vissza a főoldalra

 2010.06.04. 

A művészetet megöli a pártos ideológia

Diénes Attila szobrászművész 1942-ben született Marosvásárhelyen. 1968-ban végzett a kolozsvári Ion Andreescu Képző-és Iparművészeti Egyetem szobrász szakán. 1970-től tagja a Romániai Képző-és Iparművészek Szövetségének. 1980-tól tagja a Marosvásárhelyi Műhelynek, a MAMÜ-nek. 1988-tól él Magyarországon. 1989-től tagja a Magyar Alkotó Művészek Országos Egyesületének, 1990-től a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének. 1990-től 2004-ig tagja a Veszprémi Művészeti Céhnek, és 1990-től a Magyar Szobrász Társaságnak. Több mint 50 egyéni kiállítása volt: Marosvásárhely, Bukarest, Budapest, Veszprém, Szentendre, Kamen, Nürnberg, Washington, New York és a világ sok más városában. Számtalan csoportos kiállításon vett részt: Magyarország, Románia, Lengyelország, Hollandia, Franciaország, Németország, Olaszország és az Egyesült Államok városaiban. 1995-ben megkapta a Pollock Krasner Foundation ösztöndíját. 2004-ben lett tagja az F-csoportnak. Díjai: A II. Világháborúban elesettek emlékműpályázatán, kiemelt díj (1989), Ajka, Veszprém Megyei tárlat, nívódíj (1989), Budapest, „Repülés Szárnyalás”, Nemzetközi Kortárs Képzőművészeti kiállítás, kiemelt díj (1992), Veszprém Tavaszi Tárlat, nívódíj (1993), Veszprém, Helyőrségi Klub, Veszprém a Művészetben I. díj (1993), Veszprém, a Bakony fővárosa, II. díj (1994), Veszprém, Tavaszi Tárlat, nívódíj (1995), Nagyatád, 5. Országos Faszobrászati Kiállítás, Művelődési és Közoktatási Minisztérium díja (1996), Balatonalmádi, Balaton Tárlat ‘97, Balatonkenesei Díj (1997), Jubileumi Kortárs és Iparművészeti Kiállítás nívódíja (1998), 1848-1998 Jubileumi kiállítás díja, Veszprém (1998). Munkái megtalálhatók múzeumok és közgyűjtemények tulajdonában. Köztéri munkái: 1975: Árkos (Erdély), Totem, kő, 1992: Magyarpolány, A Háborúban elesettek emlékműve, 1999: Szentkirályszabadja, Szent István-emlékmű, 2000: Balatonszárszó, Szárszó 43 emlékmű, 2000: Ópusztaszer, Megyék Történelmi Szoborparkja, I. András, 2000: Vágkirályfa (Felvidék), Szent István, bronz mellszobor, 2001: Kalotaszentkirály (Erdély), Szent István-emlékmű, 2004: Királyfiakarcsa (Felvidék): Szent István-emlékmű, 2007: Porrogszentkirály, Szent István-emlékmű, 2008: Székelyszentkirály (Erdély), Szent István-emlékmű, 2008: Szentkirályszabadja, Turul madár, 2005-2009: Marosvásárhely (Erdély), Bolyai János-emlékmű, 2009: Ajka város emlékműve, 2009: Zabola (Erdély) Jákob lajtorjája, térplasztika, 2010: Sepsiszentkirály, Szent István-emlékmű.

 – Úgy veszem észre, hogy az ön munkái döntik meg igazán azt a vádat, hogy ami figurális, az nem lehet kortárs, vagy modern.

 – Amit ki akar fejezni egy képzőművész, azt el tudja mondani figurális és nonfiguratív módon is. Kétségtelen, hogy jóval közvetlenebb a figurális módszer. A jelenlegi figuratív módszer természetesen más eszközöket, megjelenítési metódust követ, mint a régebbi, a nonfiguralitás korszakát megelőző. A szürrealista hangulat is beáramlik a mai figurális művészetbe. Ezen kívül sok a „kevert” alkotás, amiben a figurálist keverik a nonfigurálissal. Az kétségtelen, hogy jelenleg visszatér a figuratív művészet. 2009-ben részt vettem egy erdélyi művésztelepen, Zabolán, ahol tájmisztika néven átértékelt formában tértek vissza a résztvevők a figuralitáshoz.

