|
 2010.07.20.
Meghalt kedves barátunk, Balogh Marci
(Július 29-én vehetünk tőle végső búcsút)
Mély fájdalommal
tudatjuk lapunk olvasóival, hogy Balogh Márton népdalénekes,
kunkapitány hosszan tartó, súlyos betegség után 2010. július
18-án délután, 64 éves korában visszaadta lelkét Teremtőjének.
Balogh Mártont Túrkeve Város Önkormányzata saját halottjának
tekinti. Temetése református szertartás szerint lesz július
29-én, 14.45-kor az Óbudai Temetőben.
Balogh Mártonra nagy hatással volt Homoki Nagy István Gyöngyvirágtól
lombhullásig c. filmje, s ezért erdész szeretett volna lenni.
Tudjuk, pályája másképp alakult, ami megmaradt, az a természet
szeretete. Nem csak az erdőt, de az Alföldet is nagyon szerette,
csodás természeti kincseivel. A túrkevi – Balogh Marci
sokszor kijavított bennünket, ha túrkeveit mondtunk. „Nem
kevei, kevi (!), drága, fiatal barátom!”- hallom fülemben a
hangját – szülői háztól az éneket kapta útravalóul.
Anyai nagymamája és édesanyja nagyon szépen énekelt. Abban az
időben még éltek a régi népszokások disznótorok, tengeritörések,
fosztások alkalmával is. Régebben a vacsorákhoz cigányzenészeket
is hívtak. Az otthon hallott dalok beléje ivódtak, ő is nagyon
szívesen csatlakozott az éneklőkhöz. Sportolt, szeretett
focizni, de a tánc győzött. Nagyon jó helyi mesterei voltak,
egyik nagynénje és a férje táncosok voltak, fiatalon ő is
ropta velük. Az általános iskola elvégzése után elköltözött
a szülői háztól, de nem szakadt el soha a településtől. Egy
ideig a Kevi Kör vezetője volt, s 2002-ben az a nagy
megtiszteltetés érte, hogy szűkebb pátriája megválasztotta
nagykunkapitánnyá. „Az a dolgom, hogy az országban, s Európában
a Kunság kultúráját terjesszem.”- nyilatkozta 2008-ban
lapunknak.
A
nyolcadik osztály elvégzése után Szolnokon volt ipari tanuló.
A városban pillanatokon belül felvételt nyert a Tisza Táncegyüttesbe,
s ott táncolt három és fél évig. A táncegyüttesben vált
„szerelmévé” a tánc és a népdal. Akkor elhatározta:
hivatásos, profi táncos lesz belőle. 1963-ban, az első,
szolnoki Alföldi Néptáncfesztiválon odament Rábai Miklós
mesterhez, az Állami Népi Együttes tánckarának vezetőjéhez
azzal, hogy felvételizni szeretne az együttesbe. 1964- ben sikerült
a felvételi, de nem tudtak státuszt adni neki, ezért Rábai
mester tanácsára átjelentkezett a Honvéd Művészegyüttesbe.
A mester megígérte: szól, ha üresedés lesz az Államinál. Így
1964. október 2-ától kezdve két éven keresztül a Honvédban
táncolt, majd Rábai mester, ígéretéhez híven áthívta az általa
vezetett együttesbe. Martin János operaénekes, aki anno kollégája
volt az Államinál, mesélte, hogy Marci többször tanácsot kért
az énekesektől hangtechnikai kérdésekben. Martin János megkérdezte
tőle: „ügyesen táncolsz, jól mondod a prózát, minek
akarsz még énekelni is?” De Marci soha semmilyen külső
hatásra nem volt hajlandó letérni az általa helyesnek, igaznak
vélt útról. Büszke, de nem gőgös, konok, aki nem alkuszik.
Ez jellemezte őt. Hatalmas igazságérzettel áldotta meg őt az
Isten. Nagy művész volt a szó eredeti, nemes értelmében,
minden művészi allűröktől mentes; a hisztéria, nagyképűség,
az öncélú magamutogatás, a kivagyiság távol állt tőle.
Hangjával a puszták ősi erejét varázsolta elénk, s mindez
alapvetően nem tűr semmilyen emberi kisszerűséget.
Tizenöt
év után váltania kellett, távozott az Állami Népi Együttestől,
és a vendéglátóiparhoz került; gulyás- partikon táncolt.
Egyszer nagy sikerrel beugrott a lebetegedett énekesnő helyébe.
