|
 2010.06.04.
A magyar nemzet gyásznapja
A trianoni békediktátum
érvénybe lépésével Magyarország területe (az addig is részben
önálló Horvátországot nem számítva) 282 ezer km2-ről 93
ezerre, azaz pontosan egyharmadára csökkent. Az addigi 18 millió
lakosból csak 7,6 millió élt az új határok között. 1,6
millió magát magyarnak valló ember Románia, egymillió
Csehszlovákia, félmillió a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság
állampolgára lett.
A területek elcsatolását azzal indokolták, hogy így a
nemzetiségi eloszlás szempontjából igazságos határok
keletkeznek. Viszont már az előbbi adatokból kimutatható, hogy
a nemzetállamok létrehozásának célja csupán ürügy volt.
Valójában az Európában egyeduralomra törekedő francia vezetőknek
fontos volt az Osztrák–Magyar Monarchia mint vetélytárs szétdarabolása;
csakúgy, mint a román, a csehszlovák és a délszláv állam bőkezű,
tehát lekötelező megjutalmazása.
Ugyancsak a nemzetiségi elven való átlépésre utal az,
hogy a győztesek párizsi konferenciáján a magyar érveket érdemben
meg sem hallgatták. Pedig a küldöttség csupán azt kérte,
hogy a vitás országrészekben írjanak ki népszavazást, és az
ott élők véleményét is vegyék figyelembe a területek sorsának
meghatározásakor. Az ilyen jellegű javaslatok – amikor egyáltalán
valaki meghallgatta őket – újra és újra heves ellenállásba
ütköztek: vagy az antant politikusai vagy a területeket kapó
államok vezetői részéről. Apponyi Albert gróf, a magyar
delegáció vezetője később így nyilatkozott a párizsi kiküldetésről:
„Roppant nehéz napokat éltünk át; minden érintkezéstől,
érveink felhozásának minden lehetőségétől, minden, még magántermészetű
olyan beszélgetéstől is, amelyben igazainkat érvényesíthettük
volna, gondosan és áttörhetetlen kordonnal el voltunk zárva.”
A békeszerződések pontos tartalmáról, a határmódosításokról
és egyéb, jórészt büntető rendelkezésekről a végső döntéseket
a négy győztes antant-nagyhatalom vezetője, az ún. „négy
nagy” hozta meg: Georges Clemenceau francia, David Lloyd George
brit, Vittorio Orlando olasz miniszterelnök és Thomas Woodrow
Wilson, az USA elnöke. Magyarország ügyébe beleszólása volt
még Romániának, valamint a két új államalakulatnak:
Csehszlovákiának és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságnak
(a későbbi Jugoszlávia).
A szerződést magyar részről Benárd Ágost népjóléti
és munkaügyi miniszter, valamint Drasche Lázár Alfréd rendkívüli
követ és meghatalmazott miniszter írta alá.
A Pesti Napló így tudósított 1920. június 4-én:
„A budapesti templomokban ma délelőtt megkondultak a
harangok, a gyártelepek megszólaltatták szirénáikat, és a
borzongós őszies levegőben tovahömpölygő szomorú hanghullámok
a nemzeti összeomlás fájdalmas gyászát jelentették: ma délután
4 óra 30 perckor írták alá a Trianonban a magyar
meghatalmazottak a békeokmányt. Ma tehát elszakították tőlünk
a ragyogó magyar városokat: a kincses Kolozsvárt, a Rákócziak
Kassáját, a koronázó Pozsonyt, iparkodó Temesvárt, vértanúk
városát, Aradot és a többit mind, felnevelt kedves
gyermekeinket, a drága, szép magyar centrumokat. Ma hazátlanná
tettek véreink közül sok millió hű és becsületes embert, és
béklyókat raktak dolgos két kezükre. És a világ urai ma azt
hiszik, hogy befejezték művüket, hogy kifosztva, kirabolva, elvérezve
és megcsonkítva már csak egy papírlapot kell ránk borítaniuk
szemfedőnek.
Pedig a mi sorsunk még nem teljesedett be. A csapások súlya
alatt összeroskadtunk, s a fájdalomtól felzokogott a lelkünk.
De mint istenítéletes vihar a levegőt, úgy tisztítanak meg
minket is a szenvedések és edzenek keményebbre a csapások. A
lemondás borzasztó órájában fogamzik meg bennünk a nagy
elhatározás, hogy azért is élni fogunk és hogy becsületes
iparkodással, dacos törekvéssel, szent akarattal és
megszentelt munkával szerezzük vissza mindazt, amitől ma
megfosztottak.”
