forma, vonalvezetés az, ami szinte továbbviszi a néző szemsugarát a kép egyik részéből a másikra. Természetesen a képen eszközeiben megjeleníthetők a mai kor kísérletei is. A vívmányok is beépíthetők. De! A kép közölje a mindenkori transzcendencia súlyos mondanivalóját. Azt pedig beláthatjuk, hogy a világunkból jól ismert figurák nélkül mindezt létrehozni lehetetlen.

 – Mikor is jó egy festmény?

 – Akkor, ha képes arra, hogy megszólítsa a nézőt. Egy párbeszédnek kell beindulnia. Rákérdez a néző: „miért is vagy ilyen csodálatos?” Ha van elég pénze valakinek, akkor hazaviszi, megvásárolja a festményt, gyönyörködik benne. Ha valaki megengedheti magának azt, hogy vegyen egy Rembrandt-képet, akkor nem csak anyagi értelemben lesz a világ egyik leggazdagabb embere. Rembrandt akkor megtiszteli az illetőt azzal, hogy egy anyagiakban ki nem fejezhető értéket oszt meg véle. Viszont egy kriksz-krakszos, festékkel telespriccelt képnek csak pénzbeli értéke lehet. Érzelmileg soha nem tudunk egy ilyen „művel” kapcsolatot teremteni. Őrizhetjük a széfben, mint egy rúd aranyat, hiszen csupán egy tárgyról van szó.

 – Miért lett a művészet a semmitmondás zsonglőrködése?

 – Egy nagy szemfényvesztésről van szó. A globalizáció, ami minden eddigi diktatúrák közül a legerősebb és leghatásosabb, már nem ábrázoltathatja magát a valódi művészet eszközeivel, hiszen olyan rút, hogy azt már nem lehet lefesteni. Olyan vérgőzös, hogy már a múzeumokban sem állja meg a helyét. Ezért rejtőzik rébuszok mögé. Ezért nevel ki magának egy „művész-réteget”, melyet jól meg is fizet. A globalizáció különféle semmitmondó izmusokat talál ki, melyek eltakarják igazi sátáni arcát. S közben a semmittevést úgy tálalja, hogy az valódi tevékenységnek hasson. Szörnyű, hogy a festők többsége ebben az önző, kegyetlen világban semmiről sem vesz tudomást, nem lát, nem beszél, nem hall, csak nonfiguratív módon kriksz-krakszol a vásznon.

 – Soha nem kacérkodott a non figuratívitással?

 – Ez a mai kor a lehető legerőszakosabb az emberiség történelmében. Ha nem simulunk be a rendszerbe, akkor falhoz állítanak, kirekesztenek. A művészetben is parancsot adnak. Aki nem posztmodern, nem a fluxust, a nonfiguratívat alkotja, azt ellehetetlenítik, vagy nem vesznek róla tudomást. Inkább fessék az emberek a nagy semmit, minthogy olyan mondanivalója legyen a képnek, mely esetleg gondolkodtat, ne adj Isten kritikussá tesz. Ma az a cél, hogy ne közöljön semmit egy alkotás. Nem lettem nonfiguratív művész, mert nem vitt rá a lelkiismeretem, hogy szép világunkat szétroncsoljam. Soha nem vetődött fel bennem, hogy másképp fessek, mint ahogyan látok. Először szinte „ereimben” készül el a mű, amit sokszor egy társadalmi, szociálpszichológiai defektus ösztönöz. Ekkor már szinte filmszerűen, kockáról-kockára látom szemem előtt a jeleneteket, kész vannak a formák, a színek, s akkor a vászonra hirtelen „ráborul” minden. S ekkor kezdődik az ábrázolás művészete, mert a síkon kell megjeleníteni a teret, a mélységet, a mozgást. A jó festő szobrászkodik a vásznon is. Minden ábrázolt témába saját magát festi. Tehát ha egy alaktalan katyvasz lennék, akkor biztos nonfiguratív festő lenne belőlem. Sajnálom azokat a kollégákat, akik küszködnek a nagy semmivel, s mint huszadrangú sziszifuszok, tolják fel a galacsint a dombra, ám az a másik oldalon legurul, s mindent kezdhetnek elölről. Múzeumi ember vagyok. A régészet a szerelmem. Több ásatáson vettem részt. Tudom jól, milyen határtalan örömet jelent, mikor egy homogén forma kibontakozik a föld mélyéről. Ha meglátunk akár egy csempetöredéket, rajta egy alak részletével, annak néha felbecsülhetetlen értéke van. Több ezer évről képes regélni egy csontkarc, egy csontsíp. Hogy jövök én ahhoz, hogy az emberiség csodálatos kézjegyeit meggyalázzam, leminősítsem azzal, hogy témámat roncsolva ábrázoljam? Milyen nagy szerencséje az emberiségnek, s a tudós társadalomnak, hogy sem a sumérok, sem a szkíták, egyiptomiak, avarok nm voltak nonfiguratívak. Ellenkező esetben alig tudnánk valamit az emberiség hajdani történelméről.