Azóta énekesként is foglalkoztatták. A Magyar Rádió és
Televízió második Röpülj Páva Népdalversenyének nagydíját
kapta 1981-ben. Ezt követően a Honvéd Művészegyüttes szólistája
lett. Később magyar rockoperákban is énekelt. 1983-ban az István,
a királyban még táncosként vett részt. 1990-ben felhívta Szörényi
Levente, s arra kérte, hogy az István, a király szegedi és népstadionbeli
előadásában a regőst énekelje el. Ezt követte két év múlva
az Atilla rockoperában a táltos szerepe, amit direkte az ő
hangjára írt a szerző. Még az előző évadban meghívást
kapott az Operettszínházban játszott rockopera, a Kolombusz
indián főnökére. Ötvenöt előadás ment belőle, s abból ötvenhárom
teltházas volt. „Csodás élményben volt részem, mikor
1996-ban elénekelhettem Illés Lajos Magyar ének c. művének
egyik szólamát.”- nyilatkozta lapunknak Marci. 1999-től
2002-ig legalább 100 alkalommal nagy sikerrel adta elő a Bocskai
Szabadegyetem Irodalmi Színpada Trianon-műsorát. Balogh Marci
is részt vett ebben az előadásban. Ezután „többször
kaptam a fejemre, hogy miért magyarkodom, s azért is, mert az általam
nagyon tisztelt Csurka István mellett állok. Azt mondom erre: a
rendezvényeken senkit sem gyalázok – megjegyzem, a párt szónokai
sem teszik ezt –, hanem művészetemmel járulok hozzá az adott
műsor sikeréhez. Nem akarok panaszkodni, mert a párt nagygyűlésein
kiváló emberekkel, politikusokkal és művészekkel ismerkedtem
meg.” Köszönjük Marci hűségedet, bátor kiállásodat!
Mi, a Bocskai Színpad előadásainak közreműködői, szervezői
sokat tanultunk tőle. Utazásaink során többször mesélt a
magyar népdalok, népballadák csodálatos, misztikus világáról.
Még
az idén megkérdeztem tőle, mikor arra tereltük a beszélgetés
menetét, hogy nehezen lehet megélni a magyar népi kultúra
megmentéséből: „Nem gondoltál arra, hogy jobban jártál
volna, ha régebben más pályát választasz?” Azt felelte:
„Erre sosem gondolok, mert én protekciók nélkül,
szorgalommal jártam végig pályámat. Sikereim voltak, s a Honvéd
és az Állami Népi Együttesnek köszönhetően sok szép külföldi
helyre jutottam el. Egész életemben azt csináltam, amit
szerettem. Ez kárpótol mindenért!”
Balogh
Márton tagja volt a Magyar Hagyományőr Világszövetségnek,
2005-ben pedig a Horthy Miklós által alapított Történelmi Vitézi
Rend Nemzetvédelmi Tagozatába nyert felvételt. Mi, itt a
szerkesztőségben tudtunk betegségéről, de egyszerűen elképzelhetetlennek
tartottuk azt – Isten bocsássa meg nékünk – , hogy a vidám,
jó kedélyű, a magyar nép értékeit védő Balogh Marci földi
pályafutása véget érhet. Amíg élt, énekelt. Vavrinecz András
népzenész barátaival együtt egy hanghordozót szeretett volna
vele készíteni. Dolgozott még betegen is. Állíthatjuk, hogy
ez tartotta benne a lelket. Madarász Kati, a szintén túrkevi születésű
énekesnő mesélte, hogy idén májusban a városban rendezett ünnepségen
mindketten felléptek. „Marcit felkísérték a színpadra,
leült egy székre. Egy sovány, beteg ember ült előttünk, de a
hangja erősen, szépen és tisztán szólt.” Nagy kegye az
Úrnak, hogy a dalt haláláig meghagyta neki. Eredetileg úgy
volt, hogy a június 4-ei rendezvényünkön énekel. Sokat
egyeztettem vele telefonon, s közölte, hogy ragaszkodik az ősi,
eredeti székely himnusz elénekléséhez. Megkérdeztem tőle:
„s a betegség nem tett kárt a hangodban?” „A hangomnak
semmi baja, csak a lábam fáj gyakran.” A rendezvény előtt
néhány nappal felhívott, s fájdalmaira hivatkozva lemondta a
fellépését. „Majd augusztus 20-ára jobban leszek, remélem”
– mondta. Valóban nem szenved már, az Úr kiszabadította lelkét
a beteg test börtönéből, de a következő Szent István-ünnepünkön
hiányozni fog nekünk, hiszen nem fog rázendíteni énekére:
„Ó Szent István, dicsértessél!” Bizonyára a Jóisten
nagyon szeretheti a magyar népdalt, hogy Marcit maga elé kérette.
Szerettük őt, s fájdalmas a hiánya. Felejthetetlen halottunk
emlékét szívünkben őrizzük. Az örök világosság fényeskedjék
neki…
M.A.
|