 – Mi az oka annak, hogy visszatért a figuratív művészet?

 – A fő ok, hogy lejárt az ún. polgárpukkasztás ideje. Az emberek már nem vevők ezekre a „művekre”. Sok korábbi irányzat idejétmúlt, értelmetlenné vált. Az is oka lehet a visszatérésnek, hogy többen lejáratták az absztrakt és a nonfiguratív művészetet különböző semmitmondó művekkel. Azt azért újra ki szeretném hangsúlyozni, hogy esetünkben nem arról van szó, hogy a mostani figuratív művészek pont úgy alkotnak, mint a régebben, a 20. század első felében.

 – Filep Sándor festőművész mesélte, hogy a főiskolán azt kérik a növendékektől, hogy készíts rosszat, készíts csúnyát. Ezért vetődik fel bennem a kérdés: a fluxus, a nonfiguratív „mesterei” tudnának egyáltalán figurális műveket készíteni?

 – A fiatal művészek egy része nem tanulja meg így, magát a mesterséget. Amikor jómagam Kolozsvárott tanultam, kimondottan a mesterség elsajátítása volt a cél. Egy diák addig nem is állíthatta ki műveit, nem vehetett részt országos tárlaton, csak ha megtanulta a mesterséget, megszerezte az alaptudást. Ez hiányzik a mostani oktatásban.

 – Attól, hogy egy mű neoavantgard, vagy szürrealista, még lehet figurális?

 – Természetesen. Ez nem zárja ki egymást. Elvontabb formáim is figurálisak. Én nem vagyok híve annak, hogy a művészetet két pólus közé szorítsuk, ahogy annak sem, hogy egy művész alkotását feltétlenül valamelyik izmusba soroljuk, vagy valamilyen divatos irányzathoz kössük. Ez nálam nem így működik. A művészet a társadalom lelkiismerete. Érzékenyen reagál minden változásra, mindenre, ami az ember szubjektív világát érinti. A művészet az emberhez kötött igazságok egyszeri kimondója. Franz Kafka szerint az igazság elveszti igazát, ha pártossá teszik és ezáltal másokra kényszerítik, vagyis minden igazat csak egyszer lehet igazként kimondani. A művészi igazság a különlegesség kategóriájába tartozik, ahol még a rabló-gyilkosnak is lehet igaza. De álljunk le a filozofálgatással. Egyszerűbben fogalmazva, amikor Erdélyben a Ceausescu-korszakként ismert sötét idők jártak, szűknek találtam az addig használt kifejező eszközeimet, és áttértem egy metaforikus figuratív formavilágra, ami „Erdélyi életérzés” közös megnevezéssel bejárta Amerikát, és Európát.

 – Ez a két említett izmus annak idején lázadás volt a szocreál ellen?

 – Nem így fogalmaznám, mert a szocreál egy zsákutca. Eleve hamisnak indult. Ha egy utópián születő hamis eszme a kiinduló pont, akkor az is hamissá válik, ami belőle következik. Egy színpadias, eltúlzott, életidegen stílusról van szó. Ezért is tűnt el a művészetből. Bár fogják sokszor emlegetni, de a művészettörténet meghatározó izmusai között nem fog szerepelni.

 – A ’60-as évek végén milyen izmus uralkodott a művészetekben Romániában? A nyugati művészeti izmusok szabadabban beáramolhattak oda, mint más szocialista országokba?  