*
Azóta már sokszorosan bizonyítást nyert, hogy a párizsi
tanácskozás Magyarországra vonatkozó döntése rengeteg valótlan
állításon alapul. A figyelembe vett nemzetiség-földrajzi
adatok egyszerű hamisítványok. Annyiban megfeleltek a valóságnak,
hogy az első világháború előtti Magyarországon nagy volt a
nem magyar többségű vidékek aránya – de ezeknek a nagysága
meg sem közelítette az ország területvesztését. Az elcsatolt
területek jelentős részén a magyarság volt többségben. Ahol
valóban a magyarok voltak kevesebben, ott sem mindig szlovák,
román, szerb, horvát vagy szlovén többség érvényesült. Például
Kárpátalja ruszinok (kárpátukránok) lakta részére a
megalakuló Csehszlovákiának az indoklásul szolgáló nemzetiségi
elv alapján semmiképp sem volt több joga, mint Magyarországnak.
Erdélyben sem csak magyarok (székelyek) és románok éltek,
hanem sok helyen a németek száma volt a legnagyobb, csakúgy,
mint a Bánságban. Ez utóbbi országrészben különösen
ellentmondásos helyzet alakult ki. A Bánság ugyanis Magyarország
legkitűnőbb búzatermő vidéke volt, ezért mind Románia, mind
Szerbia igényt tartott rá. A helyzet egyre feszültebbé vált,
a két ország közti fegyveres összeütközést csak a francia
hadsereg közbelépése akadályozta meg. Ezek után Clemenceau
francia kormányfő a viták beszüntetése végett maga
javasolta, hogy a terület hovatartozásáról népszavazás döntsön.
Ez valóban elsimította az ellentéteket: a román és a szerb
vezetés hamarosan megegyezett, és egymás között felosztották
a Bánságot. Tudták, hogy a 75%-ban magyar- és németlakta vidéken
tartott népszavazás egyiküknek sem hozna kedvező eredményt.
A szerb, román,
szlovák és cseh diplomaták sokszor még a nyugati nagyhatalmak
vezetői elé is hamis adatokat tettek, amire főleg a britek esetében
volt szükség. (Nagy-Britannia ugyanis Európa békéjében volt
érdekelt, ezért a Magyarország és szomszédai közötti feszültséget
csökkentő, tehát nemzetiségi szempontból minél kevésbé
kifogásolható határokat akart.) Lloyd George brit miniszterelnök
később, 1928-ban ezt nyilatkozta: „Mindazok az okmányok,
amelyeket a béketárgyalások alatt bizonyos szövetségeseink elénk
terjesztettek, hazugok és megtévesztők voltak. Mi hamisítványok
alapján határoztunk.”
A magyar állam végül abban a hitben fogadta el az új határokat,
hogy lehetőség lesz azok későbbi, békés úton való módosítására.
Ugyanis a francia Alexandre Millerand, a nagykövetek tanácsának
elnöke 1920. május 6-án a konferencia nevében ígéretet tett
a magyar küldöttségnek: „Ha a helyszíni vizsgálat alkalmával
felmerülne annak a szükségessége, hogy a szerződésben megjelölt
határvonalak megváltoztassanak, és ha a határkijelölő
bizottságok úgy találnák, hogy a szerződés megállapításai
bármely ponton valami igazságtalanságot tartalmaznak,
Magyarország emiatt a Népszövetséghez fellebbezhet. A Szövetséges
és Társult Hatalmak egyetértenek abban, hogy a Népszövetség
az érdekelt felek rendelkezésére áll abban az irányban, hogy
barátságos szabályozással elérhetők legyenek a helyreigazítások.”
Ezt a kitételt az egy hónappal később aláírt szerződés is
tartalmazza. Egy 1922-ben nyilvánosságra került levél viszont
arról tanúskodik, hogy a nagykövetek tanácsa még Millerand ígéretének
napján utasította a Népszövetséget, hogy az ne bolygassa
Magyarország új határait.
Magyarország végül egyedül az Osztrák Köztársasághoz
csatolt Sopronban és környékén tudta másfél év múlva
(magyar nemhivatalos katonai alakulatok közreműködésével) elérni,
hogy népszavazást írjanak ki a terület hovatartozásáról. A
lakosok kétharmadának döntése értelmében a város az
ugyancsak háborús vesztes Ausztriától visszakerült a Magyar
Királysághoz. Ez volt az egyetlen olyan eset, hogy a trianoni
határokat Magyarország javára érdemben és véglegesen módosították
– és az is kizárólag Sopronban fordult elő, hogy ez ügyben
népszavazás döntött.