 – Ha már a történelemnél tartunk…Ma történelmi tablók festése sem divatos.

 – A közelmúltban emlékeztünk meg a trianoni békediktátum 90. évfordulójára. Megfájdul minden magyar ember szíve, ha ezt a szót hallja, leírja: Trianon. Nem kerülhetem meg, hogy a nonfigurativitást ne hozzam kapcsolatba Trianonnal. Az országcsonkítástól kezdve, nekünk, magyaroknak sok mindent megtiltottak, részeinket szétosztották mások között. Az elmúlt 90 évben alig készültek történelmi tablók. Nem csoda, hiszen igaz történelmünk kutatása is tiltott, nem csak a határokon túl, hanem ebben a csonka-béna hazában is. Szüleim úgy indítottak el a művészi pályán, hogy a magyar történelmi események festője legyek. Születésem idején, 1938-ban még lángolt a magyarságban a hazaszeretet. Az pedig természetes, hogy egy nemzet iránti szeretetet csak figuratív módon lehet megjeleníteni a művészetben. Az új világrend igénye pedig az alaktalanság, az, hogy ne legyen identitástudatunk, s lépjünk ki önmagunkból. Robot legyen csupán az ember, melybe a globalizmus urai programoznak. A néprajz, a régészet, a múzeumok felé is történelmünk mélységes szeretete hajtott.

 – Térjünk vissza az emberi tényező és a festészet kapcsolatára.

 –Tegyük fel a kérdést: mi lesz 500-1000 év múlva? Változik-e az ember antropológiailag? Változik-e az ember lelke? Nem! Szűk száz évbe bele lehet zsúfolni a modern művészeti törekvéseket, a kísérletezéseket. Vajon 1000 év múlva kik lesznek a modernek, s mit neveznek majd kortársnak? Mi az, ami változott az emberiség történelmében? A technikai világa fejlődött, de az ember nem. Az emberi viszonyok is a helyükön maradtak. Az ember lelki világa viszont roncsolódott, a psziché betegedett. Ezt a beteg lelkületet festhetjük meg, mi mai figuratívok, s ez az, amit még Raffaellónál nem láttak, de ugyanolyan komoly eszközökkel, mint a már említett mesterek tették. Vagyis az emberi tényezővel, az embert körülvevő dologi világ relikviáival, ha nem ezt tesszük, akkor a képnek nincs hatása. Ma a technikának engedett a művészet, s az egy szellemi tébolydába vezette. Ha eljön a gyógyulás, s a művészet úrrá lesz a technikán, akkor vissza kell fordulni a gyökerekhez. Akár az Altamira-barlang freskóihoz, mert azok igazán kifejeznek valamit. Harmincezer év telt el azok készítése óta, s lám-lám mégis mennyire „modernek.” Hajmeresztő hűséggel adták vissza az állat minden rezdülését. Ne fosszuk meg tehát a jövőt a figuralitástól.

 –Hogyan változott meg a festő és a befogadó kapcsolata?

 –Nemrég vetítette a televízió a Monet-ről szóló filmet. Utána elgondolkodtam: mi történik velünk, képzőművészekkel? Vajon miért nem lehet közkedvelt egy festő? Miért nincsenek ebben a korban festőfejedelmek, Zichy Mihályok? Nem igaz, hogy Picasso festőfejedelem volt, mert az emberek többsége érzelmileg nem kötődik világához. Inkább azon csodálkoznak egy-egy Picasso-kép előtt, hogy mi került ezen a képen 106 millió dollárba. Ma a pénz cserél gazdát, s nem a kép. Ma a kép csak ürügy, egy fiktív kacat, a lényeg a mögöttes, a pénz. Ha egy szerény mázolmány ilyen sokat ér, akkor mennyibe kerülhet egy Rubens-festmény? –teszik fel jogosan a kérdést. Hol a realitás? Mintha meghibbant volna az emberiség.

 – Az ön képeit meg szokták vásárolni?