– Természetesen, azonban ott Gheorghiu-Dej halála után, amikor egyetemista voltam, a művészetben felszabadult a légkör. Magyarországon még dühöngött a szocreál, de hozzánk már beengedték a nyugati irányzatokat. Ceausescu akkor hatalma megszilárdításával volt elfoglalva, s még nem figyelt oda a művészeti életre. Ez a művészeti szabad világ a ’80-as évek elejéig tartott. Akkor a primitív despota felfedte igazi arcát, és öreg, elfelejtett szocreál figurákat szólaltatott meg, földbe döngölve mindazt, ami érték volt abban az időben. Ekkor tömegesen felejtették magukat a román művészek Franciaországban, Olaszországban, Németországban és Amerikában, jelentős pozíciókat foglalva el a nagyvilágban. Érdekesség, hogy mi, magyarok, erdélyiek jobban ragaszkodtunk szülőföldünkhöz, mint a románok. Mi csak akkor hagytuk el otthonunkat, amikor teljesen ellehetetlenítettek bennünket.

 – Ha az életrajzában szereplő évszámokat nézem, akkor azt látom, hogy 26 évesen végezte el Kolozsvárott a szobrász szakot.

 – Akkor hat évig tartott a képzés. Művészeti gimnáziumban érettségiztem, s ezt követően a bukaresti képzőművészeti egyetemre felvételiztem. Ez nem sikerült, mert akkor még kritérium volt a munkásszármazás. Édesapám viszont pedagógus volt. Viszont bejutottam a kolozsvári egyetem pedagógiai karára. Ez azért is volt lényeges, mert különben elvittek volna katonának. Egy év múlva újra felvételiztem, de már a kolozsvári Ion Andreescu Képző-és Iparművészeti Egyetemre. Akkor oldották fel a származási feltételt, s így felvételt nyertem.

 – Később nem csak szobrokat, hanem festményeket és faliszőnyegeket is készített. Mielőtt az egyetemre jelentkezett volna, tudatosult önben, hogy szobrász, festő, vagy iparművész szeretne lenni?

 – Valóban festettem is, de számomra az egy „játék” volt. A marosvásárhelyi képzőművészeti gimnáziumban Izsák Márton, az igazgató volt a mesterem. Tehát több volt, mint tanár. Így egyetemista koromra megtanultam faragni, hiszen nyaranta sokat dolgoztam Izsák Márton műhelyében. Az igazgató úr kiválasztott 2-3 diákot tanítványának, és bevonta őket az egész alkotási folyamatba. Nagyon hasznos volt számomra, hogy egy mester mellett sajátítottam el a szaktudást. Kolozsvárott, az egyetemen már más volt a módszer. Igaz, a mestereknek én öntöttem a gipszszobrait. Az egyetemen Kós András, szobrászművész –Kós Károly fia – volt a katedrafőnök, ha bármilyen problémám volt művészeti kérdésben, akkor az ő segítségét kértem, mert román tanáromat nem tudtam szakmailag elfogadni.

 – Mi volt a diplomamunkája?

 – Egy egész alakos, 2 méteres Madách Imre-szobor gipszből, és meg volt mintázva fő műve Az ember tragédiája is. Az egyetemen az elméleti oktatás szintjén volt román és magyar tagozat. Rektorunk egy régi vasgárdista ember volt, s nem tetszett neki, hogy én ezt a témát választottam. A diploma védésénél feltette a kérdést: ki fordította le Madách művét románra? Ezt nem tudtam, így 10-esről 9-esre húzta le az érdemjegyemet.

 – 1968-ban végezte el az egyetemet. Ezt követően jöttek az állami megrendelések?

 – Nem, mert nem voltam hajlandó román történelmi figurák megmintázására. Az ilyen művekre jó példa a Marosvásár-hely főterén idétlenkedő Avram Iancu lovasszobor.

 – Akkor miből tudott megélni?

 – A szobrászat mellett foglalkoztam formatervezéssel, saját készítésű bútorokkal. Bőrdíszműves munkám egyik legszebbike a Peles kastély trónterme cordobai bőrtapétáinak restaurálása volt. Ez azért is jelentős, mert ezt az aprólékos munkát más nem vállalta el rajtam kívül senki. Ezenkívül terveztem és készítettem sok apróságot – nyakékeket, kosztümöket – bőrből. Mindig megtaláltam a megélhetés kreatív forrásait, mivel a szobrászatban, és a művészetemben sohasem kötöttem kompromisszumot. Egyszer az összes faliszőnyegemet meg akarták venni a román pártvezetés számára, de én nem mentem bele.