*
A békeszerződésben
a nagyhatalmak elismerték az ország évszázadok óta hiányzó
függetlenségét, de egyúttal meg is tiltották, hogy erről
lemondjon. Ezzel elsősorban az Osztrák–Magyar Monarchiához
hasonló szövetség létrejöttét akarták megakadályozni. Így
nemcsak a Kárpát-medence gazdasági egysége semmisült meg, de
Magyarország és Ausztria további együttműködése is
lehetetlenné vált. Ez teljesen megfelelt az egyedüli európai
nagyhatalom szerepére törekedő Franciaország érdekeinek.
(Hozzá kell tenni, hogy az akkori osztrák vezetés nem
Magyarországgal, hanem Németországgal akarta az országát
egyesíteni, a nyugati nagyhatalmak azonban ezt is megtiltották.)
A terület- és lakosságvesztésen valamint a pénzbeli kártérítési
kötelezettségen kívül Magyarországnak egyéb, az új határokkal
együtt járó károkkal is számolnia kellett. Az ország számára
a területekkel együtt elveszett az addigi magyar vas- és szénbányák
4/5-e; az összes só- és rézbánya; a szántóföldek és a
haszonállatok 2/3-a; minden vasúti fővonal (előfordult, hogy a
magyar vasúthálózat még hiányosabbá tétele végett módosítottak
az országhatáron), és az összes jó karban levő vasúti
kocsit is át kellett adni a környező országoknak.
Ezenkívül Magyarország nem tarthatott 35 ezer főnél
nagyobb haderőt (szemben a 280 ezer román, 185 ezer szerb–horvát–szlovén
és 162 ezer csehszlovák katonával), a dunai haderőt ki kellett
szolgáltatni, légierőt tilos volt kiépíteni.
A békeszerződések mellett a nemzeti kisebbségek védelméről
szóló megállapodásokat is aláírtak mind a győztes, mind a
vesztes államok. A környező országoknak viszont sikerült
ezeket a rendelkezéseket kijátszaniuk, vagy figyelmen kívül
hagyniuk. A magyar nemzetiségű lakosoktól elvették a gyárakat,
az üzleteket, a földeket, szinte teljesen elérhetetlenné tették
számukra a hivatalvállalást és a választójogot, megtiltották
a kisebbségi nyelvek bárminemű használatát, bezárták a
magyar iskolákat, államosították a magyar egyházi birtokokat.
Ez a helyzet máig is csak részben enyhült. A hivatalos
tilalmakon kívül még mindig napirenden vannak a „Rohadt
magyar!” és ehhez hasonló felkiáltások, az „Ebben az üzletben
magyarokat nem szolgálunk ki” kijelentések is, csakúgy, mint
a magyar nemzeti ünnepek megzavarása.
A Párizsból az
első tárgyalási kísérletek után 1920. január 20-án visszatérő
Apponyi Albert többek között ezt nyilatkozta:
„Most is azt állítom, hogy mindazok az új állami
alakulatok, amelyeket Magyarország romjaiból akarnak építeni,
életképtelenek, mert sem eszmén, sem vezérlő állameszmén
nem nyugosznak. Hogy tanácsos dolog-e ilyen életképtelen
alakulatokkal kísérletezni, amelyek óriási kulturális
visszaesést jelentenek, azt kétlem. Talán hatása lesz ennek a
megfontolásnak a mi ellenségeinkre. Pozitív támpontom azonban
erre nincs. Ha ellenségeinkkel hasonló tárgyalási feltételek
mellett közvetlenül tárgyalnánk, könnyebb volna ez. Ha
egyszer van alkalmam álláspontomat másfél óra alatt
elmondani, rögtön utána azonban ismét csakis és kizárólag
az ellenséges álláspont érvényesül, akkor vakmerőség volna
azt hinni, hogy az én fejtegetéseim hatása megmarad az ellenséges
munkával szemben, amely újból megkezdődik, és amellyel
szemben teljességgel védtelen és tehetetlen vagyok.”
A francia Gondrecourt tábornok egy titkos levelében így
írt:
„A békekongresszuson rossz irányba tévedtünk. Vaknak
kellett lennünk, és semmiféle adattal nem rendelkeztünk erről
az országról, ha azt hittük, ilyen csonkításokat kényszeríthetünk
Magyarországra anélkül, hogy kétségbeesésbe ne taszítanánk.
Románia és Szerbia sem érdemelte meg, hogy kielégítsük a túlzott
ambícióit. Bizonyos, hogy nehéz egy országnak élnie, amikor
nem hagytak neki sem szenet, sem bányákat, sem erdőket, sem
ipart ... Valóban kissé túl messzire mentünk.”
Sz.
|