 – Ritkán, mert nincs médiabeli értékük. Ha majd meghalok, akkor tán értékes lehet egy-egy képem, de csak akkor, ha nem követek el olyan ma a műítészek szerint megbocsáthatatlan dolgot, hogy történelmi tablókat festek, a magyar história alakjait ábrázolom, s egyházi, vallási, mitológiai témák szerepelnek a vásznaimon. A modern kórnak ezek tiltott gyümölcsei. A modern kór a kisszerűséget jeleníti meg a képzőművészetben. Emlékszünk az MSZP hajdani elnökének kijelentésére: „merjünk kicsik lenni!” A kisszerűség viszi a prímet, merjük festeni a semmit, a rondát, a visszataszítót. Ma nem kellünk, mint érző, emberi lények. A festőnek, a művésznek „hallgass” a neve. Ha gépként engedelmeskedünk, csak akkor engednek médiához. Minden devalválódott, csak a pénznek van értéke. Mindennek más előjelet adnak, amivel rendelkeztek valaha. Ma az erkölcstelen az erkölcsös, s aki hazug, azt istenítik. A festőnek pedig csak egy részletet lehet festenie. Részt az egész helyett. A részletnek magának pedig alig lehet mondanivalója. Ráadásul ma a technika az, amit dicsérnek a műítészek, de a mondanivalóról hallgatnak. Igazi materializmus ez, mikor csak az anyagnak van prioritása. Így jön létre az „orcátlan” művészet, amivel kufárkodni lehet, meg lehet tölteni a világ múzeumait, s az érték senkit sem érdekel. Kortársaink képén – tisztelet a kivételnek – hányavetiség, fércelt nemtörődömség látható. Ezzel a nézőt is félrevezetik. Ma az az újszerű, ami csak vázlata valaminek. A próbálkozás lett a kész termék. Ez a munkálkodási mód lett az éltetője sok ezer sarlatánnak. Az igazi értékeket pedig elzárják a múzeumokba, s mondják, ami régen volt, az nem folytatható. Mintha a régi korok festményeit nem emberek alkották volna.

 – Azt veszem ki az eddigiekből, hogy nem egy megalkuvó ember.

 – A Jóistennek és felmenőimnek tartozom köszönettel, hálával, hogy életem folyamán sosem kellett földi nagyságok, és törpe helytartók előtt toporognom. Jó korán eldöntetett, hogy szabad ember leszek. Majdnem mindig azt tettem, amit bensőm diktált. Bennem határtalan a kíváncsiság és a szabadságvágy. Amit művészi téren csinálok, sosem kell magyaráznom. Ami az emberi tényezőt illeti, szerintem évezredek óta nem változott semmi, és nyugodt szívvel mondom, hogy nem is fog változni. Tulajdonképpen arról van szó, hogy a múlt iránti mélységes tisztelet, csodálat megmentett attól, hogy koldusa legyek a mának. Igazi múzeumi ember vagyok, semmiféle furcsa kimenetelű harcban nem tudom elképzelni magam.

 – Az, hogy múzeumi ember, azt jelenti, hogy a múlt érdekli jobban?

 – Igen, mert a múlt megismerése nélkül nem tudunk hitelesen alkotni a jelenben, s építeni a jövőt.

 – Mint festőről, alig írnak önről, akkor, mint muzeológust tartják számon?

 – A muzeológusok nem ismernek el, mert egy, a festészetből felkapaszkodott embert látnak bennem. A művészeti életben pedig a már elmondottak miatt hallgatnak rólam. A múzeumi munkákat el kellett viszont fogadnom, hiszen a festészetből nem tudtam volna megélni. Édesapám, aki tisztviselő volt Székelykeresztúron, nagyon szerette a történelmet, s ezért sokszor elvitt magával a múzeumokba. Én pedig, akinek rajzbéli ügyességét korán felismerték, gyerekként készítettem a székelykeresztúri múzeum számára kisebb rajzokat. A régészet is kicsiny korom óta érdekelt. Azt játszottam, hogy elások egy kis ládát a föld mélyébe, majd megtalálom. Talán bizarrnak tűnik a következő: előfordult, hogy egy halott gémet ástam el a kertben, s egy kis idő múlva kiástam, s a csontjait kifőztem, s elkezdtem elemezni. Egy idő után egyre több történelmi könyvet olvastam a sumérokról, s az ősmagyarokról.

 – Elvégezte Kolozsvárott az akadémiát, majd egy kis kerülővel visszatért a múzeumhoz.

 – Először művészeti vezető voltam a szilágysomlyói kultúrháznál. Ez után négy éven keresztül a szászrégeni elemi művészeti iskola rajztanára lettem. Be kell vallanom, a tanári pályát nem éreztem magaménak. Így 1968-tól szabadúszó lettem, s közben a múzeum külső munkatársaként dolgoztam.