 – Azt írták önről, hogy a sokoldalúan eklektikus alkotók közé tartozik. A stílusokat azonban eddig sohasem keverte és posztmodernnek sem lehet nevezni. A különböző izmusok önnél időrendben követik egymást?

 –Az izmusok kifejezést nem szeretem, mert csak bajt hoztak az emberiségre. Az elsőt, az útkereső szakaszt a Metamorfózis címmel is jelölhetem. A második az erdélyi életérzést kifejező állomás, a harmadik szakasz pedig az átlényegült formáké. Ez a megnevezés kezdetben a konkrét ábrázolásokra is vonatkozik, ahol a figuratív elemek növényi és mértani formákká alakulnak át, vagy közösen egy csendéletszerű kompozíciót alkotnak Metafizikus címmel. Ebből nőtt ki egy szimbolistának is nevezett metafora, melynek egyik képviselője a Szerelemvirág címet kapta. A virág, a nővények násza, a szerelem ünnepe az élet alapját alkotja, ami általánosan igaz az élet minden formájára, beleértve az embert is. A kezdeti korszak másik fő alkotása a Büszke Nő, melyben olyan megalkuvásoktól mentes erős női tulajdonságokat egyesítettem stilizált formában, mint a tartás, az anyaság, valamint a büszkeség. A következő lépésben ezeket szinte a nonfiguratívig absztraháltam. Már kezdetben felismertem a művészet környezetalakító szerepét. A művésznek meg kell találnia azt a formavilágot, ami öszhangban van az aktuális korszak igényeivel, életérzésével. Az absztrakció nálam a dekoratív egyszerűsítést jelenti. A Büszke Nő példáját említve, aminek kiinduló pontja egy álló női figura kihangsúlyozva a tekintélyt követelő nőies telt formákat, ebből született az Anya és Lánya, az Ünnep és a Menyecske már-már figurativitását is elvesztő, monumentális hatású szobraim. Itt kell megemlítenem egyik legkorábbi kőből készült Árkoson felállított művemet, a Totem-et. Azóta több térplasztikát készítettem, ilyen a 2009-es Jákob lajtorjája. Ekkor, a ’70-es évek elején jobban éltünk, mint magyarországi testvéreink.

   – Akkor most térjünk rá az „erdélyi életértésre”.

 – Fel kell tenni a kérdést: mit jelent erdélyinek lenni? Erdélyinek lenni már-már egy magatartásforma, olyan skizofrén állapot, ami elismeri a másságot, de egyben vérre menő harcot folytat saját identitása védelmében. Az erdélyi forrás pedig táplálkozik a magyarból, de ebbe keményen beleépül a Romániára jellemző tendenciák hatása. Itt meg kell említeni Brancusi, román szobrász művészetét. Brancusi művészetének lényege és háttere rokon az erdélyi ember gondolkodásával, ami a világra való rákérdezésben, a jelenségek újraértékelésében hoz újat. Egyik példaképem lett a Párizsban tevékenykedő román szobrász, akinek látásmódját magamévá téve alkotok. Brancusi a modern művészet úttörője. Művészetét a filozófia határáig tágította, ahol nehéz elkülöníteni egymástól a formát és a tartalmat, lévén, hogy a kettő egy és ugyanaz. Az erdélyi életérzéshez kapcsolódó műveim a sötét Ceausescu-korszakhoz kapcsolódnak. Ahhoz a korszakhoz, melyben a művészek csak metaforák segítségével mondhatták el véleményüket a rendszerről. Az írók például csak a diktátorhoz hasonló történelmi figurák ábrázolásával kommunikálhatták gondolataikat. Igazságérzetem, valamint az a skizofrén állapot, hogy mást kell mondani, amit érzünk, és nem lehet nevükön nevezni a dolgokat, értelmetlenné tette az életről való mélyebb gondolkodást, így pedig szűkszavúnak éreztem szobrászatomat. Így változtattam át absztrahált formavilágomat egy figuratív, metaforikus kifejezőeszközzé. Ekkoriban használt metaforáim a fal, a lázadás, a Harlekin, a kapcsolatok, a manipuláció, az önmagunkkal való szembenézés és a segítségnyújtás témái és motívumai közé csoportosultak. A Fal a szellemi és a fizikai bezártságot, a kirekesztést, a megfeszítettség érzését sugározta expresszív módon. Minden évben megrendezték a „Megéneklünk Románia” c. fesztivált, amire válaszul elkészítettem Zenegép c. művemet. Az erdélyi életérzéshez kapcsolódó műveimet Marosvásárhelyen állították ki. Ez egy hatalmas esemény volt, mert Dan Haulica neves esszéista nyitotta meg. Ezt követően többször felkerestek a szekusok azzal, hogy mit is akarok szobraimmal kifejezni.

 – Mind a Hamispróféta, mind a Manipulált arcán kaján vigyort figyelhetünk meg. A Hamispróféta célja, hogy álomvilágba ringassa az embert, míg a Manipulált jól is érzi magát ebben az állapotban?

 – Ez Harlekinnek, a bohócnak a mosolya, aki kifele megalkuszik, de ugyanakkor belül ember marad. Harlekin motívuma a bolondnak álcázott értelmet, a túlélés egy testileg megalázott formáját jelképezi. Ő az, aki, ha belérúgnak, akkor is vigyorogva leplezi fájdalmát.

 – A harmadik korszaka már Magyarországhoz köti.

 – Így van, de előtte volt egy USA-beli intermezzo. Nagy sikerem volt az Egyesült Államokban, de végül is 1988-ban párommal úgy döntöttünk, hogy Magyarországon telepedünk le. A rendszerváltás vélt szabadsága pedig új formavilágot ébresztett bennem. Az érzések kavalkádja új képzettársítások és absztrahálási folyamatok kialakulását idézte elő. Így születtek a főleg bronzból készült alkotások dekoratív csiszolt felülettel, és a környezetet meghatározó, életérzésekhez igazodó formák, mint pl. az Extázis, a Tájnéző, a Lovag és a Múzsa szobrok.

 – Köztéri műveinek listáját olvasva feltűnt, hogy nagyon sok Szent István-emlékművet készített.

 – A Szentkirály Falvak Szövetségét 1997-ben alapították, és arról szól, hogy a tizenhét település mindegyike felváltva vendégül látja a többi tizenhat lakóit, lakosságának képviselőit, hogy közösen emlékezzenek a keresztény magyar állam születésnapjára, az alapító királyra, történelmünkre. Az államalapító király nevét viselő települések az egész Kárpát-medencében a nép érzéseit fejezik ki. A kezdeményezés, hogy Szent István falvai a nagy nemzeti egységen belül alkossanak külön, szűkebb kört falvak és városok ezrei meg ezrei között, két székely településről indult ki. Az egyik Csíkszentkirály Csík székben, a másik Székelyszentkirály, Udvarhely anyaszékben. Szentkirályszabadja falu a legmódosabb a tizenhét település közül, s 2000 óta szinte évente adományoz egy Szent István-szobrot. Mivel az első Szent István-emlékművet 1999-ben Szentkirályszabadjára készítettem, így engem kértek fel a többi szobor elkészítésére is.

 – Létezik Diénes Attilának művészi hitvallása?

 – Természetesen. A szobor: átszellemült anyag, az élet káprázatával felruházott élettelen, anyagba kalapált eksztázis, csiszolt felületre izzadt érzelem, kristállyá dermedt életérzés, varázslat, üzenet, amelynek anyagisága csak megjelenésében igaz. Ehhez csupán annyit fűznék magyarázatul, hogy a művészet egy olyan kikristályosodott kövület, ami többet mond el rólunk, az emberi nemről, mint bármilyen más tárgyilagos elemzés, legyen az akár tudományos, vagy politikai vonatkozású.

Medveczky Attila