 – Mit is jelent a szabadúszás?

 – Munkavédelmi pannókat festettem, mint képzőművész társaim többsége. Az volt a hatalom célja, hogy ne éljünk meg a képzőművészetből, ne vegyenek tőlünk képeket, így olyanokat kellett festenünk különböző bádogtáblákra: „vigyázz, a tetőn dolgoznak!” Ez egy borzalmas dolog volt.

 – Első múzeumi gyümölcse a Csontkarcolatok porszaruk rajzai volt.

 – Majd a múzeum kollegája lett Benkő Elek, s vele megalkottuk a Székelykeresztúri kályhacsempék c. könyvet. Érdekesség, hogy az erdélyi régészek, muzeológusok többségét Magyarországra sem engedték ki, nehogy beszámoljanak egy-egy kutatási eredményükről. Akkoriban csak dák és római kori ásatásokat lehetett végezni. Így mi ún. mentőásatások álcájával kutathattuk a magyarság múltját.

 – Miért is fontos a kályhacsempékről beszélni?

 –Mert a korabeli házak a kályha, a tűzhely köré épültek. Ez volt a központ. S ha a központot ismerjük, akkor következtethetünk az egészre.

 – Ön volt az egyik létrehozója a múzeum képtárának.

 – Egy kortárs képtárat hoztunk létre. Meglepett, hogy még a bukaresti román művészek is sok képet adományoztak a múzeumnak. Jelenleg kb. 3-4 képem látható Székelykeresztúron.

 –1986-ban miért szakított a székelykeresztúri múzeummal?

 – Beadtam a visszahonosítási kérelmemet. Arra hivatkoztam, hogy apai nagyszüleim Magyarországról származnak. Ez így is van, az Ughyak a Bakony településein élnek, s ezért is választottam Pápát lakhelyemül.

 – Ahol a helyi múzeumban dolgozott több éven keresztül.

 – 1990-ben a múzeum akkori igazgatója, Ilon Gábor azt mondta: „nagyon vártalak téged.” Főleg régészeti rajzolóként tevékenykedtem és a képzőművészeti anyag gondozójaként.

 – 1964-től állították ki festményeit. Önt főleg a társadalmi problémák foglalkoztatták. Gondolom ezért több képét visszautasították már akkor is.

 – Egyszer Dózsát úgy ábrázoltam, mint az Árpád-házi királyokat szokás. Tehát nem az akkori kommunista-módon. Tudjuk, Dózsa Györgyben a kommunizmus előfutárát látták. A zsűrinek nem tetszett az én festményem, mert túlzottan misztikusnak találta. Máskor pedig, amikor a diktátor „aranykorszaka” volt, egy petróleumlámpát és egy gyertyát festettem. Ez egyértelműen a sötét korra utal. Sötét is volt szó szerint, hiszen megbüntették azt, aki nagyobb erősségű égőt használt a megengedettnél. Természetesen ezt a festményt sem lehetett kiállítanom.

– Beszéljünk most két festményéről. A Kaotikáról és az Adjátok viszsza a falumat! címűről.

 – A 2007-ben készült Kaotikában erős társadalomkritika fogalmazódik meg. A kép közepén ott az aranyborjú, melyet egy fekete ruhás figura imád. Bal szélen egy vörös ruhás, jobb oldalon egy kék ruhás alak szónokol a népnek. Tehát a szocialisták és a liberálisok butítják, kábítják a népet. Fent, az égi szférában pedig, piros, fehér, zöld színben a magyarság viaskodik a két torz alakból áradó ördögökkel. A másik kép egy nagyon szomorú eseménynek állít emléket. Bözödújfalu az erdélyi falurombolás jelképévé vált település, melynek templomtornya még ma is áll. Málladozó falával, üresen tátongó ablakkereteivel csendben hirdeti: itt valaha emberek éltek és haltak. A diktatúra bukása túl későn jött 1989 decemberében: addigra már a víz volt az úr a völgyben. A tragédiát feloldottam a szépre való emlékezés momentumaival. Életkép kerekedett ki belőle, de az ördög ott van a sarokban és figyel.

 – Ha ennyire szókimondóak a képei, akkor nem csodálom, hogy nem vesznek önről tudomást.

 – Egyetlenegy diktatúra sem fogadja el a bírálatot. A mai, globalista sem. Ettől függetlenül nem fogom meghajtani a fejem előttük csak azért, hogy beszéljenek rólam.